6. fejezet

Halk neszre ébredtem, amit elsőnek nem tudtam hova tenni, aztán meghallottam a dorombolást. Lassan nyitottam ki szemeim, azonban nem kellett attól tartanom, hogy a fény megvakít, ugyanis a szobában vak sötét uralkodott, egyedül csupán egy zöldes szempár világított, amint az ágy végéről nézett vissza rám. Bágyadtan elmosolyodva ültem fel, karjaimat kinyújtva próbáltam magamhoz hívni a cicát, aki dorombolva mászott az ölembe, kényelmesen el is helyezkedve. Hitetlenül nevettem fel, hogy egy macska ilyen könnyen meg tud bízni az emberben, pedig azért biztosan ők is érzik egyes személyeken, hogy nem a legjobb dolgokat művelik. Szerencsére én elmondhattam, hogy nem voltam egy olyan ember, akitől tartani kellett volna. Elmélyültem simogattam a cica puha szőrét, amikor hatalmas dörrenés szelte át a megnyugtató csöndet és a dorombolást; mindketten ijedten rezzentünk össze, és míg az állat megkarmolva szaladt le az ágyról valahová bebújva, addig én felszisszenve tapogattam meg a hasamat, amiből már a vér is folydogált egy egészen kicsit. Felsóhajtva próbáltam kiszállni az ágyból, hogy a fürdőbe menjek, azonban egy újabb dörrenés és egy nagy villám, ami bevilágította egy pillanatra a szobát megakadályozott benne, én pedig remegve csuklottam össze immár a szőnyegen. Borzasztóan féltem a vihartól. A három év alatt a legszörnyűbb napjaimat a viharok közben éltem át, a rettegéstől viszont azóta sem tudtam szabadulni. Végigcikázott az összes porcikámon, a szívembe pedig befészkelte magát a félelem, annak ellenére, hogy tudtam; jelenleg senki nem bánthatott, hiszen biztonságos környezetben voltam, kedves emberekkel körülöttem – legalábbis ezt hittem. A családomat akartam és LuHant, akik mindig megvédtek és szerettek, most mégis be kellett érnem annyival, hogy egy anyuka és a fia szívből gondoskodott rólam. Jól esett, a szívem valamiért mégis összeszorult, ahogy az anyukára gondoltam, hiszen nem az övé voltam, nem szerethetett úgy, mint SeHunt, az ő, saját fiát. A világom újból összedőlni látszott, ahogy az eső csak még jobban rákezdett, egyre több dörgés hallatszott, a szobát pedig rengetegszer árasztotta el a villámok fehér, vakító fénye. A mellkasomra markoltam, ahogy újból éreztem azt a fojtogató érzést, mintha valaki megmarkolta volna a szívemet, összeszorítva azt nem hagyni dobogni. Eltátottam a számat, ahogy légszomjam lett és képtelen voltam levegőhöz jutni, aztán bevillant SeHun mosolygós feje, nekem pedig miután egy hatalmasat dobbant a szívem, mintha kiakarna törni a mellkasomból úgy tört elő belőlem a fájdalmas zokogás. Kezembe harapva próbáltam elfojtani hangomat, így csupán a szabálytalan lélegzetvételem hallatszott és a könnyeim, amint megállíthatatlanul folynak. Nem tudtam, miért sírok, de az a jeges félelem és a fájdalom, ami eluralkodott pár másodperc erejéig a szívemben az… megrémisztett, borzasztóan. Nem akartam egyedül lenni, így minden erőmet összeszedve helyezkedtem törökülésbe, hátamat az ágynak vetve, a következő pillanatban pedig már éreztem is a puha testet az ölembe fészkelődni. Lehunyt szemekkel, automatikusan kezdtem el simogatni a cicát, aki azonnal hangos dorombolásba is kezdett, ez pedig megnyugtatott. Éreztem, ahogy a légzésem kezd helyreállni, a könnyeim lassan elapadtak, már csak a nyomuk volt meg arcomon, amikor lassan kinyílt az ajtó, ezzel fénybe borítva a szoba egy részét. Nagyra nyílt szemekkel kaptam oda fejemet, viszont ahogy megláttam a szöszi fejét a szívem a torkomba ugrott, én pedig öntudatlanul is elmosolyodtam. Talán valahol mélyen már elfogadtam és ugyan nem vagyok hajlandó bevallani, hangosan kimondani még annál inkább sem, de igenis szükségem volt a fiúra. SeHun amint észrevett döbbent szemekkel tárta ki az ajtót, rögtön oda is sietve hozzám térdelt le mellém.

