Álmodtam.
Anyáékkal álmodtam, én pedig nem akartam többé felkelni. Örökké velük akartam
maradni… Annyira hiányoztak…
Futottam
a lépcsőn az aprócska lábaimmal egyenesen a konyha felé. Nevetve néztem hátra,
majd sikítva emelkedtem a levegőbe, ahogy egyik nővérem felkapott az ölébe és
elkezdett puszikkal beborítani, ahol csak ért. Hangosan nevetve vergődtem a
karjaiban, mire anya is kijött a konyhából, én pedig kiszabadulva nővérem kezei
közül rohantam hozzá, hogy lábait átölelve bújjak el mögöttük, közben kukucskálva,
hogy lássam a nővéremet is.
-
JongIn-ah, hát nem szeretsz? – guggolt le nővérem, ajkait szomorúan
lebiggyesztve, mire én pillanatok alatt hagytam el az ideiglenes védelmemet,
hogy aztán egyenesen a lányhoz bújjak.
-
Dehogynem! Imádlak, Noona – hangsúlyoztam ki a legfontosabb szót, mire ő
elmosolyodva ölelt magához, majd puszit hintve homlokomra vitt be az ebédlőbe.
***
A
házunk ajtaja előtt álltam, bár nem tudtam, hogy mit keresek ott. Izzadt a
tenyerem, a kezem remegett, a gyomrom görcsben állt, majd kinyílt az ajtó. Anya
állt ott, de mintha kimerült lett volna. Pár év telt csak el, de olybá tűnt,
mintha sokkal több idő telt volna el. Először értetlenség tükröződött az arcán,
majd fokozatosan váltott át meglepettről hitetlenkedésbe.
-
JongIn-ah, te vagy az? – kérdezte szinte suttogva, a hangja remegett, a levegőt
még innen is láttam, hogy szabálytalanul vette. Félszegen elmosolyodva
bólintottam, mire ajkai megremegtek és láttam a könnyeit csillogni a szemében.
- Én
vagyok az, Omma. – Nem voltam elég erős. Sosem voltam az, így persze, hogy
amint kimondtam e szavakat, egy könnycsepp már útnak is indult az arcomon.
Kapkodva töröltem le, anyából eközben pedig kitört az elfojtott zokogás, úgy
húzott magához.
-
Kisfiam – sírta a nyakamba, én pedig azonnal olyan szorosan öleltem magamhoz
alacsony termetét, arcomat hosszú hajába fúrva, mikor meghallottam nővérem
ismerős hangját. Anya elengedett, majd betolt a házba, mire nővérem szinte
rögvest a nyakamba vetette magát, én pedig sírva öleltem át törékeny testét.
Hiányoztak, ó istenem, borzalmasan hiányoztak nekem. Soha többé nem akartam
elereszteni egyiküket sem. Örökké velük akartam maradni, de aztán az az ismerős
érzés megint felkúszott a torkomba, én pedig eltolva nővéremet tettem szám elé
a kezemet, ahogy szinte rögtön éreztem azt a megállíthatatlannak tűnő köhögést,
ami végül rengeteg vérrel végződött.
A saját
köhögésemre ébredtem fel végül. Rázott a hideg, a könnyeim folytak,
egyfolytában köhögtem, valaki pedig próbálta magára vonni a figyelmemet, ami
végül sikerült is. Ködös szemekkel néztem fel a szöszi fiúra, aki az ágy
mellett állt és beszélt hozzám.
- JongIn, semmi
baj. JongIn, kérlek, figyelj rám. – Könyörgött. Úgy igazán. Olyan elveszetten.
A hangja megtört volt, a szemei pedig mérhetetlenül fáradtak. Próbáltam
összpontosítani rá, de nehéz volt. A fejem forgott, a köhögés miatt a fejem
folyton előrebicsaklott, a kezemet ugyan próbáltam a szám elé tenni, de a bal
kezemben infúzió volt és így nehéz volt.
Éreztem, ahogy a kezembe kerül a vörös folyadék, de még mindig köhögtem és ez
így már túl sok volt. Ujjaim közül kifolyt a vér egyenesen a hófehér takaróra,
én pedig csak néztem. Megbabonázva figyeltem, ahogy a vér erős színe átáztatja
a huzat egy részét, ez pedig arra emlékeztetett, amikor a fürdőben a víz
keveredett a saját véremmel, csak azt saját magam okoztam, ezt pedig… Nem
tehettem ellene semmit. Az égvilágon semmit.
Pillanatképek
százai villantak be mindenféléről, amiket átéltem eddig. Összezavarodtam, ahogy
a homályos képek között anyát véltem felfedezni, ahogy aggodva és egyben
rémülten próbál nyugtató szavakat suttogni, de engem nem nyugtatott ez le, sőt.
