10. fejezet

 

Álmodtam. Anyáékkal álmodtam, én pedig nem akartam többé felkelni. Örökké velük akartam maradni… Annyira hiányoztak…

Futottam a lépcsőn az aprócska lábaimmal egyenesen a konyha felé. Nevetve néztem hátra, majd sikítva emelkedtem a levegőbe, ahogy egyik nővérem felkapott az ölébe és elkezdett puszikkal beborítani, ahol csak ért. Hangosan nevetve vergődtem a karjaiban, mire anya is kijött a konyhából, én pedig kiszabadulva nővérem kezei közül rohantam hozzá, hogy lábait átölelve bújjak el mögöttük, közben kukucskálva, hogy lássam a nővéremet is.

- JongIn-ah, hát nem szeretsz? – guggolt le nővérem, ajkait szomorúan lebiggyesztve, mire én pillanatok alatt hagytam el az ideiglenes védelmemet, hogy aztán egyenesen a lányhoz bújjak.

- Dehogynem! Imádlak, Noona – hangsúlyoztam ki a legfontosabb szót, mire ő elmosolyodva ölelt magához, majd puszit hintve homlokomra vitt be az ebédlőbe.

***

A házunk ajtaja előtt álltam, bár nem tudtam, hogy mit keresek ott. Izzadt a tenyerem, a kezem remegett, a gyomrom görcsben állt, majd kinyílt az ajtó. Anya állt ott, de mintha kimerült lett volna. Pár év telt csak el, de olybá tűnt, mintha sokkal több idő telt volna el. Először értetlenség tükröződött az arcán, majd fokozatosan váltott át meglepettről hitetlenkedésbe.

- JongIn-ah, te vagy az? – kérdezte szinte suttogva, a hangja remegett, a levegőt még innen is láttam, hogy szabálytalanul vette. Félszegen elmosolyodva bólintottam, mire ajkai megremegtek és láttam a könnyeit csillogni a szemében.

- Én vagyok az, Omma. – Nem voltam elég erős. Sosem voltam az, így persze, hogy amint kimondtam e szavakat, egy könnycsepp már útnak is indult az arcomon. Kapkodva töröltem le, anyából eközben pedig kitört az elfojtott zokogás, úgy húzott magához.

- Kisfiam – sírta a nyakamba, én pedig azonnal olyan szorosan öleltem magamhoz alacsony termetét, arcomat hosszú hajába fúrva, mikor meghallottam nővérem ismerős hangját. Anya elengedett, majd betolt a házba, mire nővérem szinte rögvest a nyakamba vetette magát, én pedig sírva öleltem át törékeny testét. Hiányoztak, ó istenem, borzalmasan hiányoztak nekem. Soha többé nem akartam elereszteni egyiküket sem. Örökké velük akartam maradni, de aztán az az ismerős érzés megint felkúszott a torkomba, én pedig eltolva nővéremet tettem szám elé a kezemet, ahogy szinte rögtön éreztem azt a megállíthatatlannak tűnő köhögést, ami végül rengeteg vérrel végződött.

A saját köhögésemre ébredtem fel végül. Rázott a hideg, a könnyeim folytak, egyfolytában köhögtem, valaki pedig próbálta magára vonni a figyelmemet, ami végül sikerült is. Ködös szemekkel néztem fel a szöszi fiúra, aki az ágy mellett állt és beszélt hozzám.

- JongIn, semmi baj. JongIn, kérlek, figyelj rám. – Könyörgött. Úgy igazán. Olyan elveszetten. A hangja megtört volt, a szemei pedig mérhetetlenül fáradtak. Próbáltam összpontosítani rá, de nehéz volt. A fejem forgott, a köhögés miatt a fejem folyton előrebicsaklott, a kezemet ugyan próbáltam a szám elé tenni, de a bal kezemben infúzió volt és így nehéz volt. Éreztem, ahogy a kezembe kerül a vörös folyadék, de még mindig köhögtem és ez így már túl sok volt. Ujjaim közül kifolyt a vér egyenesen a hófehér takaróra, én pedig csak néztem. Megbabonázva figyeltem, ahogy a vér erős színe átáztatja a huzat egy részét, ez pedig arra emlékeztetett, amikor a fürdőben a víz keveredett a saját véremmel, csak azt saját magam okoztam, ezt pedig… Nem tehettem ellene semmit. Az égvilágon semmit.

