8. fejezet

Lassan nyitogattam szemeimet, ahogy magamhoz tértem és csalódottan tapasztaltam, hogy még mindig SeHunék házában, az ideiglenes szobámban fekszem az ágyban. Fel akartam ülni, de amint megemeltem a fejemet az sajogni kezdett a fájdalomtól. Végül is, nem csoda, hiszen az az állat konkrétan nekicsapott az ablakkeretnek… Úristen. Akkor Tao…

Rémülten próbáltam láthatatlanná válni, ahogy megjelent mellettem az emlegetett személy azzal a már jól ismert, undorító mosolyával az arcán, de persze nem volt tulajdonomban ehhez hasonló képesség, így csupán próbáltam elveszni az ágyneműben. Ó, pedig mennyire jól jött volna megannyi alkalommal a láthatatlanná válás…

- Végre felébredtél, Kai – szólalt meg ekkor, amitől kirázott a hideg és azonnal menekülni akartam. Nem akartam látni és nem akartam újból a részese lenni annak, amit a három év alatt annyiszor tett velem. Utáltam őt. Soha többé nem akartam látni és annyira reménykedtem abban, hogy ez sikerül is… De persze már megint nem. – Hiányoztam, ugye? Mert nekem nagyon, nagyon, nagyon hiányoztál – vigyorodott el újból, majd egyik kezével felém nyúlva próbálta megérinteni az arcom, de én azonnal elütöttem az ép karommal. Nem viseltem volna el megint, hogy hozzám érjen azokkal a vékony, hosszú ujjaival.

- Tűnj innen! – kiáltottam rá, amilyen hangosan csak tudtam és azért könyörögtem magamban, hogy JiEun legyen itthon és segítsen nekem. Egyedül képtelen lettem volna, nem tudtam volna elmenekülni előle. Soha nem tudtam…

- Ugyan már, Kai – forgatta meg a szemeit, mintha annyira unalmas lennék. Aztán átváltott arra a kegyetlen emberre, aki megkeserítette az életemet. Megragadta csuklómat, olyan erősen szorította, hogy szinte éreztem, ahogy képes lenne eltörni a csontomat, ha még erősebben fog rá. – Ne szórakozz velem! – sziszegte az arcomba hajolva, s már éreztem is a leheletét a nyakamon, nekem pedig összeszorult a torkom, ahogy felrémlett előttem, amint végignyal a nyakamon, vagy megharap. Undorodtam Taotól, úgy mint soha senkitől azelőtt. Ordítottam, ahogy csak bírtam, miközben próbáltam kiszabadulni vasmarkából. Mindenáron menekülni akartam, jelen pillanatban még az sem érdekelt, ahogy az összevarrt vállam húzódik az eszeveszett mozgásomtól.

- Hozzá ne merj érni! – hallottam egy ismerős hang kiáltását egyszerre az ajtócsapódással, rajtam pedig végigfutott a megkönnyebbülés, ahogy megláttam azt a szöszit, akitől ugyanúgy félnem kellett volna most már. Hiszen valószínűleg semmivel sem volt különb a felettem térdepelőtől. – Hagyd őt békén! – sziszegte dühösen a fiú, amit nem értettem, de boldog voltam valamiért. A torkomban dobogott a szívem, de nem tudtam volna megállapítani, hogy a félelemtől, vagy valami teljesen új érzéstől. A szöszi fiú sietős léptekkel jött az ágyhoz, ahonnan aztán Tao karját megragadva dobta le a padlóra, úgy hogy tisztán lehetett hallani a fiú fejének koppanását. A sérült szitokszavakat szórt SeHunra és az egész családjára, de nem úgy tűnt, mintha annyira vissza akarna vágni a szöszinek. Fejét fogva tápászkodott fel az alapzatról, majd mérgesen nézett hol rám, hol pedig a mellettem álló fiúra. – Nem bánthatod őt többé, megértetted? Épp eleget tettél vele, hogy teljesen tönkre tedd az életét. Elegem van. Soha többé ne merj hozzányúlni! És takarodj a házamból! – ordított rá a fiatal fiú, miközben hozzávágott valamit a hátához. Nem láttam olyan tisztán, de a következő pillanatban Tao már nem is volt a szobába, csupán léptei zaját lehetett hallani, amint a lépcsőn szalad le, majd a bejárati ajtó hangos csapódását. Kétlem, hogy SeHun édesanyja itthon lett volna, hiszen nem hiszem, hogy nem jött volna elő egy ilyen hangzavarra.

