3. fejezet

- A börtönből nem olyan egyszerű kiszabadulni – húzta fel kétkedve a szemöldökét a doki, mire megforgattam a szememet. Miért nem lehet soha egyetérteni velem? Miért kell mindig ilyeneket kérdezni, nekem pedig válaszolnom? Miért nem lehet normális életem, mint a többi korombelinek? Miért nem szabadulok ettől a rengeteg tehertől?!

- Nem ismeri őket – mosolyodtam el gúnyosan, habár egy pillanatra úgy éreztem, mintha ezzel az ő pártjukat fognám, mégis, ha egyszer nem hiszik el, amit én már átéltem milliószor, akkor mit tehetnék? – Bármire képesek – néztem mélyen a szemébe az orvosnak és ezzel sikeresen elértem, hogy újból elakadjon a szava nem csak neki, de még SeHunnak is.

- Kifejtenéd? – tért vissza a normális stílusába a férfi várva a szavaimra, mégis olyan érzésem támadt, mintha egyáltalán nem érdekelné, csupán mindenféleképpen kiakarná húzni belőlem a tartózkodási helyüket és mindent, amik hozzájuk kapcsolódnak. Elgondolkozva néztem SeHunra pár pillanatig, aztán vissza az orvosra. Végül is, annyival hogy elmondok pár dolgot, amit tettek, nem adok ki sok mindent…

- Nem egy csontom törött el a három év alatt, míg ott voltam – mondtam ki végül bármiféle érzelem nélkül az arcomon, de azért jelentőségteljesen pillantva felváltva a két személyre. – Biztos, hogy észrevették a vizsgálatoknál a sebhelyeket rajtam, mert – húztam fel a bal karomról a ruha ujját, ezzel feltárva bőrömet a kíváncsi szemeknek – eléggé látszanak – fejeztem be, közben megvárva, amint megnézik az alkaromat, amin milliónyi kisebb és nagyobb heg éktelenkedett Tao jóvoltából.

- Igen, észrevettem. Mi történt a karoddal? – sandított fel rám, ahogy visszalépett előbbi helyére, míg SeHun továbbra is a karomat figyelte néha felpillantva rám.

- Kicsit nagyon ideges volt miattam aznap az illető, aki miatt ez történt és végül belelökött az ablakba – hunytam le a szememet, ahogy felrémlettek előttem az akkori percek.

A jéghideg, mocskos folyosón futottam végig hideg verejtékben ázva, csupán egy szál pólóban és nadrágban, miközben rémülten próbáltam kinyitni azokat az ajtókat, amiket találtam természetesen teljesen hasztalanul; mindegyik zárva volt, vagy legalábbis nem nyíltak ki, annyira elrozsdásodtak. Nagy szemekkel néztem hátra, ahogy meghallottam a már oly’ ismerős üvöltést valahonnan a folyosó elejéről, én pedig abban a pillanatban csúsztam meg valami undorító, nyálkás cuccon a földön. Fintorogva egyenesedtem fel, hogy aztán azonnal vissza is essek a jéghideg kőre, amint bokám úgy döntött, nem bírja megtartani teljes testsúlyomat a belenyilalló fájdalomtól. Összekoccantak a fogaim, ahogy a hideg levegő bejutott felsőm alá, ezáltal egész testemben megborzongva a kimerültségtől és a fagytól. Összeszorítottam szememet, ahogy remegő végtagjaimmal nem törődve kényszerítettem állásra azokat, hogy aztán újból nekiiramodva kezdjek rohanásba a labirintusnak tűnő folyosókon folyamatosan hallgatva, hogy Tao mit kiabál nekem egyre közelebbről. Rémülten álltam meg, és kezdtem rángatni az egyik vörös ajtó kilincsét, ami pár másodperc múlva engedett is a feszegetésemnek, ezzel bejutást nyújtva nekem és talán biztonságot pár percig. Remegve fújtam ki a levegőt, próbálva összehúzni magam az egyik fotelben, ami ugyan már agyon volt használva, most mégis melegséget nyújtott már csak az enyhén puha anyag a testem alatt és az a vékony pokróc, amit magamra terítettem. Próbáltam csillapítani a hangos levegővételemet, de amint meghallottam Tao hangját közvetlen közelről a szívem eszeveszett iramban kezdett el verni és be kellett fognom a szám, hogy ne hangosan szuszogjak. Hallottam, ahogy kopog a cipője a kemény felületen, mire ijedten húztam magam össze olyan kicsire, amilyenre csak tudtam. A következő pillanatban pedig nyikorogva nyílt az az ajtó, amin nem olyan régen én jöttem be és a torkomba ugrott a szívem. Féltem, borzasztóan féltem attól, ami várt rám, hiszen tudtam, hogy iszonyatosan feldühítettem azzal, hogy elszöktem előle. Bántani fog, sőt, inkább kínozni. Soha nem szöktem el ezelőtt előle és őszintén, most se tudtam, miért tettem. Talán elegem lett a mindennapos fájdalomtól, ami jelen volt még ebben a pillanatban is a fenekemben. A milliónyi sebből, amik nem akartak begyógyulni, inkább csak szaporodtak.

