5. fejezet

Hatalmasra nyitott szemekkel bámultam azt az egyetlen mondatot, ami újból felforgatta az életem és emiatt, már csak a gondolatra is remegni kezdtem. Nem tudtam elképzelni, hogy mégis hogyan juthatott be valaki a lakásomba, ráadásul úgy hogy csak ennyi nyomot hagyott maga után szándékosan. Féltem, mert nem akartam még egyszer hasonló dolgokat átélni, mint amiben részem volt kőkemény három éven keresztül, mégis úgy éreztem, hogy bármennyire is nem akarom ez így is, úgy is meg fog történni. Belegondoltam abba, hogy SeHun esetleg megvédhetne, de ő sem lehet minden másodpercben mellettem, ráadásul, ha már a lakásomba bejutott az illető, akkor SeHunékhoz miért ne tudna. Hatalmasat nyeltem, ahogy végigpörgettem magamban minden lehetséges dolgot azok közül is, hogy ki írhatta ezt ide, de egyszerűen semmiben nem lehettem biztos. A világom újból összedőlni látszott és én semmit nem tehettem azon kívül, hogy végignézem. Mégis, ami ugyan kevésbé, de szintén aggasztott az az volt, hogy egyre többször kaptam pánikrohamot egyszerű dolgoktól, amiktől másnak semmi baja sincs. Valahol mélyen éreztem, hogy nincs rendben valami a szervezetemmel, mégsem tehettem ellene semmit. Minden egyes alkalommal arra fogtam, hogy túl sok bántalmazás ért engem a három év alatt és a fontosabb részeim kezdtek elgyengülni. Igazából tudtam, hogy ez így is van, mert a szívem egyre többször viselkedett furcsán; dobbanásokat hagyott ki, ilyenkor pedig szúrt a mellkasom és nem kaptam levegőt. Persze az orvos nem vett észre ilyen dolgokat…

Annyira elbambultam, hogy észre sem vettem, ahogy SeHun már egy ideje szólongatott, teljesen hasztalanul, hiszen a fülem nem hallotta abban a pár másodpercben a hangokat, ami egy újabb ok volt a betegségemhez.

- JongIn… Hé, JongIn! – Egész lényemben megrázkódtam, ahogy a szőke fiú megfogta a vállamat, és aggodalmas ábrázattal vizslatott engem különösen közelről, én pedig észrevettem felsője alól kilógva valami írást. Kapkodó mozdulatokkal rántottam le ruhája nyakát, hogy láthassam, mi van mellkasára írva, azonban egyáltalán nem erre számítottam.

Stay awake

Értetlenül néztem a két angol szót, aminek a jelentését ugyan értettem, csak azt nem, hogy ezt mégis miért tetováltatta magára. Összeráncolt szemöldökkel emeltem fel tekintetem egyenes SeHun huncutul ragyogó szemeibe nézve, ami miatt újabb értetlenség futott végig rajtam. Egyáltalán nem volt semmi félreérthető ebben a mozdulatban szerintem, habár lehet, hogy SeHun már ezt is incselkedésnek veszi.

- Ezt miért írattad magadra?

- Hogy mindig maradjak éber – mosolyodott el szemtelenül, mire csak megforgattam szemeim.

- Ezt én is felfogtam, de hogy érted?

SeHun hezitált, majd csak pillanatokkal később adott olyan választ, ami szintén nem elégítette ki kíváncsiságom. Fel kellett volna adnom a kérdezősködést, én mégsem tettem, hiszen makacsságomról is voltam ismert.

- Egyszerűen úgy, ahogy le van írva. Ébernek kell lennem! – SeHun kezdett ideges lenni, amit tulajdonképpen talán egyszer tapasztaltam a napok alatt, amióta ismertük egymást és ez újabb érdeklődést váltott ki bennem. Tudni akartam, hogy milyen a szöszi akkor, mikor nem csak gondoskodik rólam és felelősségteljesen viselkedik az emberekkel. Ismerni akartam SeHun minden egyes arcát és ezt csak úgy tudtam kideríteni, ha játszottam vele.