Pillanatképek százai villantak be mindenféléről, amiket átéltem eddig. Összezavarodtam, ahogy a homályos képek között anyát véltem felfedezni, ahogy aggodva és egyben rémülten próbál nyugtató szavakat suttogni, de engem nem nyugtatott ez le, sőt. Felkavart, hiszen nem emlékeztem ilyenre. – JongIn! – hallottam meg hirtelen SeHun éles hangját, amitől magamhoz tértem. Újból normálisan hallottam, láttam magam mellett a fiút, aki most éppen az állam alá nyúlva kényszerített, hogy a szemeibe nézhessek. Elveszettnek éreztem magamat az emlékek után, SeHun pedig mintha olvasott volna bennem… szomorúan elmosolyodva ölelt át óvatosan, kezével tarkómat simogatva, és ekkor feltűnt, hogy már nem fuldoklom a saját véremben. A fiú puszta érintése olyan fajta megnyugvással töltött el, mint amikor anyát öleltem, vagy vele voltam. Furcsa volt, egyszerűen nem tudtam hova tenni ezeket a gondolataimat. Kezemmel a fiú szürke felsőjébe markoltam, az államat a vállán nyugtattam, míg egyszerűen csak bambultam. Pontosabban az agyam folyamatosan járt, próbált megoldást és egyben választ találni a SeHunnak kapcsolatos dolgokra, de egyelőre azt hiszem, sikertelen volt a keresés.

- Miért jelensz meg mindig akkor, amikor bajban vagyok? – fordítottam fejemet a fiú nyaka felé, így tökéletes rálátásom nyílt a kidagadó erére. Basszus, hirtelen teljesen úgy éreztem, mintha csak valami vámpír lennék. Kedvem támadt rátapadni a nyakára és addig szívni, amíg… Khm. Gondolatban jó erősen fejbe vágtam magamat, ahogy máris furcsa gondolataim kezdtek támadni, mintha nem is én lennék… Tao mondott mindig ilyeneket. Lehet, hogy Taová kezdtem változni?! Vagy vámpírrá változtatott?! – Idegesen ráztam meg kissé a fejemet, ahogy egyre őrültebb gondolataim támadtak és ez most már a szöszinek is feltűnt, ugyanis eltolva magától nézett kérdőn rám, szemei összevissza kalandoztak rajtam. Olyan volt, mintha mindenemet látná, ami valójában majdnem igaz is volt, hiszen tulajdonképpen már látta mindenemet egy-egy öltöztetés során. A fiú ennek ellenére végül elmosolyodva nézett rám, egyik kezét közben derekamra csúsztatva, hogy kényelmesebben tudjon ülni.

- Mert én vagyok az őrangyalod – kacsintott egyet, én pedig azonnal felnevettem. A szívem hirtelenjében megtelt boldogsággal, mintha minden szebb lett volna, a következő pillanatban pedig tényleg csupán a töménytelen boldogságot éreztem már. A szöszi hirtelen, de lassan hajolt arcomhoz, ajkai lágyan érintették az enyémet, szinte becézgetve. Nem tudtam ellenállni neki, még ha akartam sem tudtam volna. SeHun gyengéd volt velem, talán mindig is az volt és ez örömmel töltött el, annak ellenére, hogy nagyon jól tudtam; nem minden szava volt igaz. Teljesen elfeledkezve arról, hogy egy kórházi ágyban ültünk csúsztattam az infúzió nélküli karomat a fiú hátán át a nyakára, ahol véletlenül csupán, de pont éreztem azt a kidagadó eret, amit az előbb még csak néztem és basszus, SeHun szíve ezek szerint eléggé gyorsan vert, ami… feltüzelt. Nem érdekelt egyikünket sem, hogy ki jött be éppen, a fiú ugyanúgy csókolt, de egyik pillanatban sem volt durvább, vagy esetleg követelőző. Egészen addig ízlelgettük egymás ajkait, amíg egy női torokköszörülést nem hallottunk. Akkor pedig kénytelen-kelletlen, de pihegve váltunk el egymástól, egymás szemébe nézve. Azok a barna szemek ezúttal pedig töménytelen boldogságtól csillogtak.

- SeHunnie, miért zaklatod a beteget? – hallottuk meg a szólított anyukáját, mire mindketten meglepődve kaptuk arra a fejünket. Pár méterre tőlünk pedig valóban JiEun állt, karba font kézzel, ámde mosolyogva.

- Anya – emelkedett fel a fiú annyira, hogy jobban láthassa az édesanyját, de közben összefűzte ujjainkat, úgy simogatva bőrömet. Hihetetlen melegséggel töltött el már csak ez az aprócska mozdulat is. Szinte vigyorogva néztem le a kezünkre, majd vissza a csinos nőre. – Én csak erőt adok neki. JongIn így jut energiához, tudod? – Elképedtem SeHun szavain, olyan természetesen mondta, hogy nem tudtam hirtelen, hogy reagáljak rá; üssem meg, vagy nevessek?