Felkavart, hiszen nem emlékeztem ilyenre.
– JongIn! – hallottam meg hirtelen
SeHun éles hangját, amitől magamhoz tértem. Újból normálisan hallottam, láttam
magam mellett a fiút, aki most éppen az állam alá nyúlva kényszerített, hogy a
szemeibe nézhessek. Elveszettnek éreztem magamat az emlékek után, SeHun pedig
mintha olvasott volna bennem… szomorúan elmosolyodva ölelt át óvatosan, kezével
tarkómat simogatva, és ekkor feltűnt, hogy már nem fuldoklom a saját véremben. A
fiú puszta érintése olyan fajta megnyugvással töltött el, mint amikor anyát öleltem,
vagy vele voltam. Furcsa volt, egyszerűen nem tudtam hova tenni ezeket a
gondolataimat. Kezemmel a fiú szürke felsőjébe markoltam, az államat a vállán
nyugtattam, míg egyszerűen csak bambultam. Pontosabban az agyam folyamatosan
járt, próbált megoldást és egyben választ találni a SeHunnak kapcsolatos
dolgokra, de egyelőre azt hiszem, sikertelen volt a keresés.
- Miért jelensz
meg mindig akkor, amikor bajban vagyok? – fordítottam fejemet a fiú nyaka felé,
így tökéletes rálátásom nyílt a kidagadó erére. Basszus, hirtelen teljesen úgy
éreztem, mintha csak valami vámpír lennék. Kedvem támadt rátapadni a nyakára és
addig szívni, amíg… Khm. Gondolatban
jó erősen fejbe vágtam magamat, ahogy máris furcsa gondolataim kezdtek támadni,
mintha nem is én lennék… Tao mondott mindig ilyeneket. Lehet, hogy Taová kezdtem változni?! Vagy vámpírrá változtatott?! –
Idegesen ráztam meg kissé a fejemet, ahogy egyre őrültebb gondolataim támadtak
és ez most már a szöszinek is feltűnt, ugyanis eltolva magától nézett kérdőn
rám, szemei összevissza kalandoztak rajtam. Olyan volt, mintha mindenemet
látná, ami valójában majdnem igaz is volt, hiszen tulajdonképpen már látta
mindenemet egy-egy öltöztetés során. A fiú ennek ellenére végül elmosolyodva
nézett rám, egyik kezét közben derekamra csúsztatva, hogy kényelmesebben tudjon
ülni.
- Mert én vagyok
az őrangyalod – kacsintott egyet, én pedig azonnal felnevettem. A szívem
hirtelenjében megtelt boldogsággal, mintha minden szebb lett volna, a következő
pillanatban pedig tényleg csupán a töménytelen boldogságot éreztem már. A
szöszi hirtelen, de lassan hajolt arcomhoz, ajkai lágyan érintették az enyémet,
szinte becézgetve. Nem tudtam ellenállni neki, még ha akartam sem tudtam volna.
SeHun gyengéd volt velem, talán mindig is az volt és ez örömmel töltött el,
annak ellenére, hogy nagyon jól tudtam; nem minden szava volt igaz. Teljesen
elfeledkezve arról, hogy egy kórházi ágyban ültünk csúsztattam az infúzió
nélküli karomat a fiú hátán át a nyakára, ahol véletlenül csupán, de pont
éreztem azt a kidagadó eret, amit az előbb még csak néztem és basszus, SeHun
szíve ezek szerint eléggé gyorsan vert, ami… feltüzelt. Nem érdekelt egyikünket
sem, hogy ki jött be éppen, a fiú ugyanúgy csókolt, de egyik pillanatban sem
volt durvább, vagy esetleg követelőző. Egészen addig ízlelgettük egymás ajkait,
amíg egy női torokköszörülést nem hallottunk. Akkor pedig kénytelen-kelletlen,
de pihegve váltunk el egymástól, egymás szemébe nézve. Azok a barna szemek
ezúttal pedig töménytelen boldogságtól csillogtak.
- SeHunnie, miért
zaklatod a beteget? – hallottuk meg a szólított anyukáját, mire mindketten
meglepődve kaptuk arra a fejünket. Pár méterre tőlünk pedig valóban JiEun állt,
karba font kézzel, ámde mosolyogva.
- Anya –
emelkedett fel a fiú annyira, hogy jobban láthassa az édesanyját, de közben
összefűzte ujjainkat, úgy simogatva bőrömet. Hihetetlen melegséggel töltött el
már csak ez az aprócska mozdulat is. Szinte vigyorogva néztem le a kezünkre,
majd vissza a csinos nőre. – Én csak erőt adok neki. JongIn így jut energiához,
tudod? – Elképedtem SeHun szavain, olyan természetesen mondta, hogy nem tudtam
hirtelen, hogy reagáljak rá; üssem meg,
vagy nevessek?