- Minden rendben, JongIn? Ugye nem bántott? – fordult felém végül SeHun aggódva, majd arcomhoz nyúlva próbálta szemügyre venni a nyakamat, de én elutasítóan ütöttem el a kezét. Fagyos tekintettel néztem az ő barna szemeibe, amik tömény értetlenséget és aggodalmat tükröztek.

- Ki vagy te valójában? – suttogtam remegő hanggal, ahogy próbáltam elképzelni, hogy mit fog mondani. Féltem, hogy valami olyat, ami még Taotól is durvább. Féltem a válaszától, mert kezdtem bízni SeHunban és nem akartam csalódott lenni. Nagyon nem. SeHun habozott, ezt azonnal le lehetett szűrni, ez pedig szomorúsággal töltött el. Tudtam, hogy soha nem akarta az igazat mondani a komolyabb témákkal kapcsolatban, de akkor is szarul érintett, hogy még ezek után is képtelen elmondani. Tudtam, hogy hazudni fog, de én nem akartam hallani egy újabb hamis választ. Megbántottam fordultam a másik oldalamra, a takarót a fejemre húzva kuporodtam magzatpózba, ahogy próbáltam felülkerekedni a kitörni készülő remegésen.

- Nem akarom elmondani, JongIn… – hallottam a fiú halk motyogását, majd ahogy besüppedt mellettem az ágy. Azonnal a legtávolabbi részre húzódtam, még csak véletlenül sem akartam, hogy hozzám érjen, annyira csalódottá tett a valós énjével. – Kérlek, JongIn. – Könyörgött, hasonlóképpen, mint ahogy én tettem megannyiszor életem legsötétebb éveiben, én pedig sírni tudtam volna az érzéstől. Sajnáltam őt, de magamat jobban féltettem. Nem akartam újból bedőlni neki. – Nem foglak bántani, soha nem is tudnám megtenni, de kérlek, értsd meg, hogy nem vagyok olyan, mint Tao. Soha nem tudnék olyanokat tenni, amiket ő. Őszintén nem tudom felfogni, hogy mégis hogy mert téged bántani és hidd el… hidd el, hogy meg fog fizetni ezért. – Éreztem, ahogy ökölbe szorította a kezét és rávert az ágyra, valószínűleg tehetetlenségében.

- Nem akarok itt élni ezek után, SeHun… – motyogtam a paplan alatt, miközben pislogva próbáltam eltűntetni a könnyeket a szememből. – El akarok menni, vissza a lakásomba… Tao már úgyis látott, meg fog ölni előbb-utóbb, akár itt vagy, akár nem.

- Ne mondd ezt, kérlek – hallottam SeHun szenvedő hangját, majd ahogy egyre közelebb mászik hozzám, a következő pillanatban, pedig már takarón keresztül ölelt magához, úgy hogy nem tudtam volna szabadulni sem. Fájt a szívem, hogy ezt az oldalát is meg kellett ismernem a szöszinek, de nem adhattam fel. Nem akartam még több fájdalmat… – Nem akarlak elengedni, most hogy már itt vagy velem, JongIn. – A paplanba mormogott, de mivel az tulajdonképpen a fülemen volt, így ha nem is akartam volna, akkor is tisztán hallottam, amit mondott, ez pedig megijesztett. Miért beszél így rólam, amikor nem is állunk olyan közel egymáshoz? Miért mond olyanokat, mintha annyira fontos lennék neki? Miért tűnik úgy, mintha sze… Nem! Képtelenség! – Saját magammal vitatkoztam a fejemben és ez annyira durva volt. Kiakasztó és egyben ijesztő. SeHun volt az a személy, aki napok alatt váltott ki belőlem furcsábbnál furcsább reakciókat, amiket nem tudtam megfejteni. Fájt a vállam, ahogy SeHun néha hozzáért, de nem szóltam neki, és nem tudom, miért. Át akartam ölelni, úgy hogy érezzem a testéből áradó meleget, ami biztonságot nyújtana. Sírni akartam, úgy hogy kiadjam az összes fájdalmamat. Azt akartam, hogy eközben ő végig nyugtató szavakat suttogjon a fülembe. Olyan sok mindent akartam egyszerre, hogy féltem, túl sokat kérek és meg fogom bánni.