- Miért kell ébernek lenned?

- Az én dolgom, JongIn. Az enyém! – Szikrázó szemekkel nézett rám, ám nem volt a terveim között az, hogy meghátrálok egy ilyen pillanatban, hiszen a fiú eddig semmi okát nem mutatta annak, hogy féljek tőle.

- Nekem is jogomban áll kérdezősködni, nem gondolod, SeHun-ah? – Elégedetten vigyorodtam el, ahogy végre használhattam azt a jelzőt, amivel tudtára adhattam, hogy én vagyok az idősebb nála, ám látszólag egyáltalán nem zavarta a hirtelen váltás.

- Dehogynem, hyung – horkantott egyet a szó után –, de komolyan gondoltam, hogy nem fogom elmondani, mert nem akarom, oké?

- Azt hittem, idegesebb leszel ennél – mormogtam orrom alatt, hiszen csalódásként éltem át azt, hogy SeHun ilyen könnyen nyugodt lett. Talán nem is lehet rendesen kihozni a sodrából. Túl nagy a tűrőképessége, de majd egy-két nap együttélés után már nem lesz ilyen… – Igazából már annyira nem is érdekel a tetkód jelentése, csak a kifejezéseid – biggyesztettem le alsó ajkam és úgy néztem fel rá, mire éreztem, hogy egy pillanatra elakadt a lélegzete, majd hirtelen nyúlt át bal karom alatt, hogy tarkómra fogva húzzon magához, közben másik kezével szorosan ölelve hátamat. Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy megszólaljon, mert a testem nem akart mozdulni, bármivel is próbálkoztam, az agyam pedig lefagyott, és konkrétan feladta a gondolkozást, ami sosem volt jó dolog, főleg az én esetemben.

- Nem akarom a többi arcomat megmutatni neked, JongIn – suttogta a fülembe, miközben a felsőmbe markolt, mintha ideges lenne. – Kérlek… csak fogadj el így. – Mosolyogva tolt el magától, de mikor szemébe néztem; a barna íriszekben szomorúság csillogott, amit nem értettem. Zavartan pislogtam rá, időközben teljesen el is felejtve, hogy mit találtam a tükörre írva, így minden gond nélkül folytattuk mindketten a pakolást. SeHun már a cuccaim vitte le, de én utoljára végigjártam a lakásom, majd az egyik fiókból előkotortam az egyetlen dolgot; egy gyűrűt, ami megmaradt a családomtól és a mellette lévő bogyókat, amiket zsebre vágtam, és kimentem az ajtóhoz. Ökölbe szorított kézzel néztem rá egy vércseppekre a konyhapulton, amit még akkor hagytam ott, mikor meg akartam szabadulni az életemtől.

Hatalmas szemekkel néztem az előttem elterülő házat, amiben mindössze hárman éltek tudomásom szerint, mégis nagyobb volt, mint az a ház, amiben a családommal laktam, ráadásként mi öten voltunk. SeHun mosolyogva tolt előrébb hátamnál tartva kezét, majd kinyitva előttem a fekete kaput léptünk be a kövekkel kirakott útra, ami egyenes a ház ajtajához vezetett. Szótlanul sétáltam a fiú mögött mindenfelé kapkodva a tekintetem, hiszen az életben nem voltam még egy ilyen hatalmas házban. Amint SeHun kinyitotta a sötétbarna ajtót, és levettük a cipőnket, ő oda is adta valami öltönyös férfinek a cuccaim, hogy vigye fel a vendégszobába. Továbbra is döbbenten figyeltem a házat, hiszen belülről is hatalmas volt és iszonyatosan tiszta, mintha… mintha egyfolytában takarítanának.

- Ne ácsorogj ott, hanem gyere végre be – szólt rám SeHun vigyorogva, mire én megrázva a fejem ugyan, de továbbra is csendben odalépkedtem a fiúhoz, aki kedvesen rám mosolygott, ezt követően pedig csuklómat megfogva húzott be az egyik szobába, ami mint kiderült a nappalit rejtette.