- JongIn, mi történt? Hogy kerülsz le ide? – Beharapott ajkakkal vontam meg a vállam, ahogy megéreztem a gombócot a torkomban, bal kezemmel közben a szőnyegbe markolva. – Hé… – nyúlt felém, de félúton megállt a keze a levegőben, gondolom, ahogy észre vette a könnyáztatta arcom, amik a fénytől megcsillantak. – Miért sírtál?

- Mert félek – suttogtam rekedten, összeszorult torokkal a szemébe nézve.

- Mitől? JongIn, mitől? Biztonságban vagy – nézett rám szinte könyörgően, amit nem tudtam hova tenni. Mintha kicsit ő is szenvedett volna attól, hogy én ezt csinálom.

- Soha nem fogok megszabadulni a félelemtől, SeHun – suttogtam remegve, a fejemet rázva. – Szeretném… Ó, istenem, borzasztóan szeretnék normálisan élni, de lehetetlen. Már túl késő… – A szavakat kimondva egy kövér könnycsepp újból utat tört magának, azonban nem tudta követni a többi útját, mert SeHun egy ujjával könnyedén megakadályozta ebben. Döbbenten néztem rá, ő pedig szomorúan csillogó szemekkel viszonozta pillantásom, kezét közben teljes egészében arcomra simítva, ami feszélyezett, de egyben izgatottá is tett. Hosszú másodpercekig néztünk egymás szemébe, szavak nélkül figyeltük a másikat, aztán ő mozdult először. Kezét tarkómra csúsztatta, másik karjával pedig nyakamat karolta át, így tulajdonképpen rám hajolva ölelt magához, amit pár pillanatnyi semmittevés után én is viszonoztam. Lassan, enyhén remegő tagokkal csúsztattam ép kezemet hátára, majd ahogy megéreztem ujjaim alatt a pólója tapintását úgy szorítottam annyira magamhoz, hogy az ölemben lévő macskát azért ne nyomjuk össze. Szükségem volt SeHunra akkor, mindennél jobban.

- Kérlek, bízz bennem egy kicsit legalább – motyogta a fülembe, szája a fülcimpámat súrolta, a lehelete szinte égette a bőrömet.

- Nagyon nehéz ez nekem, SeHun. Ha te is átélted volna, amit én, akkor valószínűleg hasonlóan viselkednél, mint én. Nem akarom, hogy veled is megtörténjen ez, csak… – motyogtam remegő ajkakkal, a végére egyszerűen elcsuklott a hangom.

- Megvédelek téged, JongIn, nem fogom engedni, hogy bántsanak…

Nem tudom, mennyi ideig lehettünk egymás karjaiban, a sötétben, de a cica valamikor megunta a levegőtlenséget, így ki is sietett a szobából, mire SeHun halkan felnevetve vált el tőlem. Mosolyogva állt fel, majd nyújtotta felém a karját, amit egy hasonló mosollyal el is fogadtam.

-  Gyere le vacsizni. Elég durván elájultál délután, biztos, hogy éhes vagy már.

- Igen, már az vagyok, csak még el szeretnék menni a fürdőbe – pillantottam fel rá, ő pedig beleegyezően bólintott, ezzel együtt helyet is foglalva az ágyon. Becsuktam magam mögött az ajtót, aztán pólómat felhúzva vizsgáltam meg a karmolásokat, amik már enyhén feldagadtak, és vörös csíkok húzódtak rajta. Felsóhajtva kezdtem kötszer és fertőtlenítő után kutatni, amit végül meg is leltem az egyik szekrényben. Fáradtan ültem le a kád szélére, annak ellenére, hogy nemrég keltem fel. Nem akartam segítséget kérni, így fogaim közé véve felsőmet húztam fel az anyagot, hogy rálássak valamennyire a karmolásokra, majd szorosabban harapva a ruhára fertőtlenítettem le a sebet, amit aztán be is kötöztem kisebb ügyetlenkedés után. Lehunytam a szememet pár pillanatra, mert valamiért már csak ez a kis fájdalom és tevékenység is nehezemre esett. Elfáradtam, borzalmasan gyorsan és ez nem tetszett. Valami nem volt rendben bennem, de akkor sem tudtam többet gondolkozni ezen, mert SeHun kopogott az ajtón, így jobbnak láttam gyorsan kimenni hozzá, hogy lemenjünk enni.

