6. fejezet

Halk neszre ébredtem, amit elsőnek nem tudtam hova tenni, aztán meghallottam a dorombolást. Lassan nyitottam ki szemeim, azonban nem kellett attól tartanom, hogy a fény megvakít, ugyanis a szobában vak sötét uralkodott, egyedül csupán egy zöldes szempár világított, amint az ágy végéről nézett vissza rám. Bágyadtan elmosolyodva ültem fel, karjaimat kinyújtva próbáltam magamhoz hívni a cicát, aki dorombolva mászott az ölembe, kényelmesen el is helyezkedve. Hitetlenül nevettem fel, hogy egy macska ilyen könnyen meg tud bízni az emberben, pedig azért biztosan ők is érzik egyes személyeken, hogy nem a legjobb dolgokat művelik. Szerencsére én elmondhattam, hogy nem voltam egy olyan ember, akitől tartani kellett volna. Elmélyültem simogattam a cica puha szőrét, amikor hatalmas dörrenés szelte át a megnyugtató csöndet és a dorombolást; mindketten ijedten rezzentünk össze, és míg az állat megkarmolva szaladt le az ágyról valahová bebújva, addig én felszisszenve tapogattam meg a hasamat, amiből már a vér is folydogált egy egészen kicsit. Felsóhajtva próbáltam kiszállni az ágyból, hogy a fürdőbe menjek, azonban egy újabb dörrenés és egy nagy villám, ami bevilágította egy pillanatra a szobát megakadályozott benne, én pedig remegve csuklottam össze immár a szőnyegen. Borzasztóan féltem a vihartól. A három év alatt a legszörnyűbb napjaimat a viharok közben éltem át, a rettegéstől viszont azóta sem tudtam szabadulni. Végigcikázott az összes porcikámon, a szívembe pedig befészkelte magát a félelem, annak ellenére, hogy tudtam; jelenleg senki nem bánthatott, hiszen biztonságos környezetben voltam, kedves emberekkel körülöttem – legalábbis ezt hittem. A családomat akartam és LuHant, akik mindig megvédtek és szerettek, most mégis be kellett érnem annyival, hogy egy anyuka és a fia szívből gondoskodott rólam. Jól esett, a szívem valamiért mégis összeszorult, ahogy az anyukára gondoltam, hiszen nem az övé voltam, nem szerethetett úgy, mint SeHunt, az ő, saját fiát. A világom újból összedőlni látszott, ahogy az eső csak még jobban rákezdett, egyre több dörgés hallatszott, a szobát pedig rengetegszer árasztotta el a villámok fehér, vakító fénye. A mellkasomra markoltam, ahogy újból éreztem azt a fojtogató érzést, mintha valaki megmarkolta volna a szívemet, összeszorítva azt nem hagyni dobogni. Eltátottam a számat, ahogy légszomjam lett és képtelen voltam levegőhöz jutni, aztán bevillant SeHun mosolygós feje, nekem pedig miután egy hatalmasat dobbant a szívem, mintha kiakarna törni a mellkasomból úgy tört elő belőlem a fájdalmas zokogás. Kezembe harapva próbáltam elfojtani hangomat, így csupán a szabálytalan lélegzetvételem hallatszott és a könnyeim, amint megállíthatatlanul folynak. Nem tudtam, miért sírok, de az a jeges félelem és a fájdalom, ami eluralkodott pár másodperc erejéig a szívemben az… megrémisztett, borzasztóan. Nem akartam egyedül lenni, így minden erőmet összeszedve helyezkedtem törökülésbe, hátamat az ágynak vetve, a következő pillanatban pedig már éreztem is a puha testet az ölembe fészkelődni. Lehunyt szemekkel, automatikusan kezdtem el simogatni a cicát, aki azonnal hangos dorombolásba is kezdett, ez pedig megnyugtatott. Éreztem, ahogy a légzésem kezd helyreállni, a könnyeim lassan elapadtak, már csak a nyomuk volt meg arcomon, amikor lassan kinyílt az ajtó, ezzel fénybe borítva a szoba egy részét. Nagyra nyílt szemekkel kaptam oda fejemet, viszont ahogy megláttam a szöszi fejét a szívem a torkomba ugrott, én pedig öntudatlanul is elmosolyodtam. Talán valahol mélyen már elfogadtam és ugyan nem vagyok hajlandó bevallani, hangosan kimondani még annál inkább sem, de igenis szükségem volt a fiúra. SeHun amint észrevett döbbent szemekkel tárta ki az ajtót, rögtön oda is sietve hozzám térdelt le mellém.

- JongIn, mi történt? Hogy kerülsz le ide? – Beharapott ajkakkal vontam meg a vállam, ahogy megéreztem a gombócot a torkomban, bal kezemmel közben a szőnyegbe markolva. – Hé… – nyúlt felém, de félúton megállt a keze a levegőben, gondolom, ahogy észre vette a könnyáztatta arcom, amik a fénytől megcsillantak. – Miért sírtál?

- Mert félek – suttogtam rekedten, összeszorult torokkal a szemébe nézve.

- Mitől? JongIn, mitől? Biztonságban vagy – nézett rám szinte könyörgően, amit nem tudtam hova tenni. Mintha kicsit ő is szenvedett volna attól, hogy én ezt csinálom.

- Soha nem fogok megszabadulni a félelemtől, SeHun – suttogtam remegve, a fejemet rázva. – Szeretném… Ó, istenem, borzasztóan szeretnék normálisan élni, de lehetetlen. Már túl késő… – A szavakat kimondva egy kövér könnycsepp újból utat tört magának, azonban nem tudta követni a többi útját, mert SeHun egy ujjával könnyedén megakadályozta ebben. Döbbenten néztem rá, ő pedig szomorúan csillogó szemekkel viszonozta pillantásom, kezét közben teljes egészében arcomra simítva, ami feszélyezett, de egyben izgatottá is tett. Hosszú másodpercekig néztünk egymás szemébe, szavak nélkül figyeltük a másikat, aztán ő mozdult először. Kezét tarkómra csúsztatta, másik karjával pedig nyakamat karolta át, így tulajdonképpen rám hajolva ölelt magához, amit pár pillanatnyi semmittevés után én is viszonoztam. Lassan, enyhén remegő tagokkal csúsztattam ép kezemet hátára, majd ahogy megéreztem ujjaim alatt a pólója tapintását úgy szorítottam annyira magamhoz, hogy az ölemben lévő macskát azért ne nyomjuk össze. Szükségem volt SeHunra akkor, mindennél jobban.

- Kérlek, bízz bennem egy kicsit legalább – motyogta a fülembe, szája a fülcimpámat súrolta, a lehelete szinte égette a bőrömet.

- Nagyon nehéz ez nekem, SeHun. Ha te is átélted volna, amit én, akkor valószínűleg hasonlóan viselkednél, mint én. Nem akarom, hogy veled is megtörténjen ez, csak… – motyogtam remegő ajkakkal, a végére egyszerűen elcsuklott a hangom.

- Megvédelek téged, JongIn, nem fogom engedni, hogy bántsanak…

Nem tudom, mennyi ideig lehettünk egymás karjaiban, a sötétben, de a cica valamikor megunta a levegőtlenséget, így ki is sietett a szobából, mire SeHun halkan felnevetve vált el tőlem. Mosolyogva állt fel, majd nyújtotta felém a karját, amit egy hasonló mosollyal el is fogadtam.

