Az
ajtó halk, mégis figyelmet nem tévesztő hangjára ébredtem fel, és bár álmosság
gyötört ki tudtam venni az ajtóból figyelő női- és férfialakot.
-
Olyan aranyosak! SeHunnie-t még soha nem láttam ennyire gondoskodónak, úgy
örülök – hallottam az anyuka suttogását, amiből csak úgy üvöltött az
izgatottság. Laposakat pislogva néztem a két alakot SeHun fel és leemelkedő
mellkasán, próbálva kivenni a férfi arcát, azonban cseppet sem kellett sokat
várnom, mert pillanatokon belül meghallottam annak az illetőnek a hangját,
akiben reménykedtem, hogy nem ő lesz az.
-
Ez nem aranyos, JiEun. Az egyetlen fiúnk egy magatehetetlen és pszichológusra
szoruló fiúval barátkozik… vagyis inkább szerelmeskedik, hogy úgy mondjam –
hallottam az unszimpatikus morgó apuka hangját, majd a távolodó lépteit, ahogy
végre elment a közelünkből. Az édesanya hangosan sóhajtott fel, a fényben
tökéletesen látszott, ahogy megrázta a fejét, majd visszacsukva az ajtót ő is
elvonult.
A
szívem összeszorult, csakúgy mint a torkom is, a szememet pedig égették a
kifolyni készülő könnyek. Eddig is tudtam, hogy szinte életképtelen vagyok és
képtelen lennék valami komolyabb dolgot csinálni, de ahogy a férfi hangosan is
kiejtette a szavakat, amik igazak voltak az… borzalmas érzés volt. Mellbevágó.
A legelejétől tudtam, már ahogy ránéztem a férfire, hogy nem lát szívesen,
mégis reménykedtem. Reménykedtem, hogy talán sikerül még kifogni egy olyan
családot, olyan embereket, akik nem néznek rám szánakozva és lesajnálóan. Úgy
tűnik, elég nagyot tévedtem. Önkéntelenül markoltam bele a szöszi pólójába,
ahogy arcomat teljesen mellkasába fúrtam. Megint hatalmába kerített az az
érzés, hogy én senkit nem érdeklek, velem senki nem akar foglalkozni, mégis
SeHun ott feküdt velem egy ágyban, engem ölelve. Kitört belőlem a fojtott
zokogás a gondolatra, hogy el kell majd őt is hagynom. Nem most, de hamarosan
mindenképp el kell tűnnöm az életéből… Könnyektől alig látva néztem fel a most
már kissé nyugtalanul alvó fiúra, én pedig automatikusan támaszkodtam rá
könyökömre, hogy aztán fölé hajolva csókoljak rá rózsaszín ajkaira.
Könnycseppek hagyták el az arcomat az övére esve, én pedig ahogy meghallottam egy
halk nyögést rögvest el is távolodtam tőle és beszaladtam a fürdőszobába.
Vagyis ezt akartam tenni, de amint leszálltam az ágyról egy kéz kulcsolódott a
csuklómra. Elakadt lélegzettel néztem a laposakat pislogó, ámde aggódó
tekintettel figyelő fiúra.
-
Mi történt? – kérdezte rekedt és mély hanggal, amire normális esetben azonnal
más irányba terelődtek volna a gondolataim, de ezúttal már megint valahol a
mélyben volt a hangulatom. – JongIn, mi a baj? – ült fel immár, visszahúzva
egyenesen az ölébe. Egy ideig csak csendben bámultam az arcának minden részét,
a testtartásom viszont ezalatt az idő alatt teljesen elhagyott, így nyaka köré
fonva karjaimat bújtam megint a nyakába, hogy ne láthassa az arcom minden egyes
rezdülését, amiről ő tökéletesen le tudna olvasni akármit.