Hirtelen rántottam le magamról a takarót, így megcsapva vele a fiút is, de nem érdekelt. Határozottan ültem fel, a szemeimben végig az eltökéltség lángja lobogott, ami addig nem aludhatott ki, amíg véghez nem vittem azt, amit akartam. Visszafordulva néztem a meglepett fiúra, majd egy egyszerű mozdulattal ültem rá a szöszi alhasára. SeHun hatalmasra tágult szemekkel pislogott alattam úgy, akárcsak egy halacska, ami borzasztóan aranyos volt már megint. Nem tudtam nem elmosolyodni rajta, mielőtt újra át nem vette a szomorúság az uralmat rajtam, így végül beharapott ajkakkal dőltem le a fiú mellkasára –, azért egyik karommal tartva magamat. Arcomat direkt úgy fordítottam, hogy ne lásson rám a szöszi, miközben kezemmel gyöngéden markoltam pólójába, ahogy próbáltam visszanyelni a gombócot, ami a sírást tartotta vissza. Nehéz volt. Ó, de még mennyire, és sajnos SeHun pontosan tudta, hogy miért nem fordultam felé. Még másodperceken keresztül csak döbbenten feküdt alattam, a szívén tisztán hallottam, hogy alig ver, majd pillanatok alatt gyorsult fel vagy tízszeresére, ami ezúttal engem lepett meg. SeHun hűvös ujjaival nyúlt be felsőm alá, úgy simogatva a bőrömet, amitől kirázott a hideg. Alsó ajkamat beharapva próbáltam úrrá lenni a remegésem, mert egyáltalán nem akartam megint SeHun előtt sírni.

- Bízz bennem – motyogta a nyakamba a fiú azt a két szót, amitől leállította egy pillanatra a szívemet, aztán ezerszer erősebben kezdett dobogni. Nem akartam elmondani neki, hogy valahol mélyen, a szívemben már rég megbíztam benne. Féltem kimondani, ahogy ugyanattól is tartottam, hogy mi történik majd, ha elvesztem a bizalmamat sokkal komolyabban, mint eddig bármikor. Ha valaha is olyat tenne, amit ígérete ellenére megszegett, azt hiszem gondolkodás nélkül ugranék le valahonnan, hogy akkora fájdalmat szerezzek magamnak, amit emberi aggyal már képtelen lennék befogadni. Bármikor feltudtam volna adni az életemet most már, hiszen annyi terhet viseltem már az amúgy is sérült vállamon, hogy nem volt miért maradnom ezen a világon. Vágytam a másvilágra. A túlvilágra. – Kérlek, JongIn. Szükségem van rád. Annyira szeretném, ha az enyém lehetnél. Akkor vigyázhatnék rád és teljesen jogosan mondhatnám meg a többi embernek, hogy ne érjenek hozzád. Csak sajnos tudom, hogy te ebben nem lennél benne. És én nem akarlak bántani, soha. – Meglepődtem SeHun szavain és talán most először őszintén nem tudtam, hogy mégis mit kellett volna mondanom, vagy tennem. A szívem őrült tempóban vert, akárcsak mikor menekülő utat kerestem, most csupán annyival most másabb, hogy én választ kerestem. Aztán észrevettem, hogy nem félek. Nem félek a fiú szavaitól, pedig tudtam, hogy az a szó, amit SeHun ejtett ki, az nem csak annyit jelentene, hogy az övének hív. Tudtam, tökéletesen tudtam, hogy akkor a testem is az övé lenne. És én nem féltem ettől. Akartam, hogy SeHun gondoskodjon rólam egy teljesen más szinten; úgy, mint a szerelméről. Még ha nem is tudtam biztosan, hogy a fiú milyen érzéseket táplál irántam, akkor sem rémisztettek meg a szavai. Őrültnek éreztem magamat, ahogy egyik percben még félek a fiútól, a másikban utálom őt, a harmadikban megbízom benne, a negyedikben pedig már az övé akarok lenni. Annyira nem volt ez így normális. Őszintén nem tudtam, hogy mit tegyek, pedig annyira akartam! Válaszolni akartam a fiúnak, nem akartam tovább csendben maradni. Talán itt sikerült rávennem magam, hogy emeljem meg a fejemet és fordítsam a szöszi irányába, aki annyira elveszetten és reménykedve nézett vissza rám azokkal a csillogó szemeivel, hogy képtelen voltam nem elmosolyodni, annyira édesen festett. Furcsa volt egy tulajdonképpen velem egykorú fiúra azt mondani, hogy édes, de ha egyszer tényleg az volt, akkor mi mást mondhattam volna? SeHun egyszerre volt komoly, aranyos, kedves, jóképű, vicces, perverz és… és gonosz, azt hiszem. Igazából csak reménykedni tudtam, hogy nem az és csupán valamit teljesen félreértettem, így inkább gyorsan tereltem el a gondolataimat azzal, hogy megint bevallottam magamnak, hogy tetszik nekem a szöszi. Soha nem tagadtam, hogy meleg lennék, de ugyanúgy megnéztem a nőket is még anno. Talán amiatt kezdtem máshogy is tekinteni az alattam fekvőre, hogy három évig csupán fiúkat láttam és azok is mind szadista melegek voltak. Biztos, hogy nem tettek jót a lelkemnek.