-  Gyere le vacsizni. Elég durván elájultál délután, biztos, hogy éhes vagy már.

- Igen, már az vagyok, csak még el szeretnék menni a fürdőbe – pillantottam fel rá, ő pedig beleegyezően bólintott, ezzel együtt helyet is foglalva az ágyon. Becsuktam magam mögött az ajtót, aztán pólómat felhúzva vizsgáltam meg a karmolásokat, amik már enyhén feldagadtak, és vörös csíkok húzódtak rajta. Felsóhajtva kezdtem kötszer és fertőtlenítő után kutatni, amit végül meg is leltem az egyik szekrényben. Fáradtan ültem le a kád szélére, annak ellenére, hogy nemrég keltem fel. Nem akartam segítséget kérni, így fogaim közé véve felsőmet húztam fel az anyagot, hogy rálássak valamennyire a karmolásokra, majd szorosabban harapva a ruhára fertőtlenítettem le a sebet, amit aztán be is kötöztem kisebb ügyetlenkedés után. Lehunytam a szememet pár pillanatra, mert valamiért már csak ez a kis fájdalom és tevékenység is nehezemre esett. Elfáradtam, borzalmasan gyorsan és ez nem tetszett. Valami nem volt rendben bennem, de akkor sem tudtam többet gondolkozni ezen, mert SeHun kopogott az ajtón, így jobbnak láttam gyorsan kimenni hozzá, hogy lemenjünk enni.

- Jó étvágyat! – nézett a fiára és rám JiEun, mire mosolyogva kívántam szintén ezt nekik. Én csendben falatoztam a kajámat, amikor magam mellől furcsa hangokat hallottam, a kíváncsiságom pedig természetesen arra ösztönzött, hogy nézzem is meg mi zajlik mellettem. Hát, talán nem kellett volna odanéznem, ugyanis SeHun szájából kilógtak a hosszú spagettik, hozzá pedig szürcsölő hangokat adott ki. Elsőnek döbbenten meredtem rá, a kezemben megállt a villa, aztán ahogy rám pillantott a szöszi egyszerűen kitört belőlem a röhögés. A szám elé kellett kapnom a kezem, nehogy nyitott szájjal, esetlegesen néhány kajadarabbal benne röhögjek fel SeHunon. JiEun csak mosolyogva figyelt minket, ő úgy tűnt be is fejezte a vacsorát, mert felállva mondta, hogy megy fürdeni, azután pedig aludni. A szöszi pedig ahogy elhagyta az anyukája az étkezőt nyitotta ki a száját egyenesen felém fordulva, nekem pedig a torkomra akadt valami és köhögni kezdtem. Már szinte fuldokoltam a nevetéstől és a köhögéstől –, merthogy egyiket sem bírtam abbahagyni –, a hasam is fájt már, mikor éreztem, ahogy a fiú ütögetni kezdi a hátam, hátha jobban leszek. Viszont mikor ez sem segített, inkább egy vízzel teli poharat nyújtott elém, amit prüszkölve hajtottam fel és máris jobb lett. Kimerülten dőltem hátra a székben, lehunyt pillákkal, majd mikor valami levegőt éreztem ki is nyitottam… és egyenesen szembetaláltam magam a gondviselőmmel. Nagy szemekkel pislogtam fel rá, ő pedig egy furcsán aranyos, de egyben idióta mosollyal az arcán szólalt meg, miután visszaült a helyére, hogy tovább egye a tésztáját.

- Mi volt ez a kitörésed?

- Nem csinálhatok ilyet? – kérdeztem vissza egyből, felhúzott szemöldökkel, majd számat megtörölve egy szalvétával, beraktam a mosogatógépbe a tányérom.

- De, dehogynem, persze csak… – kezdett azonnal ellenkezni, még a kezeit is felemelte, hogy azokat is rázza hozzá beszéd közben. Olyan gyerekes volt ilyenkor.

- Te mondtad, hogy próbáljak szabadon viselkedni – hangsúlyoztam direkt azt a szót, amit még ő használt nem olyan régen. Meg lett a hatása a visszabeszélésemnek, mert ugyan nem mutatta ki igazán, hogy meglepődött, azért tisztán láttam, ahogy ajkai egy egészen picit elválnak egymástól, egy pici o betűt formálva. Elégedetten elmosolyodtam, ahogy újabb reakciót tudtam kiváltani belőle, hiszen ez már haladás volt, de még hogy!

- Igazad van – bólintott végül, folytatva a spagettik felszívását ugyanolyan teknikával, mint az előbb. – Akkor mostantól nevess többet, mert el sem hinnéd, hogy mennyire jól áll – mosolygott rám, majd hirtelen megváltozott a mimikája, ahogy eszébe jutott valami. – Lehetőleg azért ne fulladozz többet így. Egyébként is elég sok problémád van – nézett félre, majd pár másodperc után vissza a szemembe. Megint olyan komolynak tűnt és valami teljesen ismeretlen csillogott a szemeiben, amit még soha nem láttam, mégis olyan ismerős volt valahonnan… mintha már láttam volna. – Menj el nyugodtan fürödni, már késő van, meg szerintem pihenned is kéne még… – sandított sebesült vállamra, mire grimaszolva felhúztam az orrom, és elindultam a lépcső felé. – JongIn! – szólt utánam, én pedig visszanéztem rá. – Csak szólj és rohanok is hozzád akár fürdetni, akár fürdeni – kacsintott rám kajánul, beharapott ajkakkal. Megforgattam a szememet, sietve tettem meg a többi lépcsőfokot, majd az ideiglenes szobámba érve előkaptam egy fehér pólót és egy alsót, amiben majd aludhatok.

A nadrágomat még csak le tudtam venni, de a felsőm már nem volt ilyen egyszerű eset. Mindannyiszor belenyilallt a fájdalom a vállamba, akárhányszor csak megemeltem kicsit, hogy ki tudjam bújtatni belőle a karomat. Összeszorított fogakkal végül jó pár perc elteltével sikerrel zártam próbálkozásomat és végre beállhattam a meleg víz alá, ami borzasztóan jól esett. Ellazította az izmaimat, talán még néhány görcsöt is kioldott a hátamból, aztán észbe kaptam, hogy talán le kellett volna venni a kötést, ami mostanra már teljesen szétázott. Gondolkodás nélkül téptem le a kötést, ami enyhén piros foltot hagyott maga után és csípő fájdalmat, azonban csak néhány másodperc erejéig, utána nyugodtan folytathattam a fürdést, így már meg is mostam a mostanra kissé megnőtt hajamat.

Nagyjából tíz perc elteltével felfrissülve, enyhén vizes hajjal és tiszta ruhában léptem ki a gőzölgő helyiségből, majd azonnal be is bújtam a puha ágyba. Amint a párnára helyeztem a fejemet, olyan álmosság tört rám, mintha legalább egy napja ébren lennék, így könnyedén adtam át magam az álmaimnak.