-
Nem akarlak elhagyni – suttogtam fojtottan, összeszorult torokkal a szavakat. –
Nem akarlak téged is elveszíteni, de tudom… érzem,
hogy ez lesz a vége – markoltam pólójába a hátán, ahogy a félelem és a
tehetetlenség újból visszatért az életembe. Szipogva és nagyokat nyelve próbáltam
visszafogni a sírást, de mégis hogyan sikerült volna, amikor előttem lebegtek a
képei azoknak az eseményeknek, ahogy elhagyom a fiút, de nem csak egyféleképpen…
A szöszi a hátamat simogatva tolt el egy picit magától, majd egy zsepit nyomva
a kezembe hagyta, hogy megtöröljem a szememet és kifújjam az orromat. Ledobva
az ágyról a már használt anyagot fordultam vissza rögtön a fiú nyakába, azonban
jobb kezét arcomra téve, egyenesen a szemembe nézve megállított a mozdulatban.
-
Nem engedlek el, JongIn – suttogta közénk a szavakat, mintegy ígéretként, majd
további várakozás nélkül hajolt ajkaimra, hogy aztán hátamra döntve folytassa
tovább immár fekve, amibe belekezdett. Én pedig megint megadtam magamat. Nem
féltem tőle és egyszerűen nem tudtam kinézni belőle, hogy bármi olyat tenne,
amivel árthatna nekem. Annyira figyelt rám, mint talán még az édesanyám sem.
Egész lényemben megborzongtam, ahogy csupasz bőrűnk egymáshoz ért, aztán a
szöszi keze miatt is, ami felfedezőútra indult a hátamon, a póló alatt. Először
történt, hogy nem álltunk le egy sima csóknál, hanem egyre jobban belelendültünk,
én pedig engedtem neki. Hagytam, hogy nyelve bebocsátást nyerjen az enyémhez és
akkor sem hátráltam meg, mikor ajkaimtól elszakadva lassan kezdte végigcsókolni
az arcomat, az állkapocsvonalamat, hogy aztán nyakamra térjen át. Felnyögtem,
ahogy a következő pillanatban mélyen belecsókolt a nyakhajlatomba meg is szívva
azt. Egy másodpercre lefagytam, a testem megmerevedett, ahogy hirtelen beugrott
a kép, ahogy a tükörben nézem a testemet, legfőképpen a nyakamat, amit körbe
borították be a lila foltok. De az Tao volt. Most pedig itt van nekem SeHun,
aki nem azért teszi, amiért az az állat tette velem.
A
szöszi megérezte a hirtelen váltását a testemnek és kérdőn, aggódva nézett fel
rám, elhajolva a nyakamtól. Én pedig elmosolyodva nyomtam egy hosszú puszit az
ajkaira. Azokra a rózsaszín ajkakra, amit a nők többsége megirigyelt volna,
hiszen tudtam, hogy semmi nincs rákenve.
-
Minden rendben, SeHun, megbízom benned – suttogtam halkan ajkaira, mire ő
kedvesen rám mosolyogva csókolt homlokra, és leheveredett mellém az ágyra.
Meglepődve fordultam felé, miközben ő mosolygás közben egyik kezével hajába
túrva nézett rám, túl csábítóan, másikkal pedig derekamnál fogva húzott még
jobban magához.
-
Nem akarom sírás után csinálni veled, JongIn – rázta meg a fejét, az előbbi görbület
az arcán pedig már közel sem volt olyan vidám, mint a mostani. – Csak el
akartam terelni most a figyelmedet, de borzalmas érzés látni, ahogy még mindig rettegsz,
és nem tudom, mit tehetnék – fonta még szorosabban körém a karját, majd felült,
hátát a falnak támasztva, kezét pedig felém nyújtva próbált magához húzni, bár
inkább arra várt, hogy én mozduljak. Ajkamat beharapva minden akaratom
ellenére, de lecsordult egy kósza könnycsepp az arcomon szavai hatására, én
pedig rekedten felnevetve ültem le a szöszi mellé, lábaimat combjaira téve.