- Anya – szólította meg a kanapén ülő nőt, aki a hangra felkapta a fejét, majd felállva sétált hozzánk, én pedig azonnal meghajoltam, amennyire csak engedte a vállam. – Ő itt JongIn, tudod, meséltem róla. Velünk fog lakni egy ideig és szeretném, ha figyelnél rá akkor is, mikor nem vagyok itthon, hiszen meg van sérülve…

- Persze, érezd jól magad nálunk, JongIn – mosolygott rám a nő kedvesen, én pedig megkönnyebbültem, hogy ennyire jól fogadta, hogy velük fogok élni egy jó ideig. – JiEun vagyok.

- Köszönöm, hogy itt lehetek – hajoltam meg újból, SeHun pedig csak megveregette a hátam jelzésképp, hogy nem kell ennyit hajlonganom.

- Ha bármire szükséged van, csak szólj nekem. SeHunnie édesapja nincs valami sokat itthon, úgyhogy rám támaszkodhatsz – mosolyodott el biztatóan a nő. – Éhesek vagytok már? Mert fél óra és lehet ebédelni.

- Igen – szólalt meg helyettem is a fiú, aztán maga után húzva indultunk fel az emeletre. – Fenn leszünk.

A lépcsőn felérve megpillanthattam a széles folyosót, amiből ajtók nyíltak, majd SeHun valahol a közepénél bal oldalt kinyitott egy ajtót, és oldalra lépve nézett rám, hogy bemenjek mellette. Szótlanul léptem át a küszöbön, majd rögtön el is tátottam a számat, ahogy megpillanthattam egy akkora szobát, mint a nappalim és a hálószobám egybevéve. Zavartan fordultam a szöszi felé, aki csak mosolyogva támasztotta az ajtófélfát.

- Biztos, hogy ez az én szobám lesz? Én… nem tudom, mit csinálhatnék egy ekkora szobában, amihez ráadásul saját fürdőszoba is van – pillantottam a fehér ajtóra, ami nyitva volt, így tisztán láthattam a világoskék falú fürdőhelyiséget.

- JongIn, itt fogsz lakni, törődj bele – jött beljebb a fiú és már nyúlt volna hozzám, amikor meggondolta magát, és inkább leült az íróasztalnál lévő székre. – Nem kell szerénykedned, próbálj meg szabad lenni, itt szinte bármit megkaphatsz. Próbáld ki ezt az életet, amiben még engem is ugráltathatsz, habár csak pár hét erejéig – kacsintott rám szemtelenül, közben szemével követve minden egyes mozdulatom. Vagyis éreztem a tekintetét rajtam, még háttal is, aztán meg is tapasztalhattam, ahogy a fenekemet bámulja a fiú. Alig észrevehetően elvigyorodtam egy pillanatra, aztán inkább helyet foglaltam a francia ágyon törökülésben, úgy nézve a szemben lévőre.

- Én a folyosó végén lévő szobában vagyok, szóval ha valami kéne, akkor csak kopogj. De tényleg, bármire szükséged van; szólj! – nézett a szemembe még pár méter távolságról is, ami kellemetlenül érintett, így zavartan fordítottam el tekintetemet, és inkább a szobát kezdtem felfedezni.

- Rendben, köszönöm – bólintottam, ahogy felállva kezdtem nézelődni az egyik polcon sorakozó könyvek között.

- Akkor most magadra hagylak, a szobámban leszek – állt fel halkan sóhajtva SeHun, majd még mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót megszólalt. – Majd szólok, ha megyünk enni.