Valamikor talán hajnali kettő körül azonban arra ébredtem, hogy egy villám bevilágítja a szobát, majd közvetlen utána egy hatalmas dörrenés szelte át a csendet. Rémülten ültem fel az ágyban, ép kezemet azonnal a párna alá csúsztatva, ahol nem találtam a pisztolyomat. Ekkor jöttem rá, hogy nem pakoltam ki a revolvert; levert a víz, végigfolyt a hátamon, a hajam pedig egyenesen csurom víz volt és nem azért, mert hajat mostam és nem száradt meg azóta. A rémálmok, amik folyamatosan gyötörtek és a vihar együtt okozta ezt. Féltem, mindentől féltem az ilyen éjszakákon. Valaki idegen után kutattam, a szemeim végigcikáztak az egész szobán, de senkit nem láttam, ami valamilyen szinten megkönnyebbülés volt, mégsem nyugodtam meg. Nem akartam itt maradni, egyedül. Szükségem volt valakire, bárkire és akkor éppen nem érdekelt, hogy csak SeHunra számíthatok jelenleg. Remegve másztam ki az ágyból, olyan lassan, hogy mindent meg tudjak figyelni közben. A lábaim úgy remegtek, hogy attól féltem összecsuklanak és soha nem jutok el a folyosó végére, ám valahogy mégis sikerült. Lassan tolva be az ajtót léptem be a sötét szobába, ahol a szoba egyik végében egy franciaágyon szuszogott a paplan alatt a szöszi fiú. Elmosolyodtam a látványra, majd beljebb lépve indultam meg felé, mikor megreccsent alattam valami. Rémülten kaptam a fiúra a tekintetem, aki immár ülve nézett rám, kezében pedig csillogott valami.

- S-SeHun… – dadogtam rémülten, pedig nem láttam, hogy mi van a kezében; puszta reflex volt.

- JongIn! – sóhajtott fel megkönnyebbülten, majd lerakva a kezét nézett újból rám. – Mit csinálsz itt?

- Én f- – Nem tudtam befejezni a mondatom, mert egy újabb dörgés szelte át a csendet, én pedig teljes lényemben remegve estem össze a szőnyegen. – Félek, SeHun – sírtam fel, ráemelve tekintetemet, immár teljesen feladva mindent. Nem érdekelt, hogy lát ilyen gyengének, szükségem volt rá.

- JongIn, hé, ne sírj, kérlek – térdelt le hozzám, majd felsegítve egyenesen az ágyába tolt. Alaposan betakart, direkt úgy fektetett, hogy a jobb oldalamon feküdjek és ne a fájóson, majd magához húzott. A tarkómnál fogva húzott magához, másik karjával pedig hátamat ölelte. Elállt a lélegzetem, a szívverésem felgyorsult, mégis megnyugodtam és biztonságban éreztem magam. – Nincs semmi gond, mondtam, hogy megvédelek – suttogta a fülembe, közvetlen utána pedig homlokomra nyomott egy forró csókot, én pedig öntudatlanul mosolyodtam el, teljesen ellazulva a karjaiban hagytam magam újból az Álmok mezejére lépni ezúttal SeHunnal az oldalamon, minden zajt kizárva az agyamból. Csak ő és én voltunk ott. Csak mi ketten és ez mindennél boldogabbá tett akkor.

5. fejezet

Hatalmasra nyitott szemekkel bámultam azt az egyetlen mondatot, ami újból felforgatta az életem és emiatt, már csak a gondolatra is remegni kezdtem. Nem tudtam elképzelni, hogy mégis hogyan juthatott be valaki a lakásomba, ráadásul úgy hogy csak ennyi nyomot hagyott maga után szándékosan. Féltem, mert nem akartam még egyszer hasonló dolgokat átélni, mint amiben részem volt kőkemény három éven keresztül, mégis úgy éreztem, hogy bármennyire is nem akarom ez így is, úgy is meg fog történni. Belegondoltam abba, hogy SeHun esetleg megvédhetne, de ő sem lehet minden másodpercben mellettem, ráadásul, ha már a lakásomba bejutott az illető, akkor SeHunékhoz miért ne tudna. Hatalmasat nyeltem, ahogy végigpörgettem magamban minden lehetséges dolgot azok közül is, hogy ki írhatta ezt ide, de egyszerűen semmiben nem lehettem biztos. A világom újból összedőlni látszott és én semmit nem tehettem azon kívül, hogy végignézem. Mégis, ami ugyan kevésbé, de szintén aggasztott az az volt, hogy egyre többször kaptam pánikrohamot egyszerű dolgoktól, amiktől másnak semmi baja sincs. Valahol mélyen éreztem, hogy nincs rendben valami a szervezetemmel, mégsem tehettem ellene semmit. Minden egyes alkalommal arra fogtam, hogy túl sok bántalmazás ért engem a három év alatt és a fontosabb részeim kezdtek elgyengülni. Igazából tudtam, hogy ez így is van, mert a szívem egyre többször viselkedett furcsán; dobbanásokat hagyott ki, ilyenkor pedig szúrt a mellkasom és nem kaptam levegőt. Persze az orvos nem vett észre ilyen dolgokat…

Annyira elbambultam, hogy észre sem vettem, ahogy SeHun már egy ideje szólongatott, teljesen hasztalanul, hiszen a fülem nem hallotta abban a pár másodpercben a hangokat, ami egy újabb ok volt a betegségemhez.

- JongIn… Hé, JongIn! – Egész lényemben megrázkódtam, ahogy a szőke fiú megfogta a vállamat, és aggodalmas ábrázattal vizslatott engem különösen közelről, én pedig észrevettem felsője alól kilógva valami írást. Kapkodó mozdulatokkal rántottam le ruhája nyakát, hogy láthassam, mi van mellkasára írva, azonban egyáltalán nem erre számítottam.

Stay awake

Értetlenül néztem a két angol szót, aminek a jelentését ugyan értettem, csak azt nem, hogy ezt mégis miért tetováltatta magára. Összeráncolt szemöldökkel emeltem fel tekintetem egyenes SeHun huncutul ragyogó szemeibe nézve, ami miatt újabb értetlenség futott végig rajtam. Egyáltalán nem volt semmi félreérthető ebben a mozdulatban szerintem, habár lehet, hogy SeHun már ezt is incselkedésnek veszi.

- Ezt miért írattad magadra?

- Hogy mindig maradjak éber – mosolyodott el szemtelenül, mire csak megforgattam szemeim.

- Ezt én is felfogtam, de hogy érted?

SeHun hezitált, majd csak pillanatokkal később adott olyan választ, ami szintén nem elégítette ki kíváncsiságom. Fel kellett volna adnom a kérdezősködést, én mégsem tettem, hiszen makacsságomról is voltam ismert.

- Egyszerűen úgy, ahogy le van írva. Ébernek kell lennem! – SeHun kezdett ideges lenni, amit tulajdonképpen talán egyszer tapasztaltam a napok alatt, amióta ismertük egymást és ez újabb érdeklődést váltott ki bennem. Tudni akartam, hogy milyen a szöszi akkor, mikor nem csak gondoskodik rólam és felelősségteljesen viselkedik az emberekkel. Ismerni akartam SeHun minden egyes arcát és ezt csak úgy tudtam kideríteni, ha játszottam vele.

- Miért kell ébernek lenned?

- Az én dolgom, JongIn. Az enyém! – Szikrázó szemekkel nézett rám, ám nem volt a terveim között az, hogy meghátrálok egy ilyen pillanatban, hiszen a fiú eddig semmi okát nem mutatta annak, hogy féljek tőle.

