Halk neszre
ébredtem, amit elsőnek nem tudtam hova tenni, aztán meghallottam a dorombolást.
Lassan nyitottam ki szemeim, azonban nem kellett attól tartanom, hogy a fény
megvakít, ugyanis a szobában vak sötét uralkodott, egyedül csupán egy zöldes szempár
világított, amint az ágy végéről nézett vissza rám. Bágyadtan elmosolyodva
ültem fel, karjaimat kinyújtva próbáltam magamhoz hívni a cicát, aki dorombolva
mászott az ölembe, kényelmesen el is helyezkedve. Hitetlenül nevettem fel, hogy
egy macska ilyen könnyen meg tud bízni az emberben, pedig azért biztosan ők is
érzik egyes személyeken, hogy nem a legjobb dolgokat művelik. Szerencsére én
elmondhattam, hogy nem voltam egy olyan ember, akitől tartani kellett volna.
Elmélyültem simogattam a cica puha szőrét, amikor hatalmas dörrenés szelte át a
megnyugtató csöndet és a dorombolást; mindketten ijedten rezzentünk össze, és
míg az állat megkarmolva szaladt le az ágyról valahová bebújva, addig én
felszisszenve tapogattam meg a hasamat, amiből már a vér is folydogált egy
egészen kicsit. Felsóhajtva próbáltam kiszállni az ágyból, hogy a fürdőbe
menjek, azonban egy újabb dörrenés és egy nagy villám, ami bevilágította egy
pillanatra a szobát megakadályozott benne, én pedig remegve csuklottam össze
immár a szőnyegen. Borzasztóan féltem a vihartól. A három év alatt a
legszörnyűbb napjaimat a viharok közben éltem át, a rettegéstől viszont azóta
sem tudtam szabadulni. Végigcikázott az összes
porcikámon, a szívembe pedig befészkelte magát a félelem, annak ellenére, hogy
tudtam; jelenleg senki nem bánthatott, hiszen biztonságos környezetben voltam,
kedves emberekkel körülöttem – legalábbis ezt hittem. A családomat akartam és
LuHant, akik mindig megvédtek és szerettek, most mégis be kellett érnem
annyival, hogy egy anyuka és a fia szívből gondoskodott rólam. Jól esett, a
szívem valamiért mégis összeszorult, ahogy az anyukára gondoltam, hiszen nem az
övé voltam, nem szerethetett úgy, mint SeHunt, az ő, saját fiát. A világom újból összedőlni látszott, ahogy az eső csak
még jobban rákezdett, egyre több dörgés hallatszott, a szobát pedig
rengetegszer árasztotta el a villámok fehér, vakító fénye. A mellkasomra
markoltam, ahogy újból éreztem azt a fojtogató érzést, mintha valaki
megmarkolta volna a szívemet, összeszorítva azt nem hagyni dobogni. Eltátottam
a számat, ahogy légszomjam lett és képtelen voltam levegőhöz jutni, aztán
bevillant SeHun mosolygós feje, nekem pedig miután egy hatalmasat dobbant a
szívem, mintha kiakarna törni a mellkasomból úgy tört elő belőlem a fájdalmas
zokogás. Kezembe harapva próbáltam elfojtani hangomat, így csupán a
szabálytalan lélegzetvételem hallatszott és a könnyeim, amint
megállíthatatlanul folynak. Nem tudtam, miért sírok, de az a jeges félelem és a
fájdalom, ami eluralkodott pár másodperc erejéig a szívemben az… megrémisztett,
borzasztóan. Nem akartam egyedül lenni, így minden erőmet összeszedve
helyezkedtem törökülésbe, hátamat az ágynak vetve, a következő pillanatban
pedig már éreztem is a puha testet az ölembe fészkelődni. Lehunyt szemekkel,
automatikusan kezdtem el simogatni a cicát, aki azonnal hangos dorombolásba is
kezdett, ez pedig megnyugtatott. Éreztem, ahogy a légzésem kezd helyreállni, a
könnyeim lassan elapadtak, már csak a nyomuk volt meg arcomon, amikor lassan
kinyílt az ajtó, ezzel fénybe borítva a szoba egy részét. Nagyra nyílt
szemekkel kaptam oda fejemet, viszont ahogy megláttam a szöszi fejét a szívem a
torkomba ugrott, én pedig öntudatlanul is elmosolyodtam. Talán valahol mélyen
már elfogadtam és ugyan nem vagyok hajlandó bevallani, hangosan kimondani még
annál inkább sem, de igenis szükségem volt a fiúra. SeHun amint észrevett
döbbent szemekkel tárta ki az ajtót, rögtön oda is sietve hozzám térdelt le
mellém.
