7. fejezet

Arra ébredtem, hogy a vállam egyfolytában húzódott, a karom zsibbadt, a nyakam alatt pedig valami kényelmetlen volt. Nem tudtam elképzelni, mégis mi történhetett az éjszaka, amíg ki nem nyitottam a szemeimet és rá nem jöttem, hogy nem a saját, ideiglenes ágyamban vagyok. SeHun ott feküdt közvetlen mellettem, a karja a nyakam alatt volt, így nem csoda, hogy úgy fájt már az a testrészek. Szegény szöszinek valószínűleg még rosszabb lehetett, bár nem mutatta jelét, hogy ébren lenne, csupán halkan, mégis aranyosan szuszogott az arcomra, és ami a legmeglepőbb volt, hogy még így, álmában sem volt semmi baja. Úgy nézett ki, mintha csak most lépett volna ki valami fotósorozatból. Ahogy végignéztem rajta, a szőke haja aranyosan össze volt kócolódva, az arca ki volt simulva, még fehérebbnek tűnt, mint általánosságban, akár, aki nem is él. A takaró takarta a testünk nagy részét, azonban még így is éreztem, hogy a lábaink az ágynemű alatt össze vannam tekeredve, SeHun másik karja pedig a hátamat ölelte, miközben jéghideg keze nyakamat súrolta. Elmosolyodtam a látványra, de aztán megint belenyilallt a fájdalom a vállamba, így elvéve a fiú hasáról a karom próbáltam valahogy kikászálódni mellőle, de amint megmozdítottam a lábamat ő felnyöszörgött, a következő pillanatban pedig már a keze a bal lábamat fogta, hogy átvesse saját magán. Döbbenten és egyben elképesztően zavartan néztem fel a fiúra, ugyanis így tökéletesen éreztem ágyékomnak nyomódni az ő nem kicsi reggeli problémáját. SeHun félig csukott szemein keresztül nézett vissza rám egy édes mosoly kíséretében, majd megköszörülve torkát próbálkozott a beszéddel.

- Miért akartál elmenekülni, JongIn? – kérdezte rekedten, ami valamiért borzasztóan tetszett, így nyelve egyet húzódtam egy minimálisan hátra, mivel túl közel voltunk egymáshoz véleményem szerint, bár tény, hogy egy ágyban nem igazán lehet egymástól távolabb kerülni.

- Fáj a vállam – mondtam elpillantva az arcáról, így szemezhettem a mellkasán megbúvó tetoválásával, ami még mindig megannyi kérdést hagyott maga után, de sejtettem és tudtam is, hogy úgy sem kapok rá választ, így sóhajtva és teljesen öntudatlanul nyúltam hozzá a bőréhez, végighúzva a betűkön a mutatóujjam. Tisztán láttam, ahogy a mellkasa szaporábban kezd emelkedni és süllyedni, amit egy apró fél mosollyal nyugtáztam.

- És most mit csinálsz? – suttogta sejtelmes hangon, mire muszáj volt feltekintenem rá, hogy szembesülhessek a kaján vigyorával, a következő pillanatban pedig már éreztem is, ahogy tarkómnál fogva óvatosan fordít maga alá lábaim közé feküdve, míg én hatalmasra kerekített szemekkel néztem egyenesen a szemébe, egyre sűrűbben kapkodva a levegőt. Nem tagadom, hogy a legelső pillanatban még örültem is a kialakult helyzetnek, aztán beugrottak mozzanatok milliója és megrémültem. Megremegett az ajkam, ahogy megéreztem azt a bizonyos gombócot a torkomban, a sírás pedig őrült erővel próbált feltörni a bensőmből. A kezem, amivel eddig SeHun bőréhez értem most remegve esett a mellkasomra, a lábam pedig, ami a fiú csípőjén volt most combjai mellett támaszkodott a talpamon. Csupán sokadik próbálkozásomra sikerült kinyitnom a számat, úgy, hogy meg is tudjak szólalni.