- Nekem is jogomban áll kérdezősködni, nem gondolod, SeHun-ah? – Elégedetten vigyorodtam el, ahogy végre használhattam azt a jelzőt, amivel tudtára adhattam, hogy én vagyok az idősebb nála, ám látszólag egyáltalán nem zavarta a hirtelen váltás.

- Dehogynem, hyung – horkantott egyet a szó után –, de komolyan gondoltam, hogy nem fogom elmondani, mert nem akarom, oké?

- Azt hittem, idegesebb leszel ennél – mormogtam orrom alatt, hiszen csalódásként éltem át azt, hogy SeHun ilyen könnyen nyugodt lett. Talán nem is lehet rendesen kihozni a sodrából. Túl nagy a tűrőképessége, de majd egy-két nap együttélés után már nem lesz ilyen… – Igazából már annyira nem is érdekel a tetkód jelentése, csak a kifejezéseid – biggyesztettem le alsó ajkam és úgy néztem fel rá, mire éreztem, hogy egy pillanatra elakadt a lélegzete, majd hirtelen nyúlt át bal karom alatt, hogy tarkómra fogva húzzon magához, közben másik kezével szorosan ölelve hátamat. Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy megszólaljon, mert a testem nem akart mozdulni, bármivel is próbálkoztam, az agyam pedig lefagyott, és konkrétan feladta a gondolkozást, ami sosem volt jó dolog, főleg az én esetemben.

- Nem akarom a többi arcomat megmutatni neked, JongIn – suttogta a fülembe, miközben a felsőmbe markolt, mintha ideges lenne. – Kérlek… csak fogadj el így. – Mosolyogva tolt el magától, de mikor szemébe néztem; a barna íriszekben szomorúság csillogott, amit nem értettem. Zavartan pislogtam rá, időközben teljesen el is felejtve, hogy mit találtam a tükörre írva, így minden gond nélkül folytattuk mindketten a pakolást. SeHun már a cuccaim vitte le, de én utoljára végigjártam a lakásom, majd az egyik fiókból előkotortam az egyetlen dolgot; egy gyűrűt, ami megmaradt a családomtól és a mellette lévő bogyókat, amiket zsebre vágtam, és kimentem az ajtóhoz. Ökölbe szorított kézzel néztem rá egy vércseppekre a konyhapulton, amit még akkor hagytam ott, mikor meg akartam szabadulni az életemtől.

Hatalmas szemekkel néztem az előttem elterülő házat, amiben mindössze hárman éltek tudomásom szerint, mégis nagyobb volt, mint az a ház, amiben a családommal laktam, ráadásként mi öten voltunk. SeHun mosolyogva tolt előrébb hátamnál tartva kezét, majd kinyitva előttem a fekete kaput léptünk be a kövekkel kirakott útra, ami egyenes a ház ajtajához vezetett. Szótlanul sétáltam a fiú mögött mindenfelé kapkodva a tekintetem, hiszen az életben nem voltam még egy ilyen hatalmas házban. Amint SeHun kinyitotta a sötétbarna ajtót, és levettük a cipőnket, ő oda is adta valami öltönyös férfinek a cuccaim, hogy vigye fel a vendégszobába. Továbbra is döbbenten figyeltem a házat, hiszen belülről is hatalmas volt és iszonyatosan tiszta, mintha… mintha egyfolytában takarítanának.

- Ne ácsorogj ott, hanem gyere végre be – szólt rám SeHun vigyorogva, mire én megrázva a fejem ugyan, de továbbra is csendben odalépkedtem a fiúhoz, aki kedvesen rám mosolygott, ezt követően pedig csuklómat megfogva húzott be az egyik szobába, ami mint kiderült a nappalit rejtette.

- Anya – szólította meg a kanapén ülő nőt, aki a hangra felkapta a fejét, majd felállva sétált hozzánk, én pedig azonnal meghajoltam, amennyire csak engedte a vállam. – Ő itt JongIn, tudod, meséltem róla. Velünk fog lakni egy ideig és szeretném, ha figyelnél rá akkor is, mikor nem vagyok itthon, hiszen meg van sérülve…

- Persze, érezd jól magad nálunk, JongIn – mosolygott rám a nő kedvesen, én pedig megkönnyebbültem, hogy ennyire jól fogadta, hogy velük fogok élni egy jó ideig. – JiEun vagyok.

- Köszönöm, hogy itt lehetek – hajoltam meg újból, SeHun pedig csak megveregette a hátam jelzésképp, hogy nem kell ennyit hajlonganom.

- Ha bármire szükséged van, csak szólj nekem. SeHunnie édesapja nincs valami sokat itthon, úgyhogy rám támaszkodhatsz – mosolyodott el biztatóan a nő. – Éhesek vagytok már? Mert fél óra és lehet ebédelni.

- Igen – szólalt meg helyettem is a fiú, aztán maga után húzva indultunk fel az emeletre. – Fenn leszünk.

A lépcsőn felérve megpillanthattam a széles folyosót, amiből ajtók nyíltak, majd SeHun valahol a közepénél bal oldalt kinyitott egy ajtót, és oldalra lépve nézett rám, hogy bemenjek mellette. Szótlanul léptem át a küszöbön, majd rögtön el is tátottam a számat, ahogy megpillanthattam egy akkora szobát, mint a nappalim és a hálószobám egybevéve. Zavartan fordultam a szöszi felé, aki csak mosolyogva támasztotta az ajtófélfát.

- Biztos, hogy ez az én szobám lesz? Én… nem tudom, mit csinálhatnék egy ekkora szobában, amihez ráadásul saját fürdőszoba is van – pillantottam a fehér ajtóra, ami nyitva volt, így tisztán láthattam a világoskék falú fürdőhelyiséget.

- JongIn, itt fogsz lakni, törődj bele – jött beljebb a fiú és már nyúlt volna hozzám, amikor meggondolta magát, és inkább leült az íróasztalnál lévő székre. – Nem kell szerénykedned, próbálj meg szabad lenni, itt szinte bármit megkaphatsz. Próbáld ki ezt az életet, amiben még engem is ugráltathatsz, habár csak pár hét erejéig – kacsintott rám szemtelenül, közben szemével követve minden egyes mozdulatom. Vagyis éreztem a tekintetét rajtam, még háttal is, aztán meg is tapasztalhattam, ahogy a fenekemet bámulja a fiú. Alig észrevehetően elvigyorodtam egy pillanatra, aztán inkább helyet foglaltam a francia ágyon törökülésben, úgy nézve a szemben lévőre.

- Én a folyosó végén lévő szobában vagyok, szóval ha valami kéne, akkor csak kopogj. De tényleg, bármire szükséged van; szólj! – nézett a szemembe még pár méter távolságról is, ami kellemetlenül érintett, így zavartan fordítottam el tekintetemet, és inkább a szobát kezdtem felfedezni.

- Rendben, köszönöm – bólintottam, ahogy felállva kezdtem nézelődni az egyik polcon sorakozó könyvek között.

- Akkor most magadra hagylak, a szobámban leszek – állt fel halkan sóhajtva SeHun, majd még mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót megszólalt. – Majd szólok, ha megyünk enni.