Nagyot sóhajtva terültem el az ágyon, ahogy SeHun végre magamra hagyott. Lehunyt szemekkel feküdtem az ágy közepén, és próbáltam feldolgozni, hogy mit csinálok itt, amikor is hirtelen összeszorult a mellkasom, a levegő pedig bennrekedt a tüdőmben. Nem kaptam levegőt és ugyan csak pár pillanatra, én mégis sírni tudtam volna a rémülettől. Remegve kapkodtam levegő után, majd magzatpózba kuporodva próbáltam helyreállítani a légzésemet, ami korántsem ment olyan egyszerűen, mint ahogy szerettem volna, hiszen sejtettem, hogy miért történt ez velem. Amikor LuHant kapták el, akkor csinálta ezt a testem és én ugyan próbáltam bebeszélni magamnak, hogy ez emiatt is van, de nagyon jól tudtam, hogy velem van a gond, ugyanis már három évvel ezelőtt is történtek velem hasonlók, amik hol elmúltak, hol újból visszatértek. Keserűen mosolyodtam el, miközben szememből kicsordult egy szomorú könnycsepp, így végigszánkázva arcomon, majd a kék takarón landolt. Az életkedvem és az étvágyam is elment a gondolataimtól, legszívesebben bezárkóztam volna, hogy aztán a sötétben kisírhassam magamat, mint valami kisbaba. Féltem, még mindig iszonyatosan féltem mindentől. Bízni akartam SeHunban, mégsem tudtam teljesen rávenni magam, hogy oldódjak fel a közelében. Talán, ha örökre eltűnnének azok a mocskok, akkor sikerülne. Annyira szeretnék normálisan élni, barátokkal együtt suliba járni, tanulni és szerelmesnek lenni. Látni szeretném a családomat, akiket ott hagytam egy szó nélkül. A nővéreim gyermekeit is, akik most már felcseperedtek. Ki akartam nyitni az ablakot és kiugrani rajta, hogy véget vethessek a szenvedésemnek, ám amikor kitártam a hatalmas ablakot, mintha elvágták volna a bátorságomat. Pánikolva csuktam vissza az ablakot, ahogyan megláttam egy hidrogénszőke hajú férfit az utcán, akiben én automatikusan Taót láttam. Rémeket láttam a fiúval kapcsolatban egyfolytában, most mégis olyan valóságosnak tűnt, ahogy belépett az ablakon, és egyre közelebb jött hozzám, én pedig rémülten estem hátra a fehér szőnyegben, majd remegve próbáltam elmenekülni a fiú elől, aki egyre csak közelített és közelített, mígnem egyszerűen csak megfogta a lábamat, és maga alá rántott. Ijedten ordítva estem hátra a puha szőnyegre, amikor is kivágódott az ajtó, és berobbant rajta SeHun. Remegő ajkakkal fordítottam vissza a fiatalabbról a tekintetem az előbbi személyre, ám senki nem volt előttem, azonban az ablak még így is tárva nyitva volt, én pedig hallottam a dübörgő lépteket a fülemben csengeni.

- JongIn? JongIn, hé! Mi történt? – Hallottam SeHun hangját és érzékeltem, hogy előttem guggol, de nem láttam tisztán. Össze voltam zavarodva, féltem és semmit sem értettem abból, hogy hogyan találtak meg. Menekülni akartam innen bárhová, ahol nem találnak meg, ám ahogy a felállással próbálkoztam egyszerűen összecsuklottak a lábaim, és visszazuhantam a fehér szőnyegre. Vízhangzott minden. Hallottam, ahogy SeHun kiabál, és ahogy testemet felemelik, de nem volt erőm koncentrálni, engem pedig nem zavart. Zuhantam a sötétségben úgy, hogy többé ki sem akartam jutni, nem hogy megállni. Fejem hátrabukott, testem elernyedt, én pedig boldogan mosolyodtam el a semmiben zuhanva.

4. fejezet

Talán a világ legegyszerűbb dolga lett volna felülnöm az ágyban, amint meghallottam, hogy nyílik az ajtó, majd közvetlen utána SeHun pusmogását is, én mégsem keltem fel, hogy köszönjek neki. Üres szemekkel néztem a felettem elterülő túlságosan is fehér, számomra irritáló plafont, amíg a szöszi odaért hozzám.

- Jól aludtál? – Halkan kérdezte, mintha tartana attól, hogy haragszom rá. Tévedésben élt; saját magamra haragudtam, amiért ennyire nem tudok uralkodni az érzéseimen, és aggódtam. Aggódtam, hogy emiatt megsebesíthetem SeHunt. Nem fizikailag, hanem lelkileg.