- Ez nem igaaaz – dünnyögtem végül, alsó ajkamat le is biggyesztve hozzá, de SeHunból csak annyit váltottam ki, hogy elmosolyodott és szinte azonnal állam alá nyúlva nyomott egy puszit a számra. Hát basszus, ledöbbentem, de nagyon. Jó, őszintén, azt gondoltam, hogy amikor más is van körülöttünk, akkor nem fog ilyeneket csinálni, de úgy látszik ő nagyon nem így gondolta.

- De mostantól igen – kacsintott rám még egyszer, majd hagyta, hogy végre az édesanyja is rendesen szóhoz jusson.

- JongIn-ah. – A nő lágyan ejtette ki a nevemet, akárcsak régen anya. A szívem összeszorult, a testem megrándult. Az a fájdalom, ami az érzéstől keletkezett túl hirtelen jött. Újból eszembe jutott minden és megint a hatalmába kerített az a gondolat, hogy menjek vissza a családomhoz. Ezt akartam, mindennél jobban, de nem akartam, hogy bajba sodorjam őket bármivel is. – Nem tudják, hogy mi történik veled. Nem tudnak segíteni rajtad…

- Senki nem tud segíteni rajtam, már megszoktam – mosolyodtam el keserűen, fejemet az ablak felé fordítva. Sötét volt kint, de hallottam az eső kopogását az ablakon, ez pedig máris borzalommal töltött el. Nem az eső, csak a tudat, hogy ebből bármikor lehet vihar is.

- Ne mondd ezt, kérlek – hallottam az anyuka hangját, ami elkeseredett volt.

- Sajnálom… – motyogtam lehajtott fejjel, majd éreztem, ahogy az előttem ülő fiú magához húz, én pedig beletemettem arcomat a széles mellkasába. – Ne haragudj, biztosan idegesítő már, hogy ennyire életképtelen vagyok. – A torkom összeszorult, a szavak nehezen jöttek ki a számon, hiszen féltem attól a pillanattól, amikor SeHun végleg eltaszít maga mellől. Nem akartam, hogy ez valaha is bekövetkezzen.

- JongIn, elhiszed, hogy engem érdekelsz? – Eltolt magától, arcomat két kezébe fogta, úgy nézett mélyen a szemembe. Én meg, mint valami elvarázsolt személy, úgy bámultam fel a fiúra. – Minden, ami te vagy. Fogd fel végre, hogy fontos vagy számomra.

Nem tudom, mikor hagyott magunkra SeHun édesanyja, de amikor félrepillantottam már nem volt senki a szobában rajtunk kívül. Emlékeztem a szöszi minden egyes szavára, amiket akkor mondott, mielőtt eszméletemet vesztettem és a szívem azt diktálta, hogy most van itt az idő, hogy válaszoljak valamit.

- SeHun – akadozva ejtettem ki a nevét, azonnal elvörösödtem már csak akkor, mikor belegondoltam, hogy miket készülök mondani… már megint. Hatalmasat sóhajtva néztem fel a barna szemekbe, amik most kérdőn pislogtak rám, én pedig lenyelve a gombócot nyitottam szólásra a számat. – Én… Amit nemrég mondtál, amire kértél engem, mielőtt elájultam. – Össze-vissza pillogtam, csak a fiúra nem mertem nézni, annyira ideges voltam. – Na jó, kimondom! Szeretnék együtt lenni veled! – Őszintén, nem így terveztem kimondani és nem is ezt akartam, de képtelennek tűnt, hogy én kimondjam azt, hogy az övé akarok lenni. Basszus, oké, hogy valamennyire kezdtem feloldódni a környezetében, de azért ezt kimondani… SeHun a furcsa mondatom ellenére szélesen elmosolyodott, közben hüvelykujjával arcomat simogatva hajolt egészen közel hozzám, úgy suttogva szavait már konkrétan az ajkaimra.

- Csakhogy kimondtad. – Úgy mosolygott, akár valami filmsztár, vagy ez inkább az a tipikus kaján vigyor volt, amitől a legtöbb ember elfolyik, úgy minden értelemben. És én bele tartoztam azokba az emberekbe; elolvadtam a karjaiban, nem is gondolva semmilyen következményre hagytam magamat egyszer az életben az érzéseimre hallgatva. Csak ugye azt nem tudom, hogy jól tettem-e…