Nagyot sóhajtva terültem el az ágyon, ahogy SeHun végre magamra hagyott. Lehunyt szemekkel feküdtem az ágy közepén, és próbáltam feldolgozni, hogy mit csinálok itt, amikor is hirtelen összeszorult a mellkasom, a levegő pedig bennrekedt a tüdőmben. Nem kaptam levegőt és ugyan csak pár pillanatra, én mégis sírni tudtam volna a rémülettől. Remegve kapkodtam levegő után, majd magzatpózba kuporodva próbáltam helyreállítani a légzésemet, ami korántsem ment olyan egyszerűen, mint ahogy szerettem volna, hiszen sejtettem, hogy miért történt ez velem. Amikor LuHant kapták el, akkor csinálta ezt a testem és én ugyan próbáltam bebeszélni magamnak, hogy ez emiatt is van, de nagyon jól tudtam, hogy velem van a gond, ugyanis már három évvel ezelőtt is történtek velem hasonlók, amik hol elmúltak, hol újból visszatértek. Keserűen mosolyodtam el, miközben szememből kicsordult egy szomorú könnycsepp, így végigszánkázva arcomon, majd a kék takarón landolt. Az életkedvem és az étvágyam is elment a gondolataimtól, legszívesebben bezárkóztam volna, hogy aztán a sötétben kisírhassam magamat, mint valami kisbaba. Féltem, még mindig iszonyatosan féltem mindentől. Bízni akartam SeHunban, mégsem tudtam teljesen rávenni magam, hogy oldódjak fel a közelében. Talán, ha örökre eltűnnének azok a mocskok, akkor sikerülne. Annyira szeretnék normálisan élni, barátokkal együtt suliba járni, tanulni és szerelmesnek lenni. Látni szeretném a családomat, akiket ott hagytam egy szó nélkül. A nővéreim gyermekeit is, akik most már felcseperedtek. Ki akartam nyitni az ablakot és kiugrani rajta, hogy véget vethessek a szenvedésemnek, ám amikor kitártam a hatalmas ablakot, mintha elvágták volna a bátorságomat. Pánikolva csuktam vissza az ablakot, ahogyan megláttam egy hidrogénszőke hajú férfit az utcán, akiben én automatikusan Taót láttam. Rémeket láttam a fiúval kapcsolatban egyfolytában, most mégis olyan valóságosnak tűnt, ahogy belépett az ablakon, és egyre közelebb jött hozzám, én pedig rémülten estem hátra a fehér szőnyegben, majd remegve próbáltam elmenekülni a fiú elől, aki egyre csak közelített és közelített, mígnem egyszerűen csak megfogta a lábamat, és maga alá rántott. Ijedten ordítva estem hátra a puha szőnyegre, amikor is kivágódott az ajtó, és berobbant rajta SeHun. Remegő ajkakkal fordítottam vissza a fiatalabbról a tekintetem az előbbi személyre, ám senki nem volt előttem, azonban az ablak még így is tárva nyitva volt, én pedig hallottam a dübörgő lépteket a fülemben csengeni.

- JongIn? JongIn, hé! Mi történt? – Hallottam SeHun hangját és érzékeltem, hogy előttem guggol, de nem láttam tisztán. Össze voltam zavarodva, féltem és semmit sem értettem abból, hogy hogyan találtak meg. Menekülni akartam innen bárhová, ahol nem találnak meg, ám ahogy a felállással próbálkoztam egyszerűen összecsuklottak a lábaim, és visszazuhantam a fehér szőnyegre. Vízhangzott minden. Hallottam, ahogy SeHun kiabál, és ahogy testemet felemelik, de nem volt erőm koncentrálni, engem pedig nem zavart. Zuhantam a sötétségben úgy, hogy többé ki sem akartam jutni, nem hogy megállni. Fejem hátrabukott, testem elernyedt, én pedig boldogan mosolyodtam el a semmiben zuhanva.

4. fejezet

Talán a világ legegyszerűbb dolga lett volna felülnöm az ágyban, amint meghallottam, hogy nyílik az ajtó, majd közvetlen utána SeHun pusmogását is, én mégsem keltem fel, hogy köszönjek neki. Üres szemekkel néztem a felettem elterülő túlságosan is fehér, számomra irritáló plafont, amíg a szöszi odaért hozzám.

- Jól aludtál? – Halkan kérdezte, mintha tartana attól, hogy haragszom rá. Tévedésben élt; saját magamra haragudtam, amiért ennyire nem tudok uralkodni az érzéseimen, és aggódtam. Aggódtam, hogy emiatt megsebesíthetem SeHunt. Nem fizikailag, hanem lelkileg.

- Soha nem alszom jól – ejtettem ki könnyedén a szavakat cserepes ajkaim közül, továbbra sem nézve a fiúra, csupán mereven feküdtem. Szemem sarkából is láttam, ahogy SeHun beletúr a hajába, közben egy halk, mégis frusztrált sóhajt kiengedve rózsaszín ajkai közül. Sajnáltam. Tényleg sajnáltam, hogy megnehezítettem az életét, csupán azzal, hogy megmentett, és gondomat akarja viselni. Nem akartam, hogy miattam essen baja még valakinek. Nekem elég lett volna az a szerencsétlen élet, amit kaptam.

- Nem tudom, hogyan segíthetnék neked, JongIn – mondta végül, hangjában tisztán hallatszott az enyhe kétségbeesés. Nem válaszoltam, de most már felé fordítottam fejemet, ezáltal szemébe nézve, ami szomorúságot tükrözött. Megsajnáltam, pedig én szorultam sajnálatra a nyomorúságos képemmel. Nagyot nyelve nyitottam szólásra szám, de amikor csak értelmetlen morgás jött ki rajta, inkább megköszörültem torkom, hogy aztán már a normális hangomon kezdjek újból beszélni hozzá.

- Hozz nekem reggelit, aztán induljunk – mondtam végül, aztán felpillantva szemeibe hozzátettem: – Kérlek.

Szemmel láthatólag SeHunt nem kissé lepte meg az utolsó szavam, ami elégedettséggel töltött el. Ideje volt nekem is mutatnom valamit abból a köszönetből, ami miatta létezett bennem. Hálás voltam neki.

A szöszi gyengéden elmosolyodva bólintott, majd egy tálat tett az ölembe, amin volt két szelet felvágottas kenyér. Hát, végül is egy kórházi kajától mit vár az ember? Gyorsan megettem a reggelit, aztán várakozóan néztem a fiúra. Az első pár másodpercben szerintem nem értette, hogy miért nézem – ezúttal kedvesen –, aztán mikor felhúztam a szemöldökömet már leesett neki. Halkan nevettem fel, ahogy még hófehér homlokára is csapott, ezáltal bepirosítva azt.

- Kimostuk a ruháidat, úgyhogy nem kell attól tartanod, hogy több napos cuccokat hordasz – mosolygott rám, ahogy megrázta a kezében tartott anyagokat. Először azt akartam mondani, hogy az évek alatt rengeteget volt rajtam ugyanaz a ruha… napokig. Aztán eszembe jutott egy számomra sokkal lényegesebb dolog.

- Elvitted a ruháimat kérdezés nélkül? – Igazából nem ez volt a bajom, hanem az, hogy a zsebemben nem egy gyógyszer volt, ami valójában fájdalomcsillapító volt, de ki tudja, mit gondolhatott az, aki megtalálta. Ráadásként a tőröm is az övemben volt.