- JongIn, figyelsz? – kérdezte halkan SeHun, másik kezével arcomat fogva, mire észbe kapva fókuszáltam újból hófehér bőrére, majd teljesen önkéntelenül a rózsaszín ajkaira. Esküszöm, egy lánynak sincsen ilyen rózsaszín szája rúzs nélkül, ő pedig fiú és semmi természetellenes nincs rajta!

- Aha, igen, figyelek – válaszoltam azért immár elég kábán a fiúnak, mert kezdtem azt is elfelejteni, hogy mit kérdezett, annyira lekötött a szája. Úristen, tiszta beteges vagyok már. Túl sokáig voltam a közelében. Tudtam, hogy nem szabadott volna ennyire közel kerülnöm hozzá. Egyáltalán mi okból döntöttem úgy, hogy én ráülök egy nálam magasabb fiúnak tulajdonképpen az ágyékára?! Amíg én ilyenekkel strapáltam az agyamat, addig SeHun elmosolyodva figyelte arcom minden rezdülését, amit csak azután vettem észre, hogy a fiú elsimított egy tincset a szememből. Zavartan eszméltem fel újra, majd újból visszaestem az értetlenség küszöbére, ahogy megéreztem azokat a lehetetlenül rózsaszín ajkakat a sajátomon.