- Felesleges bujkálnod, szépségem, mert ígyis-úgyis megbüntetlek az ellenszegülésed miatt. – Még csak megmozdulni sem volt időm, mert a következő pillanatban Tao lerántotta rólam a vékony leplet, ezáltal rémült kiáltást csalva ki belőlem.

- Kérlek – dadogtam könnyeimmel küszködve, arcom elé emelve remegő karjaimat, de a fiú rögtön lerántott a földre, ezzel egy fájdalmas nyekkenést kicsikarva belőlem. – Ne haragudj – néztem fel rá a földről, próbálva úgy nézni, hogy megkegyelmezzen nekem, de ő csupán gúnyosan felvonta a szemöldökét, és belerúgott egyet a bordáim közé. Borzasztóan fájt. Mindig, minden egyes alkalommal valaki belerúgott abba a testrészembe.

- Mégis minek menekülsz, ha tudod, hogy semmi esélyed?! – nézett rám lesajnálóan, majd letérdelve elém markolt a hajamba, hogy aztán számra marva kezdje tépni azokat, ezzel felszakítva a vékony bőrréteget rajta. Felsírtam, ahogy durván fenekembe markolt és kegyetlenül harapdálni kezdte a nyakamat. Próbáltam ellenkezni, eltolni, de erőm teljesen elhagyott, így feladva eresztettem le karjaimat hagyva, hogy Tao csípőmre ülve lökjön le a kemény kőre. Ajkamba harapva néztem a penészes fehér falat, amit könnyeimtől csak részben láttam. Nem akartam, hogy megint megerőszakoljon, mégis annyira gyengének éreztem magamat. Utáltam, hogy mindig ennyire könnyen feladtam. Teljesen elvesztettem az időérzékemet, és azt is alig érzékeltem, ahogy Tao letépte rólam a ruhákat és szinte azonnal belém vágta magát; könyörtelenül csinálta mindig. Felnyögtem az érzésre és egyáltalán nem a kellemes érzéstől. Fájt, feszített és úgy éreztem, szétszakadok, mégis úgy feküdtem alatta, mintha csak egy rongybaba lennék. Felrémlett előttem anya arca, ahogy puszit ad a homlokomra, majd nővéreim, mikor még kisfiú voltam és velem aludtak. Az emlékek és a fájdalmas lökés miatt, amit Tao produkált felordítottam, közben szabadjára engedve könnyeimet. Haza akartam menni, bármi áron…

Ám szerencsétlenségemre Taónak nem volt elég ennyi, így miután valamilyen szinten kiélvezte magát konkrétan felrántott a földről szorosan megragadva karom, és egyenesen a hatalmas ablaknak lökött. Rémülten emeltem fejem elé karom, hogy védjem arcom és bár az ablakon nem estem ki –, mert a fiú volt olyan kegyes és felsőmnél fogva visszarántott – a karomba milliónyi kis apró szilánk fúródott, ezáltal végtagjaim vérben úsztak, én pedig megszédültem a rengeteg vörös nedű látványától…

Szorosan zártam össze szemeimet a kellemetlen emléktől és próbáltam az előttem ülő szőkeségre összpontosítani, aki aggódva nyomott a kezembe egy pohár vizet, mit kérés nélkül hajtottam le, ezáltal torkomból eltűnt a borzalmas érzés, amit csupán szárazságnak nevezünk, mégis azt hittem, ha nem jutok folyadékhoz; megfulladok.