- Soha nem alszom jól – ejtettem ki könnyedén a szavakat cserepes ajkaim közül, továbbra sem nézve a fiúra, csupán mereven feküdtem. Szemem sarkából is láttam, ahogy SeHun beletúr a hajába, közben egy halk, mégis frusztrált sóhajt kiengedve rózsaszín ajkai közül. Sajnáltam. Tényleg sajnáltam, hogy megnehezítettem az életét, csupán azzal, hogy megmentett, és gondomat akarja viselni. Nem akartam, hogy miattam essen baja még valakinek. Nekem elég lett volna az a szerencsétlen élet, amit kaptam.

- Nem tudom, hogyan segíthetnék neked, JongIn – mondta végül, hangjában tisztán hallatszott az enyhe kétségbeesés. Nem válaszoltam, de most már felé fordítottam fejemet, ezáltal szemébe nézve, ami szomorúságot tükrözött. Megsajnáltam, pedig én szorultam sajnálatra a nyomorúságos képemmel. Nagyot nyelve nyitottam szólásra szám, de amikor csak értelmetlen morgás jött ki rajta, inkább megköszörültem torkom, hogy aztán már a normális hangomon kezdjek újból beszélni hozzá.

- Hozz nekem reggelit, aztán induljunk – mondtam végül, aztán felpillantva szemeibe hozzátettem: – Kérlek.

Szemmel láthatólag SeHunt nem kissé lepte meg az utolsó szavam, ami elégedettséggel töltött el. Ideje volt nekem is mutatnom valamit abból a köszönetből, ami miatta létezett bennem. Hálás voltam neki.

A szöszi gyengéden elmosolyodva bólintott, majd egy tálat tett az ölembe, amin volt két szelet felvágottas kenyér. Hát, végül is egy kórházi kajától mit vár az ember? Gyorsan megettem a reggelit, aztán várakozóan néztem a fiúra. Az első pár másodpercben szerintem nem értette, hogy miért nézem – ezúttal kedvesen –, aztán mikor felhúztam a szemöldökömet már leesett neki. Halkan nevettem fel, ahogy még hófehér homlokára is csapott, ezáltal bepirosítva azt.

- Kimostuk a ruháidat, úgyhogy nem kell attól tartanod, hogy több napos cuccokat hordasz – mosolygott rám, ahogy megrázta a kezében tartott anyagokat. Először azt akartam mondani, hogy az évek alatt rengeteget volt rajtam ugyanaz a ruha… napokig. Aztán eszembe jutott egy számomra sokkal lényegesebb dolog.

- Elvitted a ruháimat kérdezés nélkül? – Igazából nem ez volt a bajom, hanem az, hogy a zsebemben nem egy gyógyszer volt, ami valójában fájdalomcsillapító volt, de ki tudja, mit gondolhatott az, aki megtalálta. Ráadásként a tőröm is az övemben volt.

- Aludtál, mikor átöltöztettek, ezért nyilvánvalóan nem kérdeztem meg, hogy elvihetem-e őket – vonta meg a vállát, de láttam a szemeiben, hogy sejti, mire gondoltam, mégsem mondta ki, ami érdekelt volna. Összeszűkített szemekkel néztem rá, de nem hatotta meg, így végül nekem kellett megkérdeznem azt, amivel kapcsolatban pár dologra SeHun is jócskán kíváncsi lehetett.

- Hova tetted a tőrömet? – néztem komolyan a szemébe, a fiú pedig erre elégedetten elmosolyodott.

- Mondd el, miért volt nálad a fegyver és a bogyók.

- Tudod, hogy min mentem keresztül, ezért sejthetnéd, hogy mégis miért volt nálam az a tőr minden egyes alkalommal, amikor kimozdultam otthonról – mondtam néhány szót rendesen kihangsúlyozva, aztán SeHun szólásra nyitotta a száját, de én azonnal közbevágtam, ezzel belérekesztve a szavakat. – Féltem és félek is. SeHun, nem tudod, milyen emberek ők – néztem rá enyhe kétségbeeséssel, hiszen tartottam attól, hogy nem hisz nekem. – Okkal van nálam fegyver, hidd el, és nem azért, hogy őrült pszichopata módjára gyilkolásszak ártatlan embereket.