-
SeHun… – néztem fel rá, ő pedig arcomat megcirógatva hümmögött, miközben egy
lágy csókot lehelt ajkaimra, amit ezúttal én mélyítettem el. Túl jó volt vele;
érezni az ízét, a teste melegét, ahogyan a szíve vert, mindent. Kezemet arcára, majd onnan hajába túrva élveztem azt a
néhány másodpercet, percet, amíg ilyen közelről élveztük egymást. Ahogy végül
elszakadtunk egymástól, a levegőt szaporán véve néztünk egymás szemébe és most
már annyira biztos voltam benne. Ki akartam mondani, nem akartam többé
meghátrálni, hiszem tudtam, milyen érzés lehet ez neki is. Szólásra nyitottam a
szám, de persze, hogy ilyenkor döntött úgy, hogy kiszárad, így nyelvemmel
gyorsan végigszántva ismételtem meg újból az előbbit, de ahogy elpillantottam
valamiért a szoba azon részére, ami a legközelebb volt az ajtóhoz kitágultak a
szemeim, és felkiáltva próbáltam belepasszírozni magam a falba. SeHun ijedten
fordult arra, majd azonnal szorosan magához húzott és általam még soha nem
hallott hanggal ordította el magát, úgy hogy ha addig nem remegtem a félelemtől,
most már biztosan.
-
Mi a faszt kerestek ti a házamban?! – ordította olyan hangosan, hogy esküszöm,
az egész ház beleremegett, a két alak pedig megijedve húzta össze magát, közben
egymás kezét szorongatva. A szöszi bizonyára nem direkt, de olyan erősen
szorította meg az oldalamat, hogy muszáj volt ellöknöm magamtól, különben az
amúgy is zöldes foltok soha nem fognak eltűnni. Döbbenten kapta rám a
tekintetét, de amint meglátta a szemeimben gondolom a fájdalmat és a félelmet,
na meg ahogy a megszorított oldalamat fogom ő azonnal saját magától elborzadva
emelte maga elé a kezét, majd kiugorva az ágyból egyszerűen behúzott a
magasabbik, szinte piros hajú srácnak. Az alacsonyabb pedig elrettenve lépett a
fiú segítségére, de ő se maradt sokáig talpon, mert SeHun egyszerűen belerúgott
a sípcsontjába lábfeje oldalsó részével. Fájdalmasan kiáltott fel a fekete hajú, fülében
az ékszerek csak úgy csörögtek, ahogy rázuhant az akkor már fekvő fiúra. Remegő
ajkakkal és végtagokkal kuporogtam az ágy végében, kezemmel számat takarva,
ahogy elborzadtam a látványtól, ami annyira emlékeztetett abban a szörnyű épületben
történtekre. – Undorító férgek vagytok, hogy még ide is követni akarjátok őt! –
ordított rájuk, majd a magasabbik oldalába belerúgott, ezt követően pedig nemes
egyszerűséggel a kisebbik hasába nyomta a sarkát. – A közelembe ne gyertek
többet, vagy az övébe, mert garantálom, hogy nem ússzátok meg ennyivel –
sziszegte mérgesen a nyögve féltapaszkódokra, ahogy pedig elindultak lefele SeHun
már rakta volna ki a lábát az alacsonyabbik elé, hogy aztán letaknyolva törjék
össze magukat a lépcsőn.
-
SeHun! – kiáltottam rá remegve, de teljesen határozottan. Erre persze azonnal
ledermedt és csak nagyon lassan fordította vissza felém az arcát, ezzel
megkímélve a két fiút a további borzalmaktól. Láttam, ahogy nagyot nyelve
nézett rám, majd mielőtt visszalépett volna a szobába még lekiáltott valamit.
-
Anya, többet senkit ne engedj be, és mondd meg ChanYeolnak és BaekHyunnek, hogy
adják át a többieknek is ezeket! – Hallottam, ahogy az anyja valamit azonnal elkezd
nem túl kedvesen magyarázni a két fiúnak, de ahogy visszajött a szöszi már
egyáltalán nem próbáltam megtudni, hogy mit mond nekik.