- Aludtál, mikor átöltöztettek, ezért nyilvánvalóan nem kérdeztem meg, hogy elvihetem-e őket – vonta meg a vállát, de láttam a szemeiben, hogy sejti, mire gondoltam, mégsem mondta ki, ami érdekelt volna. Összeszűkített szemekkel néztem rá, de nem hatotta meg, így végül nekem kellett megkérdeznem azt, amivel kapcsolatban pár dologra SeHun is jócskán kíváncsi lehetett.

- Hova tetted a tőrömet? – néztem komolyan a szemébe, a fiú pedig erre elégedetten elmosolyodott.

- Mondd el, miért volt nálad a fegyver és a bogyók.

- Tudod, hogy min mentem keresztül, ezért sejthetnéd, hogy mégis miért volt nálam az a tőr minden egyes alkalommal, amikor kimozdultam otthonról – mondtam néhány szót rendesen kihangsúlyozva, aztán SeHun szólásra nyitotta a száját, de én azonnal közbevágtam, ezzel belérekesztve a szavakat. – Féltem és félek is. SeHun, nem tudod, milyen emberek ők – néztem rá enyhe kétségbeeséssel, hiszen tartottam attól, hogy nem hisz nekem. – Okkal van nálam fegyver, hidd el, és nem azért, hogy őrült pszichopata módjára gyilkolásszak ártatlan embereket.

- Más akkor sem gondol a valódi okra, mivel nem ismeri a múltadat. Ha egy rendőr találta volna meg, már rég a sitten ülnél. És ezek? – nyitotta ki markát, ezáltal nyilvánosságra hozva a fehér pirulákat. Nagy szemekkel néztem a bogyókra, amik képkockák százait juttatták eszembe. – JongIn? – fogta meg a vállamat óvatosan, én viszont abban a szent minutumban rántottam ki magamat keze közül, csupán amiatt, hogy villámcsapásként özönlöttek az elmémbe rémesebbnél rémesebb emlékek mindössze egy érintés által. Nem féltem SeHuntól, mégis, akkor rémült szemekkel emeltem rá tekintetem, közben egész testemben úgy remegve, mintha csak mínusz lenne. A szöszi arcán tisztán láttam a kétségbeesést, én mégis… mégis olyan messzire húzódtam tőle az ágyban, amennyire csak lehetett. Érzékeltem, hogy nem uralom a testemet és nem vagyok tisztában a tetteimmel, mégsem tudtam megállítani remegésem. A szemeim egyszeriben homályosak lettek és nem láttam se SeHunt, se mást, csak a körvonalakat. Féltem, borzasztóan féltem attól is, hogy hirtelenjében tulajdonképpen megvakultam valamilyen szinten. Pánikba estem, ahogy az idő is lelassult körülöttem, én pedig zuhanni kezdtem. Zuhantam a semmibe hosszú perceken, vagy akár órákon keresztül, amikor is hirtelen puha és meleg vett körül. Úgy vettem a levegőt, mintha csak zokognék, majd lassan megnyugodtam, és pilláimat kinyitva újból láthattam, ahogy a szőke fiú vékony, ámde erős karjaival szorosan ölel magához. Még mindig nem értettem, hogy olykor hogyan tudom elviselni, sőt, inkább örömmel fogadni SeHun ölelését, máskor meg miért nem. Mintha a szívem és az eszem mindig mást akarna. Talán pontosan ezért lepett meg, amikor teljesen tudatlanul –, azonban nyilván magamtól – SeHun szürke pólójába kapaszkodtam, mintegy mentsvárként. – Mi történik veled, JongIn? – susogta alig hallhatóan hajamba, én pedig csak még jobban nyakába fúrtam arcomat – mélyen belélegezve a fiú természetes illatát.

- Vigyél innen, kérlek – motyogtam gombóccal a torkomban, ahogy hirtelen újból gyengének éreztem magam és már nem érdekelt, hogyan lát engem a fiú. Sírni akartam. Egyedül szenvedni az ágyamban és azért rimánkodni, hogy ez az egész csak egy rossz álom legyen. Természetesen ez lehetetlen, mégis néha hazugságokra volt szükségem, ahhoz hogy megnyugodjak. Egy pillanatra éreztem, ahogy SeHun karizmai megfeszülnek, aztán gyorsan el is ernyednek, ahogy eltolva magától kezdett kutakodni a derekamnál, én pedig újból kétségbeestem és rémülten pislogtam rá, de ő csupán egy kedves mosollyal elfelejtett velem mindent, emiatt pedig hagytam neki, hogy lehúzza rólam a kórházi ruhát. Anyaszült meztelenül ültem előtte, bár a takaró még takart deréktól lefele, ruha már nem volt rajtam… én pedig nem féltem.

- Felöltöztetlek, oké? – nézett mélyen a szemembe, én pedig szótlanul bólogattam. Ahogy fehér pólómat kezébe véve bújtatta át elsőnek ép karomat, aztán ajkaiba harapva csinálta ugyanezt a sérülttel már kiszakad belőlem egy fájdalmas nyögés, ezzel együtt egy hatalmas könnycsepp távozott szememből. SeHun azonnal arcomhoz kapott, hogy letörölje azt az árva cseppet, majd bárminemű figyelmeztetés nélkül lehelt csókot homlokomra, ezzel belém fagyasztva még a levegőt is. Egyszerűen nem vettem levegőt másodpercekig, mindössze remegő ajkakkal próbáltam értelmetlen szavakat mondani, amik hangtalanul hagyták el számat. SeHun pedig, mintha a világ legtermészetesebb dolgát csinálta volna borzolt bele hajamba, aztán fejemen is áthúzta a felsőm. Ezt követően pedig rájöttem, hogy levegő nélkül rohadtul nem fog menni az élet, így nagyokat nyelve szívtam magamba az éltető oxigént, hogy aztán rögtön úgy is érezzem, mintha forró lenne a testem nagy része, ugyanis a szöszi lehúzta rólam a védelmező paplant, ezáltal tökéletes belátást nyerve legbecsesebb testrészemre. SeHun elismerő pillantásokat küldött felém, majd óvatosan hátradöntött, ezt követően szemembe nézve kért meg arra, hogy emeljem meg a csípőmet, amit én mélyen elvörösödve ugyan, de teljesítettem, ezzel segítséget nyújtva az öltöztetésemben SeHunnak. Miután pedig sikeresen készen lettem végre elhagyhattuk a kórházat, még előtte elköszönve az orvosomtól, aki figyelmeztetett, hogy két nap múlva vissza kell mennem egy vizsgálatra.

Ahogy kiléptünk a szabad levegőre, végre úgy éreztem, hogy feltöltődtem és erősebb lettem. SeHun a piros sportkocsijához vezetett, ami, mint kiderült egy Ferrari volt. Azonban mielőtt beültem volna a fekete ülésre újból felnéztem a kék égre, hogy megpillanthassak valami csillogó dolgot fenn, de nem tulajdonítva neki nagy figyelmet szálltam be a kocsiba.

- Hol laksz? – fordult felém a fiú, amint ő is helyet foglalt az autóban.

- Még mindig nem mondtad el, hogy hol van a tőröm.

