11. fejezet

Egy nap telt el. Bent tartottak a kórházban, bár semmi értelmét nem láttam, ha nem voltak képesek semmit kideríteni rólam. SeHun konkrétan egész végig ott maradt velem, annak ellenére, hogy JiEun többször is kérte, hogy menjen haza, mivel állítása szerint a fiú semmit nem aludt azóta, hogy behoztak a kórházba. Folyamatosan a közelemben volt; beszélt, mászkált és puszikkal halmozott el, ami a tizedik után már kezdett zavaró lenni. Nem voltam hozzászokva az ilyesfajta megnyilvánulásokhoz. Tulajdonképpen semmi tapasztalatom nem volt kapcsolat terén. Mikor még suliba jártam nem érdekeltek igazán az ilyen dolgok, nem bámultam a lányokat, még a fiúkat sem igazán. Csak a tánc érdekelt, minden szabadidőmet azzal töltöttem. Táncolni akartam egészen a halálomig. Ezt az álmomat elég hamar elvethettem, amikor kiutat sem látva kerültem arra a borzalmas helyre. Megborzongtam már csak a gondolatára is annak az épületnek, amit SeHun elég furcsán díjazott. Annak köszönhetően, hogy mellettem feküdt a kórteremben, tökéletesen érezte ezt a megmozdulásomat, ő pedig telefonjából felnézve pislogott rám összehúzott szemöldökkel. Már nyitotta is a száját, hogy kérdezzen, de ezúttal én szólaltam meg hamarabb.

- Csak rosszra gondoltam, nincs semmi bajom – ráztam meg a fejemet a fiúra mosolyogva, ujjbegyeimmel épphogy érintve a kezét. Azt hiszem, egyelőre képtelen voltam… vagy inkább nem mertem megérinteni komolyabban. A szívem már csak ettől az aprócska mozzanattól is eszeveszettül dobogott, hát még miután SeHun úgy döntött, hogy megfogja a kezemet.

- Nem harapok, JongIn – mosolygott rám egy igazán aranyos kifejezéssel az arcán, ami úgy tűnik, ellazított. Már nem görcsöltem rá, hogy fogja a kezemet, hogy hozzám ér és olyan dolgokat tesz, amitől előtte kiakadtam volna. – Menjünk haza – ült fel végül, de mielőtt felállt volna az ágyból kezemre szorítva hajolt hozzám, ajkait homlokomra nyomva egy egészen rövid pillanatra. Szótlanul néztem fel rá, figyeltem, ahogy a széken heverő ruháimért megy, majd lerakja mellém azokat. Szemembe nézve próbált valamit kiszedni belőlem, tudtam, hogy arra keres valami jelet, hogy hátha megkérem, hogy öltöztessen fel, de arra várhatott. Már nem fájt a vállam úgy, tudtam egyedül is öltözködni, így felülve az ágyban vigyorodtam el, ahogy végre visszatért belém az erő, ami kiszállt pár napja belőlem.

- Sipirc – mondtam neki, mire ő hitetlenül felnevetve teljesítette kérésemet, maga után be is csukva az ajtót. Magamban mosolyogva keltem fel az ágyból, hogy felöltözhessek és… hazamehessek egy olyan otthonba, ahol szívesen láttak. Ki gondolta volna, hogy pont egy olyan fiúban, mint SeHun fogok megbízni? Miért pont ő talált rám azon az estén és miért végződött végül úgy kettőnk sorsa –, vagy inkább történetünk kezdete –, hogy összejöttünk? Miért mentem bele egy olyan kapcsolatba, ahol előbb-utóbb úgyis eljutunk arra a szintre, hogy mindenemet oda kell adnom neki? Pont nekem, aki három évig szenvedett abban, hogy megerőszakolják majdhogynem mindennap… Talán így akartak felajánlani nekem egy jobb életet, amiben innentől nem lennének igazán borzalmak. Ahol szeretnének és megvédenének. Vagy lehet, hogy úgy gondolták, hogy eleget éltem jólétben tizenhat éven keresztül és innen csak a borzalmak várnak rám. Talán mégsem kellett volna megbíznom SeHunban és talán mégsem kellett volna kimondanom azokat a bizonyos szavakat, amivel elintéztem, hogy most már hivatalosan is az övé legyek. Ha rossz döntést is hoztam, most már késő ezen agyalni. Megtörtént, aminek kellett és el kellett fogadnom, hogy van az életemben egy olyan ember, akinek felelősséggel tartozom és figyelnem kell rá. Rá kellett jönnöm, hogy akármennyire is kerestem rossz ötleteket, belemenni ebbe a kapcsolatba akkor is az egyik legjobb döntésem volt, ha ezzel ezerszer közelebb kerültem a saját halálomhoz.