7. fejezet

Arra ébredtem, hogy a vállam egyfolytában húzódott, a karom zsibbadt, a nyakam alatt pedig valami kényelmetlen volt. Nem tudtam elképzelni, mégis mi történhetett az éjszaka, amíg ki nem nyitottam a szemeimet és rá nem jöttem, hogy nem a saját, ideiglenes ágyamban vagyok. SeHun ott feküdt közvetlen mellettem, a karja a nyakam alatt volt, így nem csoda, hogy úgy fájt már az a testrészek. Szegény szöszinek valószínűleg még rosszabb lehetett, bár nem mutatta jelét, hogy ébren lenne, csupán halkan, mégis aranyosan szuszogott az arcomra, és ami a legmeglepőbb volt, hogy még így, álmában sem volt semmi baja. Úgy nézett ki, mintha csak most lépett volna ki valami fotósorozatból. Ahogy végignéztem rajta, a szőke haja aranyosan össze volt kócolódva, az arca ki volt simulva, még fehérebbnek tűnt, mint általánosságban, akár, aki nem is él. A takaró takarta a testünk nagy részét, azonban még így is éreztem, hogy a lábaink az ágynemű alatt össze vannam tekeredve, SeHun másik karja pedig a hátamat ölelte, miközben jéghideg keze nyakamat súrolta. Elmosolyodtam a látványra, de aztán megint belenyilallt a fájdalom a vállamba, így elvéve a fiú hasáról a karom próbáltam valahogy kikászálódni mellőle, de amint megmozdítottam a lábamat ő felnyöszörgött, a következő pillanatban pedig már a keze a bal lábamat fogta, hogy átvesse saját magán. Döbbenten és egyben elképesztően zavartan néztem fel a fiúra, ugyanis így tökéletesen éreztem ágyékomnak nyomódni az ő nem kicsi reggeli problémáját. SeHun félig csukott szemein keresztül nézett vissza rám egy édes mosoly kíséretében, majd megköszörülve torkát próbálkozott a beszéddel.

- Miért akartál elmenekülni, JongIn? – kérdezte rekedten, ami valamiért borzasztóan tetszett, így nyelve egyet húzódtam egy minimálisan hátra, mivel túl közel voltunk egymáshoz véleményem szerint, bár tény, hogy egy ágyban nem igazán lehet egymástól távolabb kerülni.

- Fáj a vállam – mondtam elpillantva az arcáról, így szemezhettem a mellkasán megbúvó tetoválásával, ami még mindig megannyi kérdést hagyott maga után, de sejtettem és tudtam is, hogy úgy sem kapok rá választ, így sóhajtva és teljesen öntudatlanul nyúltam hozzá a bőréhez, végighúzva a betűkön a mutatóujjam. Tisztán láttam, ahogy a mellkasa szaporábban kezd emelkedni és süllyedni, amit egy apró fél mosollyal nyugtáztam.

- És most mit csinálsz? – suttogta sejtelmes hangon, mire muszáj volt feltekintenem rá, hogy szembesülhessek a kaján vigyorával, a következő pillanatban pedig már éreztem is, ahogy tarkómnál fogva óvatosan fordít maga alá lábaim közé feküdve, míg én hatalmasra kerekített szemekkel néztem egyenesen a szemébe, egyre sűrűbben kapkodva a levegőt. Nem tagadom, hogy a legelső pillanatban még örültem is a kialakult helyzetnek, aztán beugrottak mozzanatok milliója és megrémültem. Megremegett az ajkam, ahogy megéreztem azt a bizonyos gombócot a torkomban, a sírás pedig őrült erővel próbált feltörni a bensőmből. A kezem, amivel eddig SeHun bőréhez értem most remegve esett a mellkasomra, a lábam pedig, ami a fiú csípőjén volt most combjai mellett támaszkodott a talpamon. Csupán sokadik próbálkozásomra sikerült kinyitnom a számat, úgy, hogy meg is tudjak szólalni.

- Te mit csinálsz? – suttogtam, de a remegés még a hangomban is tisztán kivehető volt. Csalódottság költözött a szívembe a rémület mellé, hiszen SeHun ezzel a tettével szinte a tudtomra adta, hogy leszarja azokat, amiket mondtam neki és valószínűleg csak szórakozni akar. És ahogy ezeket mind kimondtam magamban, rádöbbentem, hogy nem érdekel SeHun, nem tehet meg velem akármit, még ha úgy is gondolja. Mintha minden erő visszaköltözött volna a végtagjaimba… egyszerűen lefejeltem a fölöttem lévő fiút, aki így mellém esve fogta meg a fájó testrészét. Nem törődve a fájdalommal ültem fel az ágyból, majd azon nyomban keltem ki is belőle. Szédelegve tántorogtam az ajtóhoz –, ugyanis a fejelés nem csak SeHunnak fájt –, majd onnan visszafordulva néztem az immár felém forduló fiúra. Másodpercekig csak keményen álltam szenvedő tekintetét, aztán megszólaltam.