- Te mit csinálsz? – suttogtam, de a remegés még a hangomban is tisztán kivehető volt. Csalódottság költözött a szívembe a rémület mellé, hiszen SeHun ezzel a tettével szinte a tudtomra adta, hogy leszarja azokat, amiket mondtam neki és valószínűleg csak szórakozni akar. És ahogy ezeket mind kimondtam magamban, rádöbbentem, hogy nem érdekel SeHun, nem tehet meg velem akármit, még ha úgy is gondolja. Mintha minden erő visszaköltözött volna a végtagjaimba… egyszerűen lefejeltem a fölöttem lévő fiút, aki így mellém esve fogta meg a fájó testrészét. Nem törődve a fájdalommal ültem fel az ágyból, majd azon nyomban keltem ki is belőle. Szédelegve tántorogtam az ajtóhoz –, ugyanis a fejelés nem csak SeHunnak fájt –, majd onnan visszafordulva néztem az immár felém forduló fiúra. Másodpercekig csak keményen álltam szenvedő tekintetét, aztán megszólaltam.

- Megbíztam benned SeHun – kezdtem elcsukló hangon és többé nem takartam el könnytől nedves szemeimet. – Még ha nem is sok mindent, akkor is nagyjából elmondtam, hogy min mentem keresztül, te pedig… – szívtam be a levegőt remegve, közben éreztem, ahogy egy könnycsepp elindul az arcomon, le, egyenesen az ajkaimhoz. Láttam, ahogy folyamatosan közbe akar vágni, de nem engedtem. Nem akartam hallani a hangját. – Miért rontasz el mindent, amikor jól érzem magam?! Könyörgöm, SeHun, miért nem érted meg, hogy nem egyszerű ez nekem? – sírtam fel ködös szemekkel pislogva fiúra. – Nem akarok itt maradni… – csuklott el újból a hangom, majd egy utolsó pillantást vetve a fiúra léptem ki a szobájából, visszamenve a sajátomba, rögtön be is zárva az ajtót. Hangosan felsírva csúsztam le az ajtónak támaszkodva. Próbáltam tompítani a hangomat, úgy hogy szám elé tettem a karomat, így beleharapva abba, de még ez sem segített. A fájdalom rengeteg helyen kezdett jelentkezni a testemben szépen sorjában, de többé nem érdekelt. A sebesült vállamon a varrat már rég fel is szakadt, a vér csordogált belőle, átáztatta a fehér pólómat, karomon pedig tovább folytatta útját, de nem érdekelt. A karomat egyre erősebben haraptam, lassan úgy éreztem, hogy kitépem a húst is belőle, de végül megálltam és leengedtem a testrészem. A szívem meg, mintha csak összetört volna, pedig nem voltam szerelmes a fiúba, mégis úgy éreztem, mintha tönkretett volna. Homályosan láttam a könnyektől a szememben, mégis lassan felálltam és elindultam.

- JongIn! – hallottam kívülről SeHun hangját, de én csak folytattam az utamat az ablak felé. – Kérlek, ne haragudj, nem gondolkodtam eléggé – magyarázkodott hadarva, mint aki kétségbe van esve. Hallottam, ahogy lenyomja a kilincset, ami sokadik próbálkozására sem modult, így idegesen vert rá az ajtóra. – JongIn, kérlek… nyisd ki az ajtót – hallottam egy halkabban a hangját, de én nem engedelmeskedtem neki, hanem az ablakot nyitottam ki, így megcsapott a hűvös reggeli szellő. Talán meghallottam az ablak nyitóódását, de az is lehet, hogy megérezte a hideget, mert SeHun hangosabban szólalt meg ezúttal, hangjában mintha rémületet véltem volna felfedezni. – JongIn? Mit csinálsz? – Visszaléptem a táskámhoz, hogy elővegyem a pisztolyt, majd az ajtóhoz lépve elfordítottam a zárat, rögtön utána pedig hátralépdelve indultam vissza a nyitott ablakhoz. A fiú belépett a szobába, majd hatalmas szemekkel nézett rám és legfőképpen a kezemben éppen ráirányított fegyverre.

- Hagyj elmenni, SeHun – suttogtam a szemébe nézve még mindig könnyes szemekkel, hiszen akármennyire is tagadtam, akkor is jelentett számomra valamit a fiú, csupán még nem fűzött hozzá olyan szoros kötelék. Hátrapillantva emeltem egyik lábamat a párkányra, majd visszafordítottam tekintetem a rémült, aki lefagyva bámult engem a szoba közepéről.

- Ne csináld, JongIn… – Remegett a hangja, csak éppen nem tudtam eldönteni, hogy mitől. Keserűen elmosolyodva lendítettem át lábamat a párkányon, közben próbálva kigondolni, hogy mit is mondjak SeHunnak.