- JongIn, mi
történt? Hogy kerülsz le ide? – Beharapott ajkakkal vontam meg a vállam, ahogy
megéreztem a gombócot a torkomban, bal kezemmel közben a szőnyegbe markolva. –
Hé… – nyúlt felém, de félúton megállt a keze a levegőben, gondolom, ahogy észre
vette a könnyáztatta arcom, amik a fénytől megcsillantak. – Miért sírtál?
- Mert félek –
suttogtam rekedten, összeszorult torokkal a szemébe nézve.
- Mitől? JongIn,
mitől? Biztonságban vagy – nézett rám szinte könyörgően, amit nem tudtam hova
tenni. Mintha kicsit ő is szenvedett volna attól, hogy én ezt csinálom.
- Soha nem fogok megszabadulni
a félelemtől, SeHun – suttogtam remegve, a fejemet rázva. – Szeretném… Ó, istenem,
borzasztóan szeretnék normálisan élni, de lehetetlen. Már túl késő… – A szavakat kimondva egy kövér könnycsepp újból utat
tört magának, azonban nem tudta követni a többi útját, mert SeHun egy ujjával
könnyedén megakadályozta ebben. Döbbenten néztem rá, ő pedig szomorúan csillogó
szemekkel viszonozta pillantásom, kezét közben teljes egészében arcomra
simítva, ami feszélyezett, de egyben izgatottá is tett. Hosszú másodpercekig
néztünk egymás szemébe, szavak nélkül figyeltük a másikat, aztán ő mozdult
először. Kezét tarkómra csúsztatta, másik karjával pedig nyakamat karolta át,
így tulajdonképpen rám hajolva ölelt magához, amit pár pillanatnyi semmittevés
után én is viszonoztam. Lassan, enyhén remegő tagokkal csúsztattam ép kezemet
hátára, majd ahogy megéreztem ujjaim alatt a pólója tapintását úgy szorítottam
annyira magamhoz, hogy az ölemben lévő macskát azért ne nyomjuk össze.
Szükségem volt SeHunra akkor, mindennél jobban.
- Kérlek, bízz
bennem egy kicsit legalább – motyogta a fülembe, szája a fülcimpámat súrolta, a
lehelete szinte égette a bőrömet.
- Nagyon nehéz ez
nekem, SeHun. Ha te is átélted volna, amit én, akkor valószínűleg hasonlóan
viselkednél, mint én. Nem akarom, hogy veled is megtörténjen ez, csak… –
motyogtam remegő ajkakkal, a végére egyszerűen elcsuklott a hangom.
- Megvédelek téged, JongIn, nem fogom engedni,
hogy bántsanak…
Nem tudom, mennyi
ideig lehettünk egymás karjaiban, a sötétben, de a cica valamikor megunta a
levegőtlenséget, így ki is sietett a szobából, mire SeHun halkan felnevetve
vált el tőlem. Mosolyogva állt fel, majd nyújtotta felém a karját, amit egy
hasonló mosollyal el is fogadtam.
- Gyere le vacsizni. Elég durván elájultál délután,
biztos, hogy éhes vagy már.
- Igen, már az
vagyok, csak még el szeretnék menni a fürdőbe – pillantottam fel rá, ő pedig
beleegyezően bólintott, ezzel együtt helyet is foglalva az ágyon. Becsuktam
magam mögött az ajtót, aztán pólómat felhúzva vizsgáltam meg a karmolásokat,
amik már enyhén feldagadtak, és vörös csíkok húzódtak rajta. Felsóhajtva
kezdtem kötszer és fertőtlenítő után kutatni, amit végül meg is leltem az egyik
szekrényben. Fáradtan ültem le a kád szélére, annak ellenére, hogy nemrég
keltem fel. Nem akartam segítséget kérni, így fogaim közé véve felsőmet húztam
fel az anyagot, hogy rálássak valamennyire a karmolásokra, majd szorosabban
harapva a ruhára fertőtlenítettem le a sebet, amit aztán be is kötöztem kisebb
ügyetlenkedés után. Lehunytam a szememet pár pillanatra, mert valamiért már
csak ez a kis fájdalom és tevékenység is nehezemre esett. Elfáradtam,
borzalmasan gyorsan és ez nem tetszett. Valami nem volt rendben bennem, de
akkor sem tudtam többet gondolkozni ezen, mert SeHun kopogott az ajtón, így
jobbnak láttam gyorsan kimenni hozzá, hogy lemenjünk enni.