- Megbíztam benned SeHun – kezdtem elcsukló hangon és többé nem takartam el könnytől nedves szemeimet. – Még ha nem is sok mindent, akkor is nagyjából elmondtam, hogy min mentem keresztül, te pedig… – szívtam be a levegőt remegve, közben éreztem, ahogy egy könnycsepp elindul az arcomon, le, egyenesen az ajkaimhoz. Láttam, ahogy folyamatosan közbe akar vágni, de nem engedtem. Nem akartam hallani a hangját. – Miért rontasz el mindent, amikor jól érzem magam?! Könyörgöm, SeHun, miért nem érted meg, hogy nem egyszerű ez nekem? – sírtam fel ködös szemekkel pislogva fiúra. – Nem akarok itt maradni… – csuklott el újból a hangom, majd egy utolsó pillantást vetve a fiúra léptem ki a szobájából, visszamenve a sajátomba, rögtön be is zárva az ajtót. Hangosan felsírva csúsztam le az ajtónak támaszkodva. Próbáltam tompítani a hangomat, úgy hogy szám elé tettem a karomat, így beleharapva abba, de még ez sem segített. A fájdalom rengeteg helyen kezdett jelentkezni a testemben szépen sorjában, de többé nem érdekelt. A sebesült vállamon a varrat már rég fel is szakadt, a vér csordogált belőle, átáztatta a fehér pólómat, karomon pedig tovább folytatta útját, de nem érdekelt. A karomat egyre erősebben haraptam, lassan úgy éreztem, hogy kitépem a húst is belőle, de végül megálltam és leengedtem a testrészem. A szívem meg, mintha csak összetört volna, pedig nem voltam szerelmes a fiúba, mégis úgy éreztem, mintha tönkretett volna. Homályosan láttam a könnyektől a szememben, mégis lassan felálltam és elindultam.

- JongIn! – hallottam kívülről SeHun hangját, de én csak folytattam az utamat az ablak felé. – Kérlek, ne haragudj, nem gondolkodtam eléggé – magyarázkodott hadarva, mint aki kétségbe van esve. Hallottam, ahogy lenyomja a kilincset, ami sokadik próbálkozására sem modult, így idegesen vert rá az ajtóra. – JongIn, kérlek… nyisd ki az ajtót – hallottam egy halkabban a hangját, de én nem engedelmeskedtem neki, hanem az ablakot nyitottam ki, így megcsapott a hűvös reggeli szellő. Talán meghallottam az ablak nyitóódását, de az is lehet, hogy megérezte a hideget, mert SeHun hangosabban szólalt meg ezúttal, hangjában mintha rémületet véltem volna felfedezni. – JongIn? Mit csinálsz? – Visszaléptem a táskámhoz, hogy elővegyem a pisztolyt, majd az ajtóhoz lépve elfordítottam a zárat, rögtön utána pedig hátralépdelve indultam vissza a nyitott ablakhoz. A fiú belépett a szobába, majd hatalmas szemekkel nézett rám és legfőképpen a kezemben éppen ráirányított fegyverre.

- Hagyj elmenni, SeHun – suttogtam a szemébe nézve még mindig könnyes szemekkel, hiszen akármennyire is tagadtam, akkor is jelentett számomra valamit a fiú, csupán még nem fűzött hozzá olyan szoros kötelék. Hátrapillantva emeltem egyik lábamat a párkányra, majd visszafordítottam tekintetem a rémült, aki lefagyva bámult engem a szoba közepéről.

- Ne csináld, JongIn… – Remegett a hangja, csak éppen nem tudtam eldönteni, hogy mitől. Keserűen elmosolyodva lendítettem át lábamat a párkányon, közben próbálva kigondolni, hogy mit is mondjak SeHunnak.