(Innentől ajánlom ezt: https://www.youtube.com/watch?v=56jN9-cMEBU, ez volt az egyik zene, amire írtam a következő jelenetet;;)
-
JongIn, én… – kezdte rögtön, elindulva felém, de én felállva az ágyon csak
kinyújtottam a kezemet, ezzel jelezve, hogy álljon meg.
-
Hogy… – próbáltam kinyögni a szavakat, amik égették a torkomat, mert képtelen
voltam elhinni a történteket. – Hogy voltál képes így bántani őket? – suttogtam
hitetlenül, a hangom pedig beleremegett, ahogy felemeltem és keményen néztem a
barna szemekbe, amik szomorúan és talán elveszetten csillogtak. – Előttem. Pont
előttem, amikor tudod… tudod, hogy
min mentem keresztül. Sőt, már azt is megmerem kockáztatni, hogy te ezt még
jobban is tudod, mint én, hiszen te… Te
állsz minden mögött, igaz? – suttogtam megtörten, visszazuhanva az ágyra,
ahogy térdeimet elhagyta az erő, a szívem pedig mintha nem is darabokra, hanem
szilánkokra akart volna törni.
-
Ne mondd ezt, JongIn – hallottam meg a szöszi rekedt és remegő hangját, majd
még közelebb csoszogott kínjában, de egyszerűen nem tudtam ránézni ezek után.
Sejtettem… annyira tudtam, hogy nincs rendben vele minden, de akkor is… próbáltam
bízni benne. – Tudod, hogy ez nem… – Elcsuklott a hangja, hiszen mindketten
tudtuk, hogy amit mondani próbált azok csupán hamis szavak lennének.
-
Ki vagy te? Mégis ki vagy te, hogy ilyeneket mersz tenni az emberekkel?! –
kiáltottam végül teljesen kikelve magamból, felzokogva. – SeHun, istenem! Beléd szerettem, és kiderül, hogy te is
ugyanolyan vagy, mint Tao?! Vagy még rosszabb is…?
A
könnyeim megállíthatatlanul kezdtek folyni, amint a szőke fiú immár az ágyra
mászva, egyenesen velem szemben ülve nézett rám ugyanolyan szenvedő és
könnyáztatta arccal, amivel én rá. Hirtelen kezdett az összes együtt töltött
pillanat leperegni a szemem előtt, az elsuttogott szavai, amikkel oly’ sokszor
képes volt megnyugtatni és az érintései, amiket ilyen rövid idő alatt teljesen
megszerettem. Többet akartam tőle. Több időt, több szeretetet és több együtt
töltött napokat… boldogan. Nem mondta ki, hogy valóban igaz lenne-e, amit
feltételeztem, de ha nem volt hajlandó normálisan válaszolni, akkor nyilván nem
volt helytelen a gondolatom.
-
Nem az én hibám, ami történt veled, hidd el, JongIn – könyörgött reményvesztetten,
s míg én szaggatottan szívtam be a levegőt, addig ő kihasználva az alkalmat
egyszerűen nyakamba fúrta az arcát a pillanat törtrésze alatt. – Szeretlek,
JongIn. Szeretlek! – sírta hangosan a nyakamba, ujjai remegve szorították a
ruha anyagát, mintha tényleg rettegne valamitől. Meghallva viszont azt a szót,
amit alig pár perce még én akartam kimondani neki minden erőmet elvesztve
szakadt fel belőlem újból az egész testemet rázó zokogás, és reszketve ejtettem
fejemet a szöszi vállára.
Úgy tűnt azokban
a borzalmas percekben, hogy minden összedőlni készült. A kimondott ígéretek, az
elsuttogott édes szavak, az együtt töltött idők és az ölelések, amik addig
összetartottak minket, most elszakadtak. Elvesztettem a bizalmamat és a
szívemet. A szívemet, amit tudtom nélkül adtam oda SeHunnak.