- Csak úgy simán belelökött az ablakba?! – Az orvos hatalmas szemeket meresztett, és szerintem éppen azt próbálta elképzelni, hogy ez hogyan nézhetett ki, mikor SeHun közbevágott, ezáltal nem hagyva válaszolni a kérdésre.

- Miért volt ideges? Rossz napja volt? – A szöszire néztem, és hirtelen nem tudtam, mit mondjak. Lefagytam, bár nem tudom, miért. Csupán egyik pillanatról a másikra minden szó kiszállt a fejemből és képtelen voltam válaszolni. Csak bámultam SeHunt, aki kérdőn vonta fel egyik szépen ívelt szemöldökét. – Yehet?

A szöszi értelmetlen szavára visszatértem a normális kerékvágásba, vagyis tudtam gondolkozni, emiatt pedig egyszerűen kirobbant belőlem a röhögés. Annyira viccesnek találtam SeHun szavát, amit ráadásul ilyen gyerekes hangos mondott, hogy már konkrétan sírtam a nevetéstől, amikor felfogtam, hogy mit művelek és olyan gyorsan hagytam abba mindent, ahogyan nevetni kezdtem. Semleges arccal ültem az ágyban, immár könnyek nélkül és nem voltam hajlandó válaszolni semelyik kérdésre sem, holott a két ember folyamatosan hozzám beszélt. Rájöttem, hogy még álmomban, mielőtt felébredtem; megfogadtam, hogy mostantól nem fogok akárki előtt, akármikor sírni, mégis ezt tettem. Túl gyenge voltam még mindig és képtelen voltam uralkodni az érzelmeimen. Mindig is ez volt a hibám. Lassan lehunytam szemeimet, miközben próbáltam erőt meríteni valahonnan, bárhonnan, így jutott eszembe LuHan, aki mindig, minden egyes alkalomkor ellenkezett és soha nem adta fel. Soha nem találkoztam előtte olyan bátor emberrel, mint ő. Olyan erős akartam lenni, mint ő és nem olyan gyenge, mint… Lay. A fiú egy borzasztóan naiv, kedves és aranyos személy, akit tényleg kedveltem, de… az a hülye, beleszeretett az egyik bántalmazónkba. Bár tény, hogy őt milliószor kevesebbet bántották, mondhatni soha, mert Kris nem engedte a többieknek még csak azt sem, hogy hozzáérjenek. Elvileg szeretik egymást, de akkor sem értem, hogy akkor miért nem mentek el eddig, mert megtehették volna. Bármikor.

Annyira a gondolataimba mélyedtem, hogy észre sem vettem, ahogy a doki időközben elhagyta a szobát, ezáltal újfent kettesben hagyva minket a szöszivel. Lassan emeltem rá tekintetemet, azonban rémülten tapasztaltam, hogy konkrétan az arcomba hajolt, emiatt pedig olyan hirtelen húzódtam hátra hevesen dübörgő szívvel, hogy az egyik karomat már nem az ágyra raktam, hanem a levegőbe. Én pedig ijedten csuktam be a szememet, ahogy zuhanni kezdtem, majd egy erős rántásnak köszönhetően nekicsapódtam valami keménynek, ami korántsem a hideg padló volt. És bár nem a sérült karomat érte a rántás, mégis belesajdult a hirtelen mozdulatba a vállam. Hangosan kapkodva a levegőt nyitottam ki a szememet, hogy aztán szembe találjam magam a sötétséggel, ugyanis semmit nem láttam. Azonban már gyorsan kiélesedtek az érzékeim, így remegve toltam el magamtól SeHun felsőtestét. Remegtem a visszafojtott indulattól és a rémülettől, hogy megint majdnem megsérültem. A fiú persze kihasználta tétlenségemet és nem törődve azzal, hogy én mit szeretnék nyomott vissza az ágyba immár fekvőhelyzetbe, majd szokás szerint mellém ült, bal karjával megtámaszkodva oldalam mellett. Mereven feküdtem alatta, ahogy SeHun csillogó szemeibe néztem, amik megint… megint olyan komolynak tűntek. Az első gondolatom kivételesen most nem az volt, hogy milyen szép a szeme, hanem hogy titkol valamit. Nem tudom, honnan jött ez a gondolat, de éreztem. Éreztem a kisugárzásából és a tekintetéből, hogy valamit rejteget és ez nagyon nem tetszett. Csak én rejtegethetek bármit is kettőnk közül, mert nekem van okom.