- Otthon, a szobámban – mondta végül, előtte viszont tisztán láttam, ahogy megforgatta a szemeit. Végre én is elvigyorodhattam. Természetesen jófiú lévén meg is mondtam neki a címem, ellenben az odavezető út alatt végig azon agyaltam, hogy mégis mit fogok csinálni, ha észreveszi a többi érdekes tárgyat is a lakásomban.

- Csak hogy tisztázzuk – fordultam hirtelen a fiú felé, aki egy futó pillantásra rám nézett, hogy éreztesse velem; figyel, még vezetés közben is. – Te csak bepakolsz a bőröndömbe. Kizárólag a ruháimhoz nyúlhatsz, oké? – Direkt úgy mondtam, hogy megértse, mit kell fogdosnia, ennek ellenére láttam átsuhanni azt az aprócska vigyort az arcán, amit rögtön el is tüntetett, engem mégsem nyugtatott meg, éppen ellenkezőleg. Aggódtam.

- Persze.

Ezt követően nem szóltunk egymáshoz és csöndben tettük meg az öt perces utat a lakásomhoz, ami a harmadikon helyezkedett el és tényleg akkora volt, hogy ugyan egy ember kényelmesen elfért benne, kettő már nemigen. Az ajtóm előtt megálltam a hatvannyolcas számot figyelve pár pillanatig, majd hátrafordultam SeHunhoz, hogy szemébe nézve figyelmeztessem újból.

- Kérlek, ne nézelődj túlságosan. Vannak… furcsa dolgok a lakásban.

- Oké, menjünk – rázta meg a fejét, mintha nem zavarná, amit mondtam. Én viszont nagyot sóhajtva ütöttem be a négyjegyű kódot, hogy kinyissam az ajtóm, majd belépjünk a sötét előszobába. Mivel itt éltem, már ismerős volt számomra a sötétség, ám SeHun szinte azonnal belém botlott, így majdnem fellökve engem, de a fal megmentett. Megnyomtam a mellettem lévő villanykapcsolót, így világosságot gyújtva a szobában.

- Mégis miért van itt ilyen sötét? – háborodott fel a szöszi, amin csak mosolyogni tudtam, majd kibújva a cipőmből léptem be a nappaliba, hogy ott is világosságot csináljak, immár azzal, hogy felhúztam a redőnyt.

- Mindig sötétet csinálok, ha elmegyek. Nem bízom már jóformán semmiben – néztem hátra rá, majd beléptem a régen látott hálószobámba, közvetlen utánam a fiúval, aki szótlanul meredt át a vállam felett az egyik dobozomat nézve, amiben fegyverek voltak. Tőrök, amiket mindig is használtam a három év alatt és egy pisztoly, amit elhoztam onnan védelemként.

- Szükségem van rájuk – pislogtam SeHunra még mielőtt ő szólalt volna meg.

- Na de ennyire?! – kelt ki magából hitetlenül a fiú, közben szemeivel követve minden mozdulatomat, mintha… mintha félt volna, hogy valamit tehetek a fegyverekkel. Szomorúan elmosolyodva fordultam félig felé, mert valamiért rosszul érintett, hogy komolyan kinézte volna belőlem, hogy bántanám őt.

- Nem foglak bántani téged, ne aggódj. Mások miatt kellenek ezek…

- Én nem azért, csak tudod… – kereste a szavakat, de pontosan tudtam, hogy mi jár a fejében és még jobban elkeserített, hogy nem vallotta be.

- Inkább kezdjünk el pakolni – motyogtam úgy, hogy ő is meghallja, miközben az egyik szekrényemhez léptem, hogy elővegyem a bőröndömet. Nem volt nehéz egy kézzel csinálni a dolgokat, mégis zavart, hogy nem használhattam a másikat, mintha csak sérült lennék. Utáltam gyengének lenni, mert mindig lealázták és gúnyolódtak velük az emberek. Ez volt a gondom minden egyes alkalomkor. Ráadásul nem hogy tettem volna ellene, még sajnáltattam is magam azzal, hogy megakartam halni. Felfogtam, hogy ez a legrosszabb dolog, amit egy ember kívánhat saját magával szemben, mégis úgy éreztem, hogy nem az volt az első alkalom, amikor olyanokat gondoltam. Valamiért éreztem, hogy soha nem lesz nyugodt, gondtalan életem, csupán azután, hogy elhagytam az élők sorát.

- JongIn… – Halkan szólt hozzám, de közben megfogta csuklómat, így maga felé fordítva. – Én bepakolom a ruháidat, te csináld azokat, amiket szeretnél még hozni, jó?

SeHun úgy beszélt hozzám, mintha csak simogatna. Olyan könnyedén és kedvesen viselkedett velem, mintha évek óta ismerne és minimum az egyik közeli barátja lettem volna. Furcsálltam a közvetlen érintkezéseit, mégis borzasztóan jól estek. Utoljára LuHan bánt velem így, aki szörnyen hiányzott már és pont ezért is kellett minél hamarabb meggyógyulnom; hogy kiszabadíthassam abból a Pokolból. Némán bólintva sétáltam oda a szekrényeimhez, amikben a ruháimat tároltam, hogy megmutassam, mikre lesz szükségem; ő pedig somolyogva pakolgatta a cuccaimat, az alsóneműimnél kissé elidőzve, ami miatt valamiért az a gondolat futott át az agyamon, hogy mégis milyen perverz ez a gyerek. Ötletem sem volt, mégis milyen kapcsolatban van bárkivel, de nagyon reméltem, hogy semmi furcsa szokásai nem voltak a szexuális érdeklődése következtében.

Végül magára hagytam a szobámban SeHunt és a fürdőszobából szedtem össze a szükséges dolgaimat, amikor ujjnyomokat véltem felfedezni a tükrömön, én pedig riadtan léptem oda, rálehelve az üvegre, ezáltal szemem elé került az a pár szó, ami miatt újból megrémültem. Tényleg soha többé nem élhetek normálisan…

Nincs vége, Kai…

3. fejezet

- A börtönből nem olyan egyszerű kiszabadulni – húzta fel kétkedve a szemöldökét a doki, mire megforgattam a szememet. Miért nem lehet soha egyetérteni velem? Miért kell mindig ilyeneket kérdezni, nekem pedig válaszolnom? Miért nem lehet normális életem, mint a többi korombelinek? Miért nem szabadulok ettől a rengeteg tehertől?!

- Nem ismeri őket – mosolyodtam el gúnyosan, habár egy pillanatra úgy éreztem, mintha ezzel az ő pártjukat fognám, mégis, ha egyszer nem hiszik el, amit én már átéltem milliószor, akkor mit tehetnék? – Bármire képesek – néztem mélyen a szemébe az orvosnak és ezzel sikeresen elértem, hogy újból elakadjon a szava nem csak neki, de még SeHunnak is.