- Ez nem igaaaz – dünnyögtem
végül, alsó ajkamat le is biggyesztve hozzá, de SeHunból csak annyit váltottam
ki, hogy elmosolyodott és szinte azonnal állam alá nyúlva nyomott egy puszit a
számra. Hát basszus, ledöbbentem, de nagyon. Jó, őszintén, azt gondoltam, hogy
amikor más is van körülöttünk, akkor nem fog ilyeneket csinálni, de úgy látszik
ő nagyon nem így gondolta.
- De mostantól igen
– kacsintott rám még egyszer, majd hagyta, hogy végre az édesanyja is rendesen szóhoz
jusson.
- JongIn-ah. – A nő
lágyan ejtette ki a nevemet, akárcsak régen anya. A szívem összeszorult, a
testem megrándult. Az a fájdalom, ami az érzéstől keletkezett túl hirtelen
jött. Újból eszembe jutott minden és megint a hatalmába kerített az a gondolat,
hogy menjek vissza a családomhoz. Ezt akartam, mindennél jobban, de nem
akartam, hogy bajba sodorjam őket bármivel is. – Nem tudják, hogy mi történik
veled. Nem tudnak segíteni rajtad…
- Senki nem tud
segíteni rajtam, már megszoktam – mosolyodtam el keserűen, fejemet az ablak
felé fordítva. Sötét volt kint, de hallottam az eső kopogását az ablakon, ez
pedig máris borzalommal töltött el. Nem az eső, csak a tudat, hogy ebből
bármikor lehet vihar is.
- Ne mondd ezt,
kérlek – hallottam az anyuka hangját, ami elkeseredett volt.
- Sajnálom… –
motyogtam lehajtott fejjel, majd éreztem, ahogy az előttem ülő fiú magához húz,
én pedig beletemettem arcomat a széles mellkasába. – Ne haragudj, biztosan idegesítő
már, hogy ennyire életképtelen vagyok. – A torkom összeszorult, a szavak
nehezen jöttek ki a számon, hiszen féltem attól a pillanattól, amikor SeHun
végleg eltaszít maga mellől. Nem akartam, hogy ez valaha is bekövetkezzen.
- JongIn,
elhiszed, hogy engem érdekelsz? –
Eltolt magától, arcomat két kezébe fogta, úgy nézett mélyen a szemembe. Én meg,
mint valami elvarázsolt személy, úgy bámultam fel a fiúra. – Minden, ami te
vagy. Fogd fel végre, hogy fontos vagy számomra.
Nem tudom, mikor
hagyott magunkra SeHun édesanyja, de amikor félrepillantottam már nem volt
senki a szobában rajtunk kívül. Emlékeztem a szöszi minden egyes szavára,
amiket akkor mondott, mielőtt eszméletemet vesztettem és a szívem azt diktálta,
hogy most van itt az idő, hogy válaszoljak valamit.
- SeHun – akadozva
ejtettem ki a nevét, azonnal elvörösödtem már csak akkor, mikor belegondoltam,
hogy miket készülök mondani… már megint. Hatalmasat sóhajtva néztem fel a barna
szemekbe, amik most kérdőn pislogtak rám, én pedig lenyelve a gombócot
nyitottam szólásra a számat. – Én… Amit nemrég mondtál, amire kértél engem,
mielőtt elájultam. – Össze-vissza pillogtam, csak a fiúra nem mertem nézni,
annyira ideges voltam. – Na jó, kimondom! Szeretnék együtt lenni veled! –
Őszintén, nem így terveztem kimondani és nem is ezt akartam, de képtelennek
tűnt, hogy én kimondjam azt, hogy az övé akarok lenni. Basszus, oké, hogy
valamennyire kezdtem feloldódni a környezetében, de azért ezt kimondani… SeHun
a furcsa mondatom ellenére szélesen elmosolyodott, közben hüvelykujjával
arcomat simogatva hajolt egészen közel hozzám, úgy suttogva szavait már
konkrétan az ajkaimra.
- Csakhogy
kimondtad. – Úgy mosolygott, akár valami filmsztár, vagy ez inkább az a tipikus
kaján vigyor volt, amitől a legtöbb ember elfolyik, úgy minden értelemben. És
én bele tartoztam azokba az emberekbe; elolvadtam a karjaiban, nem is gondolva
semmilyen következményre hagytam magamat egyszer az életben az érzéseimre
hallgatva. Csak ugye azt nem tudom, hogy jól
tettem-e…