- Más akkor sem gondol a valódi okra, mivel nem ismeri a múltadat. Ha egy rendőr találta volna meg, már rég a sitten ülnél. És ezek? – nyitotta ki markát, ezáltal nyilvánosságra hozva a fehér pirulákat. Nagy szemekkel néztem a bogyókra, amik képkockák százait juttatták eszembe. – JongIn? – fogta meg a vállamat óvatosan, én viszont abban a szent minutumban rántottam ki magamat keze közül, csupán amiatt, hogy villámcsapásként özönlöttek az elmémbe rémesebbnél rémesebb emlékek mindössze egy érintés által. Nem féltem SeHuntól, mégis, akkor rémült szemekkel emeltem rá tekintetem, közben egész testemben úgy remegve, mintha csak mínusz lenne. A szöszi arcán tisztán láttam a kétségbeesést, én mégis… mégis olyan messzire húzódtam tőle az ágyban, amennyire csak lehetett. Érzékeltem, hogy nem uralom a testemet és nem vagyok tisztában a tetteimmel, mégsem tudtam megállítani remegésem. A szemeim egyszeriben homályosak lettek és nem láttam se SeHunt, se mást, csak a körvonalakat. Féltem, borzasztóan féltem attól is, hogy hirtelenjében tulajdonképpen megvakultam valamilyen szinten. Pánikba estem, ahogy az idő is lelassult körülöttem, én pedig zuhanni kezdtem. Zuhantam a semmibe hosszú perceken, vagy akár órákon keresztül, amikor is hirtelen puha és meleg vett körül. Úgy vettem a levegőt, mintha csak zokognék, majd lassan megnyugodtam, és pilláimat kinyitva újból láthattam, ahogy a szőke fiú vékony, ámde erős karjaival szorosan ölel magához. Még mindig nem értettem, hogy olykor hogyan tudom elviselni, sőt, inkább örömmel fogadni SeHun ölelését, máskor meg miért nem. Mintha a szívem és az eszem mindig mást akarna. Talán pontosan ezért lepett meg, amikor teljesen tudatlanul –, azonban nyilván magamtól – SeHun szürke pólójába kapaszkodtam, mintegy mentsvárként. – Mi történik veled, JongIn? – susogta alig hallhatóan hajamba, én pedig csak még jobban nyakába fúrtam arcomat – mélyen belélegezve a fiú természetes illatát.

- Vigyél innen, kérlek – motyogtam gombóccal a torkomban, ahogy hirtelen újból gyengének éreztem magam és már nem érdekelt, hogyan lát engem a fiú. Sírni akartam. Egyedül szenvedni az ágyamban és azért rimánkodni, hogy ez az egész csak egy rossz álom legyen. Természetesen ez lehetetlen, mégis néha hazugságokra volt szükségem, ahhoz hogy megnyugodjak. Egy pillanatra éreztem, ahogy SeHun karizmai megfeszülnek, aztán gyorsan el is ernyednek, ahogy eltolva magától kezdett kutakodni a derekamnál, én pedig újból kétségbeestem és rémülten pislogtam rá, de ő csupán egy kedves mosollyal elfelejtett velem mindent, emiatt pedig hagytam neki, hogy lehúzza rólam a kórházi ruhát. Anyaszült meztelenül ültem előtte, bár a takaró még takart deréktól lefele, ruha már nem volt rajtam… én pedig nem féltem.