- Jó étvágyat! – nézett a fiára és rám JiEun, mire mosolyogva kívántam szintén ezt nekik. Én csendben falatoztam a kajámat, amikor magam mellől furcsa hangokat hallottam, a kíváncsiságom pedig természetesen arra ösztönzött, hogy nézzem is meg mi zajlik mellettem. Hát, talán nem kellett volna odanéznem, ugyanis SeHun szájából kilógtak a hosszú spagettik, hozzá pedig szürcsölő hangokat adott ki. Elsőnek döbbenten meredtem rá, a kezemben megállt a villa, aztán ahogy rám pillantott a szöszi egyszerűen kitört belőlem a röhögés. A szám elé kellett kapnom a kezem, nehogy nyitott szájjal, esetlegesen néhány kajadarabbal benne röhögjek fel SeHunon. JiEun csak mosolyogva figyelt minket, ő úgy tűnt be is fejezte a vacsorát, mert felállva mondta, hogy megy fürdeni, azután pedig aludni. A szöszi pedig ahogy elhagyta az anyukája az étkezőt nyitotta ki a száját egyenesen felém fordulva, nekem pedig a torkomra akadt valami és köhögni kezdtem. Már szinte fuldokoltam a nevetéstől és a köhögéstől –, merthogy egyiket sem bírtam abbahagyni –, a hasam is fájt már, mikor éreztem, ahogy a fiú ütögetni kezdi a hátam, hátha jobban leszek. Viszont mikor ez sem segített, inkább egy vízzel teli poharat nyújtott elém, amit prüszkölve hajtottam fel és máris jobb lett. Kimerülten dőltem hátra a székben, lehunyt pillákkal, majd mikor valami levegőt éreztem ki is nyitottam… és egyenesen szembetaláltam magam a gondviselőmmel. Nagy szemekkel pislogtam fel rá, ő pedig egy furcsán aranyos, de egyben idióta mosollyal az arcán szólalt meg, miután visszaült a helyére, hogy tovább egye a tésztáját.

- Mi volt ez a kitörésed?

- Nem csinálhatok ilyet? – kérdeztem vissza egyből, felhúzott szemöldökkel, majd számat megtörölve egy szalvétával, beraktam a mosogatógépbe a tányérom.

- De, dehogynem, persze csak… – kezdett azonnal ellenkezni, még a kezeit is felemelte, hogy azokat is rázza hozzá beszéd közben. Olyan gyerekes volt ilyenkor.

- Te mondtad, hogy próbáljak szabadon viselkedni – hangsúlyoztam direkt azt a szót, amit még ő használt nem olyan régen. Meg lett a hatása a visszabeszélésemnek, mert ugyan nem mutatta ki igazán, hogy meglepődött, azért tisztán láttam, ahogy ajkai egy egészen picit elválnak egymástól, egy pici o betűt formálva. Elégedetten elmosolyodtam, ahogy újabb reakciót tudtam kiváltani belőle, hiszen ez már haladás volt, de még hogy!

- Igazad van – bólintott végül, folytatva a spagettik felszívását ugyanolyan teknikával, mint az előbb. – Akkor mostantól nevess többet, mert el sem hinnéd, hogy mennyire jól áll – mosolygott rám, majd hirtelen megváltozott a mimikája, ahogy eszébe jutott valami. – Lehetőleg azért ne fulladozz többet így. Egyébként is elég sok problémád van – nézett félre, majd pár másodperc után vissza a szemembe. Megint olyan komolynak tűnt és valami teljesen ismeretlen csillogott a szemeiben, amit még soha nem láttam, mégis olyan ismerős volt valahonnan… mintha már láttam volna. – Menj el nyugodtan fürödni, már késő van, meg szerintem pihenned is kéne még… – sandított sebesült vállamra, mire grimaszolva felhúztam az orrom, és elindultam a lépcső felé. – JongIn! – szólt utánam, én pedig visszanéztem rá. – Csak szólj és rohanok is hozzád akár fürdetni, akár fürdeni – kacsintott rám kajánul, beharapott ajkakkal. Megforgattam a szememet, sietve tettem meg a többi lépcsőfokot, majd az ideiglenes szobámba érve előkaptam egy fehér pólót és egy alsót, amiben majd aludhatok.