- Jó étvágyat! –
nézett a fiára és rám JiEun, mire mosolyogva kívántam szintén ezt nekik. Én
csendben falatoztam a kajámat, amikor magam mellől furcsa hangokat hallottam, a
kíváncsiságom pedig természetesen arra ösztönzött, hogy nézzem is meg mi zajlik
mellettem. Hát, talán nem kellett volna odanéznem, ugyanis SeHun szájából
kilógtak a hosszú spagettik, hozzá pedig szürcsölő hangokat adott ki. Elsőnek
döbbenten meredtem rá, a kezemben megállt a villa, aztán ahogy rám pillantott a
szöszi egyszerűen kitört belőlem a röhögés. A szám elé kellett kapnom a kezem, nehogy
nyitott szájjal, esetlegesen néhány kajadarabbal benne röhögjek fel SeHunon. JiEun
csak mosolyogva figyelt minket, ő úgy tűnt be is fejezte a vacsorát, mert
felállva mondta, hogy megy fürdeni, azután pedig aludni. A szöszi pedig ahogy
elhagyta az anyukája az étkezőt nyitotta ki a száját egyenesen felém fordulva,
nekem pedig a torkomra akadt valami és köhögni kezdtem. Már szinte fuldokoltam
a nevetéstől és a köhögéstől –, merthogy egyiket sem bírtam abbahagyni –, a
hasam is fájt már, mikor éreztem, ahogy a fiú ütögetni kezdi a hátam, hátha
jobban leszek. Viszont mikor ez sem segített, inkább egy vízzel teli poharat
nyújtott elém, amit prüszkölve hajtottam fel és máris jobb lett. Kimerülten
dőltem hátra a székben, lehunyt pillákkal, majd mikor valami levegőt éreztem ki
is nyitottam… és egyenesen szembetaláltam magam a gondviselőmmel. Nagy szemekkel pislogtam fel rá, ő pedig egy
furcsán aranyos, de egyben idióta mosollyal az arcán szólalt meg, miután
visszaült a helyére, hogy tovább egye a tésztáját.
- Mi volt ez a
kitörésed?
- Nem csinálhatok
ilyet? – kérdeztem vissza egyből, felhúzott szemöldökkel, majd számat
megtörölve egy szalvétával, beraktam a mosogatógépbe a tányérom.
- De, dehogynem,
persze csak… – kezdett azonnal ellenkezni, még a kezeit is felemelte, hogy azokat
is rázza hozzá beszéd közben. Olyan gyerekes volt ilyenkor.
- Te mondtad, hogy
próbáljak szabadon viselkedni –
hangsúlyoztam direkt azt a szót, amit még ő használt nem olyan régen. Meg lett
a hatása a visszabeszélésemnek, mert ugyan nem mutatta ki igazán, hogy
meglepődött, azért tisztán láttam, ahogy ajkai egy egészen picit elválnak
egymástól, egy pici o betűt formálva. Elégedetten elmosolyodtam, ahogy újabb reakciót
tudtam kiváltani belőle, hiszen ez már haladás volt, de még hogy!
- Igazad van –
bólintott végül, folytatva a spagettik felszívását ugyanolyan teknikával, mint
az előbb. – Akkor mostantól nevess többet, mert el sem hinnéd, hogy mennyire
jól áll – mosolygott rám, majd hirtelen megváltozott a mimikája, ahogy eszébe
jutott valami. – Lehetőleg azért ne fulladozz többet így. Egyébként is elég sok
problémád van – nézett félre, majd pár másodperc után vissza a szemembe. Megint
olyan komolynak tűnt és valami teljesen ismeretlen csillogott a szemeiben, amit
még soha nem láttam, mégis olyan ismerős volt valahonnan… mintha már láttam
volna. – Menj el nyugodtan fürödni, már késő van, meg szerintem pihenned is
kéne még… – sandított sebesült vállamra, mire grimaszolva felhúztam az orrom,
és elindultam a lépcső felé. – JongIn! – szólt utánam, én pedig visszanéztem
rá. – Csak szólj és rohanok is hozzád akár fürdetni, akár fürdeni – kacsintott rám
kajánul, beharapott ajkakkal. Megforgattam a szememet, sietve tettem meg a
többi lépcsőfokot, majd az ideiglenes szobámba érve előkaptam egy fehér pólót
és egy alsót, amiben majd aludhatok.
A nadrágomat még
csak le tudtam venni, de a felsőm már nem volt ilyen egyszerű eset.