- Már rég meg kellett volna tennem. Akkor nem hagytad, most viszont azt hiszem, egy kicsit a te hibád is, hogy meg akarok újból halni. Talán, kicsit jobban kéne figyelned az emberekre, nem csak azt akarni, amire neked van szükséged. Talán, jobban kéne figyelned bizonyos dolgokra és neked is ugyanúgy el kéne árulnod néhány dolgot, nem gondolod? Tudom, hogy mi volt az éjszaka a kezedben, mikor a szobádba mentem, SeHun… és ez hagy maga után jó pár kérdést – néztem rá semleges tekintettel, mégis keményen. Összezavarodottan pislogott rám, majd hirtelen átvillant valami a szemén. Felfogta, azonban nem szólalt meg. Talán rájött, hogy nincs joga válaszolni, vagy egyszerűen csak nem érdekeltem már, most hogy feltártam előtte ezeket. – Hát, kösz, hogy gondoskodtál rólam meg minden – ejtettem ki undorodva a szavakat, miközben másik lábamat is átvetettem a párkányon, még közelebb kerülve az ugráshoz. – Azt hiszem, ezalatt a pár nap alatt megkaptam néhány utolsó boldog pillanatomat, még ha közel sem vált valóra egyetlen álmom se, azért valamilyen szinten örülök, hogy te voltál az, aki körülöttem volt, és aki vigyázott rám – suttogtam magam elé az utolsó szavakat, ahogy felrémlettek előttem a pillanatok, amikor SeHun kedves volt és törődött velem. Ahogy megölelt, ahogy segített nekem, ahogy magához húzott alvásnál… Önkéntelenül csordultak ki újból a könnyeim, miközben ledobva a pisztolyt a földre támaszkodtam meg az ajtókeretben. Készen álltam az ugráshoz, készen álltam arra, hogy véget vessek az életemnek és elhagyjam ezt a világot.

Köszönöm anya, apa és nővéreim, hogy veletek élhettem annyi éven keresztül… - suttogtam magamban, újabb könnycseppekkel gazdagítva az arcom, immár teljesen kizárva SeHunt húztam magam alá a lábaim, hogy guggolásból rugaszkodhassak el. Nem volt nagy a szintkülönbség, mégis, lehetetlenség lett volna túlélni az ugrást, hiszen a földön kövek voltam, rengeteg rózsabokorral és egyéb virágokkal ellátva, amik segítettek volna a halálomban. Zajt hallottam magam mögül, de nem foglalkoztam már vele. Beszívtam a levegőt, majd behunyt szemekkel fújtam ki, közben kezeimmel ellökve magamat a kemény felületről.

- Tao, ne! – kiáltotta SeHun valahonnan mögülem, rögtön utána pedig éreztem, ahogy valaki megragadja a pólómat, én pedig nekicsapódtam az ablakkeretnek. Szédültem a csapódástól és a vérveszteségtől is, mégis tökéletesen láttam azt a szőke fiút, aki megkeserítette az életemet, mellette pedig a másik szöszit, aki az életemet mentette meg. Homályosan pislogva dőltem hátra az ablakból a hófehér szőnyegre, majd minden elsötétült.

Rohantam. Vaksötétben rohantam milliónyi szilánkon, amik már megannyi helyen felsértették a talpamat. Talán nem is maradt olyan hely, amiből nem ömlött volna a vér és nem állt volna ki belőle legalább egy üvegszilánk. Fehér villanás szelte át a sötét végtelenséget, majd orbitálisan hangos ordítás hallatszódott. Megfagyott az ereimben a vér a félelemtől, a szemeimből folyamatosan folytak a könnyek, a következő pillanatban pedig a tüdőmbe fúródott valami. Kitágult szemekkel kaptam az említett részem fele, azonban kiáltani már nem tudtam, mert a szám közül sötét vörös vér folyt ki. Egyfolytában köhögtem, már nem kaptam levegőt és meg sem bírtam mozdulni. Forogni kezdett körülöttem a világ, mikor pedig legközelebb kinyitottam a szemeimet már az ajkaimon valaki másé voltak. Az a valaki pedig zokogva csókolt meg és ölelt magához kétségbeesetten. Szőke haját ragacsos vér borította és én tudtam, hogy miért. Megállás nélkül hajtogatta a nevemet, közben hajamat simogatva és ringatva engem, de mintha csak magát akarta volna ezzel nyugtatni, hiszen ő is tudta. Tudta, hogy az én vérem áztatta át őt is.