- Már rég meg kellett volna tennem. Akkor nem hagytad, most viszont azt hiszem, egy kicsit a te hibád is, hogy meg akarok újból halni. Talán, kicsit jobban kéne figyelned az emberekre, nem csak azt akarni, amire neked van szükséged. Talán, jobban kéne figyelned bizonyos dolgokra és neked is ugyanúgy el kéne árulnod néhány dolgot, nem gondolod? Tudom, hogy mi volt az éjszaka a kezedben, mikor a szobádba mentem, SeHun… és ez hagy maga után jó pár kérdést – néztem rá semleges tekintettel, mégis keményen. Összezavarodottan pislogott rám, majd hirtelen átvillant valami a szemén. Felfogta, azonban nem szólalt meg. Talán rájött, hogy nincs joga válaszolni, vagy egyszerűen csak nem érdekeltem már, most hogy feltártam előtte ezeket. – Hát, kösz, hogy gondoskodtál rólam meg minden – ejtettem ki undorodva a szavakat, miközben másik lábamat is átvetettem a párkányon, még közelebb kerülve az ugráshoz. – Azt hiszem, ezalatt a pár nap alatt megkaptam néhány utolsó boldog pillanatomat, még ha közel sem vált valóra egyetlen álmom se, azért valamilyen szinten örülök, hogy te voltál az, aki körülöttem volt, és aki vigyázott rám – suttogtam magam elé az utolsó szavakat, ahogy felrémlettek előttem a pillanatok, amikor SeHun kedves volt és törődött velem. Ahogy megölelt, ahogy segített nekem, ahogy magához húzott alvásnál… Önkéntelenül csordultak ki újból a könnyeim, miközben ledobva a pisztolyt a földre támaszkodtam meg az ajtókeretben. Készen álltam az ugráshoz, készen álltam arra, hogy véget vessek az életemnek és elhagyjam ezt a világot.

Köszönöm anya, apa és nővéreim, hogy veletek élhettem annyi éven keresztül… - suttogtam magamban, újabb könnycseppekkel gazdagítva az arcom, immár teljesen kizárva SeHunt húztam magam alá a lábaim, hogy guggolásból rugaszkodhassak el. Nem volt nagy a szintkülönbség, mégis, lehetetlenség lett volna túlélni az ugrást, hiszen a földön kövek voltam, rengeteg rózsabokorral és egyéb virágokkal ellátva, amik segítettek volna a halálomban. Zajt hallottam magam mögül, de nem foglalkoztam már vele. Beszívtam a levegőt, majd behunyt szemekkel fújtam ki, közben kezeimmel ellökve magamat a kemény felületről.

- Tao, ne! – kiáltotta SeHun valahonnan mögülem, rögtön utána pedig éreztem, ahogy valaki megragadja a pólómat, én pedig nekicsapódtam az ablakkeretnek. Szédültem a csapódástól és a vérveszteségtől is, mégis tökéletesen láttam azt a szőke fiút, aki megkeserítette az életemet, mellette pedig a másik szöszit, aki az életemet mentette meg. Homályosan pislogva dőltem hátra az ablakból a hófehér szőnyegre, majd minden elsötétült.

Rohantam. Vaksötétben rohantam milliónyi szilánkon, amik már megannyi helyen felsértették a talpamat. Talán nem is maradt olyan hely, amiből nem ömlött volna a vér és nem állt volna ki belőle legalább egy üvegszilánk. Fehér villanás szelte át a sötét végtelenséget, majd orbitálisan hangos ordítás hallatszódott. Megfagyott az ereimben a vér a félelemtől, a szemeimből folyamatosan folytak a könnyek, a következő pillanatban pedig a tüdőmbe fúródott valami. Kitágult szemekkel kaptam az említett részem fele, azonban kiáltani már nem tudtam, mert a szám közül sötét vörös vér folyt ki. Egyfolytában köhögtem, már nem kaptam levegőt és meg sem bírtam mozdulni. Forogni kezdett körülöttem a világ, mikor pedig legközelebb kinyitottam a szemeimet már az ajkaimon valaki másé voltak. Az a valaki pedig zokogva csókolt meg és ölelt magához kétségbeesetten. Szőke haját ragacsos vér borította és én tudtam, hogy miért. Megállás nélkül hajtogatta a nevemet, közben hajamat simogatva és ringatva engem, de mintha csak magát akarta volna ezzel nyugtatni, hiszen ő is tudta. Tudta, hogy az én vérem áztatta át őt is.