- Felöltöztetlek, oké? – nézett mélyen a szemembe, én pedig szótlanul bólogattam. Ahogy fehér pólómat kezébe véve bújtatta át elsőnek ép karomat, aztán ajkaiba harapva csinálta ugyanezt a sérülttel már kiszakad belőlem egy fájdalmas nyögés, ezzel együtt egy hatalmas könnycsepp távozott szememből. SeHun azonnal arcomhoz kapott, hogy letörölje azt az árva cseppet, majd bárminemű figyelmeztetés nélkül lehelt csókot homlokomra, ezzel belém fagyasztva még a levegőt is. Egyszerűen nem vettem levegőt másodpercekig, mindössze remegő ajkakkal próbáltam értelmetlen szavakat mondani, amik hangtalanul hagyták el számat. SeHun pedig, mintha a világ legtermészetesebb dolgát csinálta volna borzolt bele hajamba, aztán fejemen is áthúzta a felsőm. Ezt követően pedig rájöttem, hogy levegő nélkül rohadtul nem fog menni az élet, így nagyokat nyelve szívtam magamba az éltető oxigént, hogy aztán rögtön úgy is érezzem, mintha forró lenne a testem nagy része, ugyanis a szöszi lehúzta rólam a védelmező paplant, ezáltal tökéletes belátást nyerve legbecsesebb testrészemre. SeHun elismerő pillantásokat küldött felém, majd óvatosan hátradöntött, ezt követően szemembe nézve kért meg arra, hogy emeljem meg a csípőmet, amit én mélyen elvörösödve ugyan, de teljesítettem, ezzel segítséget nyújtva az öltöztetésemben SeHunnak. Miután pedig sikeresen készen lettem végre elhagyhattuk a kórházat, még előtte elköszönve az orvosomtól, aki figyelmeztetett, hogy két nap múlva vissza kell mennem egy vizsgálatra.

Ahogy kiléptünk a szabad levegőre, végre úgy éreztem, hogy feltöltődtem és erősebb lettem. SeHun a piros sportkocsijához vezetett, ami, mint kiderült egy Ferrari volt. Azonban mielőtt beültem volna a fekete ülésre újból felnéztem a kék égre, hogy megpillanthassak valami csillogó dolgot fenn, de nem tulajdonítva neki nagy figyelmet szálltam be a kocsiba.

- Hol laksz? – fordult felém a fiú, amint ő is helyet foglalt az autóban.

- Még mindig nem mondtad el, hogy hol van a tőröm.

- Otthon, a szobámban – mondta végül, előtte viszont tisztán láttam, ahogy megforgatta a szemeit. Végre én is elvigyorodhattam. Természetesen jófiú lévén meg is mondtam neki a címem, ellenben az odavezető út alatt végig azon agyaltam, hogy mégis mit fogok csinálni, ha észreveszi a többi érdekes tárgyat is a lakásomban.

- Csak hogy tisztázzuk – fordultam hirtelen a fiú felé, aki egy futó pillantásra rám nézett, hogy éreztesse velem; figyel, még vezetés közben is. – Te csak bepakolsz a bőröndömbe. Kizárólag a ruháimhoz nyúlhatsz, oké? – Direkt úgy mondtam, hogy megértse, mit kell fogdosnia, ennek ellenére láttam átsuhanni azt az aprócska vigyort az arcán, amit rögtön el is tüntetett, engem mégsem nyugtatott meg, éppen ellenkezőleg. Aggódtam.

- Persze.

Ezt követően nem szóltunk egymáshoz és csöndben tettük meg az öt perces utat a lakásomhoz, ami a harmadikon helyezkedett el és tényleg akkora volt, hogy ugyan egy ember kényelmesen elfért benne, kettő már nemigen. Az ajtóm előtt megálltam a hatvannyolcas számot figyelve pár pillanatig, majd hátrafordultam SeHunhoz, hogy szemébe nézve figyelmeztessem újból.

- Kérlek, ne nézelődj túlságosan. Vannak… furcsa dolgok a lakásban.

- Oké, menjünk – rázta meg a fejét, mintha nem zavarná, amit mondtam. Én viszont nagyot sóhajtva ütöttem be a négyjegyű kódot, hogy kinyissam az ajtóm, majd belépjünk a sötét előszobába. Mivel itt éltem, már ismerős volt számomra a sötétség, ám SeHun szinte azonnal belém botlott, így majdnem fellökve engem, de a fal megmentett. Megnyomtam a mellettem lévő villanykapcsolót, így világosságot gyújtva a szobában.