A nadrágomat még csak le tudtam venni, de a felsőm már nem volt ilyen egyszerű eset. Mindannyiszor belenyilallt a fájdalom a vállamba, akárhányszor csak megemeltem kicsit, hogy ki tudjam bújtatni belőle a karomat. Összeszorított fogakkal végül jó pár perc elteltével sikerrel zártam próbálkozásomat és végre beállhattam a meleg víz alá, ami borzasztóan jól esett. Ellazította az izmaimat, talán még néhány görcsöt is kioldott a hátamból, aztán észbe kaptam, hogy talán le kellett volna venni a kötést, ami mostanra már teljesen szétázott. Gondolkodás nélkül téptem le a kötést, ami enyhén piros foltot hagyott maga után és csípő fájdalmat, azonban csak néhány másodperc erejéig, utána nyugodtan folytathattam a fürdést, így már meg is mostam a mostanra kissé megnőtt hajamat.

Nagyjából tíz perc elteltével felfrissülve, enyhén vizes hajjal és tiszta ruhában léptem ki a gőzölgő helyiségből, majd azonnal be is bújtam a puha ágyba. Amint a párnára helyeztem a fejemet, olyan álmosság tört rám, mintha legalább egy napja ébren lennék, így könnyedén adtam át magam az álmaimnak.

Valamikor talán hajnali kettő körül azonban arra ébredtem, hogy egy villám bevilágítja a szobát, majd közvetlen utána egy hatalmas dörrenés szelte át a csendet. Rémülten ültem fel az ágyban, ép kezemet azonnal a párna alá csúsztatva, ahol nem találtam a pisztolyomat. Ekkor jöttem rá, hogy nem pakoltam ki a revolvert; levert a víz, végigfolyt a hátamon, a hajam pedig egyenesen csurom víz volt és nem azért, mert hajat mostam és nem száradt meg azóta. A rémálmok, amik folyamatosan gyötörtek és a vihar együtt okozta ezt. Féltem, mindentől féltem az ilyen éjszakákon. Valaki idegen után kutattam, a szemeim végigcikáztak az egész szobán, de senkit nem láttam, ami valamilyen szinten megkönnyebbülés volt, mégsem nyugodtam meg. Nem akartam itt maradni, egyedül. Szükségem volt valakire, bárkire és akkor éppen nem érdekelt, hogy csak SeHunra számíthatok jelenleg. Remegve másztam ki az ágyból, olyan lassan, hogy mindent meg tudjak figyelni közben. A lábaim úgy remegtek, hogy attól féltem összecsuklanak és soha nem jutok el a folyosó végére, ám valahogy mégis sikerült. Lassan tolva be az ajtót léptem be a sötét szobába, ahol a szoba egyik végében egy franciaágyon szuszogott a paplan alatt a szöszi fiú. Elmosolyodtam a látványra, majd beljebb lépve indultam meg felé, mikor megreccsent alattam valami. Rémülten kaptam a fiúra a tekintetem, aki immár ülve nézett rám, kezében pedig csillogott valami.

- S-SeHun… – dadogtam rémülten, pedig nem láttam, hogy mi van a kezében; puszta reflex volt.

- JongIn! – sóhajtott fel megkönnyebbülten, majd lerakva a kezét nézett újból rám. – Mit csinálsz itt?

- Én f- – Nem tudtam befejezni a mondatom, mert egy újabb dörgés szelte át a csendet, én pedig teljes lényemben remegve estem össze a szőnyegen. – Félek, SeHun – sírtam fel, ráemelve tekintetemet, immár teljesen feladva mindent. Nem érdekelt, hogy lát ilyen gyengének, szükségem volt rá.

- JongIn, hé, ne sírj, kérlek – térdelt le hozzám, majd felsegítve egyenesen az ágyába tolt. Alaposan betakart, direkt úgy fektetett, hogy a jobb oldalamon feküdjek és ne a fájóson, majd magához húzott. A tarkómnál fogva húzott magához, másik karjával pedig hátamat ölelte. Elállt a lélegzetem, a szívverésem felgyorsult, mégis megnyugodtam és biztonságban éreztem magam. – Nincs semmi gond, mondtam, hogy megvédelek – suttogta a fülembe, közvetlen utána pedig homlokomra nyomott egy forró csókot, én pedig öntudatlanul mosolyodtam el, teljesen ellazulva a karjaiban hagytam magam újból az Álmok mezejére lépni ezúttal SeHunnal az oldalamon, minden zajt kizárva az agyamból. Csak ő és én voltunk ott. Csak mi ketten és ez mindennél boldogabbá tett akkor.