Nem tudom, mégis mennyi ideig törhettem ezeken a fejemet, de mikor észbe kaptam már felöltözve álltam az ágy mellett, az ablakon kibámulva. Megborzongtam, ahogy egy olyan érzés kerített hatalmába, mintha valaki végigsimított volna a gerincemen az ujjával, habár senki nem tartózkodott rajtam kívül a szobában. Felsóhajtva fordultam el az ablaktól, hogy az ajtó kilincsére téve nyomjam le azt, mi tulajdonképpen egy másik világot tárt fel előttem. Egy olyat, aminek az elején még soha nem jártam. Tele boldogsággal és egy olyan érzéssel, ami felülmúlhatatlan volt.

Amint kiléptem, szembe találtam magamat a szöszi fiúval, aki egy közvetlen az ajtóval szembeni széken foglalt helyet, ám mikor meglátott, elmosolyodva állt fel az eddigi helyéről, és kezem után nyúlva indult el a folyóson. Furcsa volt, hogy a fiú szinte minden egyes pillanatot ki akart használni arra, hogy hozzám érhessen, engem pedig már nem lepett meg. Mármint természetesen zavarban éreztem magamat, főleg mivel egy olyan helyen voltunk, ahol több száz ember fordult meg és azért mégiscsak fiúk voltunk mindketten… ami azért valljuk be nem valami meglepő, mivel elég sok fiú sétálgat manapság, de ez most akkor is teljesen más volt. Hiszen, az ujjaink egymáséba voltak fűzve, SeHun arcán egy ragyogó mosoly foglalt helyet, amit talán semmi nem tudott volna levakarni és habár ezt más rajtunk kívül nem tudhatta, de akkor is együtt voltunk. Úgy igazán együtt, ami itt Dél-Koreában nem volt valami népszerű dolog. Bár beszólásokat nem kaptunk a parkolóba vezető utunk alatt, de én akkor is elkaptam néhány megbotránkozó pillantást a mosolygó emberek körében is. Lehajtottam a fejemet, ahogy a kocsihoz értünk, én pedig boldogan mosolyogtam, próbálva nem túl feltűnőnek tűnni, habár ez pont SeHunnál nem vált be. Túlságosan figyelt minden egyes mozzanatomra, képtelen voltam bármi olyat tenni, amit ne vett volna észre akkor. Mintha mindenhol lettek volna szemeim, mintha mindig tudta volna, hogy mikor kell rám figyelnie. Vagy csak egyszerűen ennyire jó érzékei lennének? Elvégre hányszor mentett már meg, úgy hogy nem látta, hogy hol vagyok, vagy mi történik velem? Nem egyszer az biztos.

Kinyitotta nekem az ajtót, majd megvárta, amíg beülök és csak akkor hajolt le hozzám, ujjaival állam alá nyúlva, ezzel némán kérve rá, hogy nézzek a szemébe. Én pedig persze, hogy megtettem. Túl sokat tett már értem, nem utasíthattam újfent vissza a közeledését, főleg ha nem is volt az ellenemre.

- Láttam ám azt a mosolyt, ne rejtegesd előlem – harapta be az alsó ajkát beszéde után, tekintete pedig szemeim és szám között kalandozott. Alig láthatóan ráztam meg a fejemet, majd fejemet visszafordítva néztem el a szösziről, aki ezek után az autót megkerülve végre beült mellém és el is indultunk.

A házba érve JiEun terített asztallal várt minket, ám ezúttal egy számomra ismeretlen, középkorú férfi is ült már ott. Elsőnek bele sem tudtam gondolni, hogy ki lehet ő, azonban, mikor SeHun mellé lépve hajolt a férfihez egy puszit adni, majd közvetlen utána egy elég mély meghajlást produkált, amivel nekem viszont tökéletes rálátásom nyílt az amúgy is feszes nadrágban lévő fenekére. Zavartan néztem oldalra, ahol azonban az anyuka mindentudó mosolyával találtam szembe magamat. Persze, hiszen ő már rájött arra, hogy több van köztünk a fiával és szerencsére nem is mutatott semmilyen ellenkezésre utaló mozdulatot, de a férfivel, aki ezek szerint SeHun apja volt… Nem voltam benne olyan biztos, hogy nem dobna ki, ha kiderülne, hogy együtt vagyunk a fiával.

- Örülök, hogy végre hazajöttetek – szólalt meg elsőként az édesanya, mire a fiú mosolyogva ment oda hozzá, hogy egy kedves ölelésben részesítse.

- Én is – mondta ő is, nekem pedig a megható jelenetre még szélesebb lett a mosolyom, habár belül úgy éreztem, hogy a szívem majd’ megszakad az érzéstől. Ökölbe szorított kezekkel próbáltam magamat tartani és a kezembe mélyülő körmeimmel vontam el a szívemben lévő fájdalomról a figyelmemet. A szemeim homályosak voltak pár pillanat erejéig, úgy éreztem, bármelyik másodpercben képes lennék elsírni magamat, de ez végül nem következett be, mert a szöszi felém lépve tette hátamra a kezét, közben a férfi felé fordítva. – Apám, ő itt JongIn, akiről már meséltem – köszörülte meg a torkát a fiú, mire a férfi elgondolkozva nézett végig rajtam. Borzalmas érzés volt, teljesen kiszolgáltatottnak éreztem magamat a tekintete alatt.