- A rohadt életbe, SeHun! – keltem ki magamból hirtelen, ahogy eltűntek a furcsa gondolataim a fejemből és végre tisztán tudtam figyelni arra, ami előttem van. A fiú látszólag nem számított a kirohanásomra, mert nagyra nyílt szemekkel pislogott rám, úgy tátogva, akárcsak valami halacska. De hát valljuk be, még így is jól nézett ki. Vagyis nem! Épp ellenkezőleg; idiótán nézett ki. Idiótán. Idegesen ráztam meg a fejem, ahogy nekem támadtak idióta gondolataim, és újból a felettem figyelőre összpontosítottam. – Mi a francért kell mindig a képembe másznod?! Valami bajod van, hogy nem tudod tartani a tisztes távolságot kettőnk között, vagy mi a fasz? Még mindig csupán két kibaszott napja ismerjük egymást és egyáltalán nem állunk olyan közel, hogy akármikor ölelgethess! – frusztráltan ültem fel, ezzel kényszerítve SeHunt a hátrébb menésben, bár még így is túlságosan közel volt hozzám, ugyanis ugyanolyan döbbenten pislogott rám, mint eddig. Idegesen fújtatva löktem egyet mellkasán, ezzel hátradöntve az önkívületben lévő fiút, aztán kipattanva az ágyból trappoltam be a fürdőbe jó hangosan bevágva magam után az ajtót. Nem kifejezetten érdekelt, hogy ennyire gyerekesen hisztiztem immár nem is tudom hagyadszor SeHun előtt, de már komolyan elegem lett úgy mindenből. Haza akartam menni a saját lakásomba, teljesen feleslegesnek tartottam SeHunékhoz költözni, hisz’ tudtam magamról gondoskodni, maximum a fürdés okozna nehézséget, meg az öltözés, de akkor sem kérném a fiú segítségét, ha elmennék vele. Nagyot sóhajtva vizeztem be arcomat, hogy kicsit felfrissítsem magam, majd miután úgy éreztem, kellőképpen lenyugodtam és nem hasonlítok valami dühöngő őrülthöz kiléptem a helyiségből, ám meglepetésemre a szöszi nem volt már ott, csupán a szekrényen egy tálca kaja. Az ebédem. Megenyhülve olvastam el a szekrényen heverő cetlit, amire SeHun firkantott egy aprócska bocsánatkérést és, hogy majd holnap reggel jön. Ahogy leültem az asztalhoz, hogy enni kezdjek elfogott az enyhe szomorúság, mikor is eszembe jutott, hogy SeHun akart megetetni, én meg… hát, ráordítottam. Gondolataimba mélyedve falatoztam komótosan az ebédem, aminek semmilyen íze nem volt, mégis megettem, mert bár annyira ellenkeztem az ellen, hogy a szösziékhez költözzek pár hétre, mégis valahol mélyen már akartam, hogy gondoskodjanak rólam és… szeressenek. Nem éreztem SeHun iránt többet, mint puszta ismerős, mégis azt szerettem volna, ha figyelnek rám. Törődésre volt szükségem.