Mindannyiszor belenyilallt a fájdalom a vállamba, akárhányszor csak megemeltem
kicsit, hogy ki tudjam bújtatni belőle a karomat. Összeszorított fogakkal végül
jó pár perc elteltével sikerrel zártam próbálkozásomat és végre beállhattam a
meleg víz alá, ami borzasztóan jól esett. Ellazította az izmaimat, talán még
néhány görcsöt is kioldott a hátamból, aztán észbe kaptam, hogy talán le
kellett volna venni a kötést, ami mostanra már teljesen szétázott. Gondolkodás
nélkül téptem le a kötést, ami enyhén piros foltot hagyott maga után és csípő
fájdalmat, azonban csak néhány másodperc erejéig, utána nyugodtan folytathattam
a fürdést, így már meg is mostam a mostanra kissé megnőtt hajamat.
Nagyjából tíz perc
elteltével felfrissülve, enyhén vizes hajjal és tiszta ruhában léptem ki a
gőzölgő helyiségből, majd azonnal be is bújtam a puha ágyba. Amint a párnára
helyeztem a fejemet, olyan álmosság tört rám, mintha legalább egy napja ébren
lennék, így könnyedén adtam át magam az álmaimnak.
Valamikor talán
hajnali kettő körül azonban arra ébredtem, hogy egy villám bevilágítja a
szobát, majd közvetlen utána egy hatalmas dörrenés szelte át a csendet.
Rémülten ültem fel az ágyban, ép kezemet azonnal a párna alá csúsztatva, ahol
nem találtam a pisztolyomat. Ekkor jöttem rá, hogy nem pakoltam ki a revolvert;
levert a víz, végigfolyt a hátamon, a hajam pedig egyenesen csurom víz volt és
nem azért, mert hajat mostam és nem száradt meg azóta. A rémálmok, amik
folyamatosan gyötörtek és a vihar együtt okozta ezt. Féltem, mindentől féltem
az ilyen éjszakákon. Valaki idegen után kutattam, a szemeim végigcikáztak az
egész szobán, de senkit nem láttam, ami valamilyen szinten megkönnyebbülés
volt, mégsem nyugodtam meg. Nem akartam itt maradni, egyedül. Szükségem volt
valakire, bárkire és akkor éppen nem érdekelt, hogy csak SeHunra számíthatok
jelenleg. Remegve másztam ki az ágyból, olyan lassan, hogy mindent meg tudjak
figyelni közben. A lábaim úgy remegtek, hogy attól féltem összecsuklanak és
soha nem jutok el a folyosó végére, ám valahogy mégis sikerült. Lassan tolva be
az ajtót léptem be a sötét szobába, ahol a szoba egyik végében egy franciaágyon
szuszogott a paplan alatt a szöszi fiú. Elmosolyodtam a látványra, majd beljebb
lépve indultam meg felé, mikor megreccsent alattam valami. Rémülten kaptam a
fiúra a tekintetem, aki immár ülve nézett rám, kezében pedig csillogott valami.
- S-SeHun… –
dadogtam rémülten, pedig nem láttam, hogy mi van a kezében; puszta reflex volt.
- JongIn! –
sóhajtott fel megkönnyebbülten, majd lerakva a kezét nézett újból rám. – Mit csinálsz
itt?
- Én f- – Nem
tudtam befejezni a mondatom, mert egy újabb dörgés szelte át a csendet, én
pedig teljes lényemben remegve estem össze a szőnyegen. – Félek, SeHun – sírtam
fel, ráemelve tekintetemet, immár teljesen feladva mindent. Nem érdekelt, hogy
lát ilyen gyengének, szükségem volt rá.
- JongIn, hé, ne
sírj, kérlek – térdelt le hozzám, majd felsegítve egyenesen az ágyába tolt.
Alaposan betakart, direkt úgy fektetett, hogy a jobb oldalamon feküdjek és ne a
fájóson, majd magához húzott. A tarkómnál fogva húzott magához, másik karjával
pedig hátamat ölelte. Elállt a lélegzetem, a szívverésem felgyorsult, mégis
megnyugodtam és biztonságban éreztem magam. – Nincs semmi gond, mondtam, hogy
megvédelek – suttogta a fülembe, közvetlen utána pedig homlokomra nyomott egy
forró csókot, én pedig öntudatlanul mosolyodtam el, teljesen ellazulva a
karjaiban hagytam magam újból az Álmok mezejére lépni ezúttal SeHunnal az
oldalamon, minden zajt kizárva az agyamból. Csak ő és én voltunk ott. Csak mi
ketten és ez mindennél boldogabbá tett akkor.