- Mégis miért van itt ilyen sötét? – háborodott fel a szöszi, amin csak mosolyogni tudtam, majd kibújva a cipőmből léptem be a nappaliba, hogy ott is világosságot csináljak, immár azzal, hogy felhúztam a redőnyt.

- Mindig sötétet csinálok, ha elmegyek. Nem bízom már jóformán semmiben – néztem hátra rá, majd beléptem a régen látott hálószobámba, közvetlen utánam a fiúval, aki szótlanul meredt át a vállam felett az egyik dobozomat nézve, amiben fegyverek voltak. Tőrök, amiket mindig is használtam a három év alatt és egy pisztoly, amit elhoztam onnan védelemként.

- Szükségem van rájuk – pislogtam SeHunra még mielőtt ő szólalt volna meg.

- Na de ennyire?! – kelt ki magából hitetlenül a fiú, közben szemeivel követve minden mozdulatomat, mintha… mintha félt volna, hogy valamit tehetek a fegyverekkel. Szomorúan elmosolyodva fordultam félig felé, mert valamiért rosszul érintett, hogy komolyan kinézte volna belőlem, hogy bántanám őt.

- Nem foglak bántani téged, ne aggódj. Mások miatt kellenek ezek…

- Én nem azért, csak tudod… – kereste a szavakat, de pontosan tudtam, hogy mi jár a fejében és még jobban elkeserített, hogy nem vallotta be.

- Inkább kezdjünk el pakolni – motyogtam úgy, hogy ő is meghallja, miközben az egyik szekrényemhez léptem, hogy elővegyem a bőröndömet. Nem volt nehéz egy kézzel csinálni a dolgokat, mégis zavart, hogy nem használhattam a másikat, mintha csak sérült lennék. Utáltam gyengének lenni, mert mindig lealázták és gúnyolódtak velük az emberek. Ez volt a gondom minden egyes alkalomkor. Ráadásul nem hogy tettem volna ellene, még sajnáltattam is magam azzal, hogy megakartam halni. Felfogtam, hogy ez a legrosszabb dolog, amit egy ember kívánhat saját magával szemben, mégis úgy éreztem, hogy nem az volt az első alkalom, amikor olyanokat gondoltam. Valamiért éreztem, hogy soha nem lesz nyugodt, gondtalan életem, csupán azután, hogy elhagytam az élők sorát.

- JongIn… – Halkan szólt hozzám, de közben megfogta csuklómat, így maga felé fordítva. – Én bepakolom a ruháidat, te csináld azokat, amiket szeretnél még hozni, jó?

SeHun úgy beszélt hozzám, mintha csak simogatna. Olyan könnyedén és kedvesen viselkedett velem, mintha évek óta ismerne és minimum az egyik közeli barátja lettem volna. Furcsálltam a közvetlen érintkezéseit, mégis borzasztóan jól estek. Utoljára LuHan bánt velem így, aki szörnyen hiányzott már és pont ezért is kellett minél hamarabb meggyógyulnom; hogy kiszabadíthassam abból a Pokolból. Némán bólintva sétáltam oda a szekrényeimhez, amikben a ruháimat tároltam, hogy megmutassam, mikre lesz szükségem; ő pedig somolyogva pakolgatta a cuccaimat, az alsóneműimnél kissé elidőzve, ami miatt valamiért az a gondolat futott át az agyamon, hogy mégis milyen perverz ez a gyerek. Ötletem sem volt, mégis milyen kapcsolatban van bárkivel, de nagyon reméltem, hogy semmi furcsa szokásai nem voltak a szexuális érdeklődése következtében.

Végül magára hagytam a szobámban SeHunt és a fürdőszobából szedtem össze a szükséges dolgaimat, amikor ujjnyomokat véltem felfedezni a tükrömön, én pedig riadtan léptem oda, rálehelve az üvegre, ezáltal szemem elé került az a pár szó, ami miatt újból megrémültem. Tényleg soha többé nem élhetek normálisan…

Nincs vége, Kai…