- Üdvözöllek, érezd otthon magadat, amíg itt maradsz nálunk – biccentett felém, majd be is mutatkozott a végén. – Oh SeungHun vagyok.

- K-köszönöm, hogy itt lehetek – mondtam összezavarodva, ahogy valamiért egyáltalán nem olyan érzést keltett bennem a férfi, mint aki annyira őszintén mondja, hogy érezzem jól magamat. Nagyon nem tett jó benyomást bennem SeHun apja, főleg miután a bemutatkozásom következtében ő többet rám sem nézett, csak a vacsorának szentelte a figyelmét. Egy pisszenés sem hangzott el a vacsora alatt, én pedig majdnem beleőrültem ebben a borzasztóan frusztráló csendbe, ahol csak az evőeszközök, a tányér és a pohár koccanását lehetett hallani. Szenvedve néztem olykor a velem szemben ülő fiúra, akinek néha el is kaptam a pillantását, ami nyugodtságot tükrözött. Engem viszont nem nyugtatott meg egészen addig, amíg az étkezést be nem fejezve álltunk fel mindannyian az asztaltól és SeHun már húzott is fel maga után az emeletre, egyenesen az ő szobájába.

Amint az ajtó be is csukódott mögötte ő a kanapéjára húzva ültetett az ölébe oldalról, ami nem kis meglepődöttséget keltett bennem, be kell valljam. Talán ez volt az egyik mozdulat, vagy inkább érintkezés, amit eddig még nem tett meg.

- Annyira édes ez a rémült arcod, JongIn – nevetett fel, ujjaival arcomat cirógatva, én pedig azonnal éreztem, ahogy az arcom felforrósodik, és gondolkozás nélkül bújtam a szöszi nyakába, hogy ne láthasson. Erre persze újfent kiengedte a hangját, ami annyira más volt, mint a beszéde. Felsőjébe markolva fúrtam még jobban nyakhajlatába az arcomat, ezúttal pedig megcsapott az illata, amit becsukott szemekkel szívtam magamba. A szöszi kezei lassan csúsztak fel a hátamra és a tarkómra, úgy szorítva még inkább magához. – Tudom, hogy nem valami bizalomgerjesztő apám modora, de attól még nem olyan gonosz, ne aggódj – motyogta a hajamba, majd éreztem, ahogy kicsit arrébb mozdulva hintett egy alig érezhető puszit a nyakamra, ami az egyik gyengepontom volt, ezzel pedig már ő is kezdett tisztában lenni.

- Még akkor sem, ha megtudja, hogy együtt vagyunk?

- Azt nem tudom, de amúgy sincs valami sokat itthon, úgyhogy ezt a pár órát, vagy napot akkor is ki lehet bírni – simogatta meg a hajamat, bár a hangjában valami fura hallatszódott, ezúttal nem vontam kérdőre.

- Álmos vagyok – húzódtam hátrébb a fiútól, mire ő hangosan felnevetve csúsztatta derekamra a karjait.

- Egy csomót aludtál, de úgy tűnik, még az sem volt elég pihenés számodra – mosolyodott el, én pedig megvonva a vállamat kászálódtam ki az öléből. – Most hová mész? – nyúlt rögtön egyik kezem után, én pedig elmosolyodtam az arcán tündöklő furcsa kifejezés láttán.

- Fürödni, és az ágyamba – mondtam aztán, mielőtt kiléptem a szobájából, hogy a saját szobámban lévő fürdőbe vegyem az irányt. Furcsa volt úgy végigmenni a folyóson, hogy azon kívül nem világított máshol a lámpa, de különösebben nem foglalkoztam vele, mert én láttam és akkor éppen csak az számított. Utáltam egyedül lenni a sötétben. Megfogva egy pólót és nadrágot mentem el fürödni. Talán a fáradtság miatt, de fázni kezdtem, így a zuhanyzást is majdhogynem forró vízben tettem meg, majd mikor kijöttem a gőzzel teli helyiségből csak enyhén kitágult szemekkel tapasztaltam, hogy egy szőke buksi látszódik ki a takaró alól. Hitetlenül, ám mosolyogva ráztam meg a fejemet, majd a takarót megemelve bújtam be alá egészen addig nem is törődve a fiúval, amíg karjával magához nem húzott, hogy arcom újfent a nyakhajlatánál foglaljon helyet. Éreztem, amint a levegővétele a bőrömnek csapódik ez pedig megmagyarázhatatlan boldogsággal és megnyugvással töltött el.

 - Álmodj szépeket, JongIn – suttogta még halkan, miután lekapcsolta a lámpát és egy puszit nyomott az orromra.