- Kifejtenéd? – tért vissza a normális stílusába a férfi várva a szavaimra, mégis olyan érzésem támadt, mintha egyáltalán nem érdekelné, csupán mindenféleképpen kiakarná húzni belőlem a tartózkodási helyüket és mindent, amik hozzájuk kapcsolódnak. Elgondolkozva néztem SeHunra pár pillanatig, aztán vissza az orvosra. Végül is, annyival hogy elmondok pár dolgot, amit tettek, nem adok ki sok mindent…

- Nem egy csontom törött el a három év alatt, míg ott voltam – mondtam ki végül bármiféle érzelem nélkül az arcomon, de azért jelentőségteljesen pillantva felváltva a két személyre. – Biztos, hogy észrevették a vizsgálatoknál a sebhelyeket rajtam, mert – húztam fel a bal karomról a ruha ujját, ezzel feltárva bőrömet a kíváncsi szemeknek – eléggé látszanak – fejeztem be, közben megvárva, amint megnézik az alkaromat, amin milliónyi kisebb és nagyobb heg éktelenkedett Tao jóvoltából.

- Igen, észrevettem. Mi történt a karoddal? – sandított fel rám, ahogy visszalépett előbbi helyére, míg SeHun továbbra is a karomat figyelte néha felpillantva rám.

- Kicsit nagyon ideges volt miattam aznap az illető, aki miatt ez történt és végül belelökött az ablakba – hunytam le a szememet, ahogy felrémlettek előttem az akkori percek.

A jéghideg, mocskos folyosón futottam végig hideg verejtékben ázva, csupán egy szál pólóban és nadrágban, miközben rémülten próbáltam kinyitni azokat az ajtókat, amiket találtam természetesen teljesen hasztalanul; mindegyik zárva volt, vagy legalábbis nem nyíltak ki, annyira elrozsdásodtak. Nagy szemekkel néztem hátra, ahogy meghallottam a már oly’ ismerős üvöltést valahonnan a folyosó elejéről, én pedig abban a pillanatban csúsztam meg valami undorító, nyálkás cuccon a földön. Fintorogva egyenesedtem fel, hogy aztán azonnal vissza is essek a jéghideg kőre, amint bokám úgy döntött, nem bírja megtartani teljes testsúlyomat a belenyilalló fájdalomtól. Összekoccantak a fogaim, ahogy a hideg levegő bejutott felsőm alá, ezáltal egész testemben megborzongva a kimerültségtől és a fagytól. Összeszorítottam szememet, ahogy remegő végtagjaimmal nem törődve kényszerítettem állásra azokat, hogy aztán újból nekiiramodva kezdjek rohanásba a labirintusnak tűnő folyosókon folyamatosan hallgatva, hogy Tao mit kiabál nekem egyre közelebbről. Rémülten álltam meg, és kezdtem rángatni az egyik vörös ajtó kilincsét, ami pár másodperc múlva engedett is a feszegetésemnek, ezzel bejutást nyújtva nekem és talán biztonságot pár percig. Remegve fújtam ki a levegőt, próbálva összehúzni magam az egyik fotelben, ami ugyan már agyon volt használva, most mégis melegséget nyújtott már csak az enyhén puha anyag a testem alatt és az a vékony pokróc, amit magamra terítettem. Próbáltam csillapítani a hangos levegővételemet, de amint meghallottam Tao hangját közvetlen közelről a szívem eszeveszett iramban kezdett el verni és be kellett fognom a szám, hogy ne hangosan szuszogjak. Hallottam, ahogy kopog a cipője a kemény felületen, mire ijedten húztam magam össze olyan kicsire, amilyenre csak tudtam. A következő pillanatban pedig nyikorogva nyílt az az ajtó, amin nem olyan régen én jöttem be és a torkomba ugrott a szívem. Féltem, borzasztóan féltem attól, ami várt rám, hiszen tudtam, hogy iszonyatosan feldühítettem azzal, hogy elszöktem előle. Bántani fog, sőt, inkább kínozni. Soha nem szöktem el ezelőtt előle és őszintén, most se tudtam, miért tettem. Talán elegem lett a mindennapos fájdalomtól, ami jelen volt még ebben a pillanatban is a fenekemben. A milliónyi sebből, amik nem akartak begyógyulni, inkább csak szaporodtak.

- Felesleges bujkálnod, szépségem, mert ígyis-úgyis megbüntetlek az ellenszegülésed miatt. – Még csak megmozdulni sem volt időm, mert a következő pillanatban Tao lerántotta rólam a vékony leplet, ezáltal rémült kiáltást csalva ki belőlem.

- Kérlek – dadogtam könnyeimmel küszködve, arcom elé emelve remegő karjaimat, de a fiú rögtön lerántott a földre, ezzel egy fájdalmas nyekkenést kicsikarva belőlem. – Ne haragudj – néztem fel rá a földről, próbálva úgy nézni, hogy megkegyelmezzen nekem, de ő csupán gúnyosan felvonta a szemöldökét, és belerúgott egyet a bordáim közé. Borzasztóan fájt. Mindig, minden egyes alkalommal valaki belerúgott abba a testrészembe.

- Mégis minek menekülsz, ha tudod, hogy semmi esélyed?! – nézett rám lesajnálóan, majd letérdelve elém markolt a hajamba, hogy aztán számra marva kezdje tépni azokat, ezzel felszakítva a vékony bőrréteget rajta. Felsírtam, ahogy durván fenekembe markolt és kegyetlenül harapdálni kezdte a nyakamat. Próbáltam ellenkezni, eltolni, de erőm teljesen elhagyott, így feladva eresztettem le karjaimat hagyva, hogy Tao csípőmre ülve lökjön le a kemény kőre. Ajkamba harapva néztem a penészes fehér falat, amit könnyeimtől csak részben láttam. Nem akartam, hogy megint megerőszakoljon, mégis annyira gyengének éreztem magamat. Utáltam, hogy mindig ennyire könnyen feladtam. Teljesen elvesztettem az időérzékemet, és azt is alig érzékeltem, ahogy Tao letépte rólam a ruhákat és szinte azonnal belém vágta magát; könyörtelenül csinálta mindig. Felnyögtem az érzésre és egyáltalán nem a kellemes érzéstől. Fájt, feszített és úgy éreztem, szétszakadok, mégis úgy feküdtem alatta, mintha csak egy rongybaba lennék. Felrémlett előttem anya arca, ahogy puszit ad a homlokomra, majd nővéreim, mikor még kisfiú voltam és velem aludtak. Az emlékek és a fájdalmas lökés miatt, amit Tao produkált felordítottam, közben szabadjára engedve könnyeimet. Haza akartam menni, bármi áron…

Ám szerencsétlenségemre Taónak nem volt elég ennyi, így miután valamilyen szinten kiélvezte magát konkrétan felrántott a földről szorosan megragadva karom, és egyenesen a hatalmas ablaknak lökött. Rémülten emeltem fejem elé karom, hogy védjem arcom és bár az ablakon nem estem ki –, mert a fiú volt olyan kegyes és felsőmnél fogva visszarántott – a karomba milliónyi kis apró szilánk fúródott, ezáltal végtagjaim vérben úsztak, én pedig megszédültem a rengeteg vörös nedű látványától…

Szorosan zártam össze szemeimet a kellemetlen emléktől és próbáltam az előttem ülő szőkeségre összpontosítani, aki aggódva nyomott a kezembe egy pohár vizet, mit kérés nélkül hajtottam le, ezáltal torkomból eltűnt a borzalmas érzés, amit csupán szárazságnak nevezünk, mégis azt hittem, ha nem jutok folyadékhoz; megfulladok.

- Csak úgy simán belelökött az ablakba?! – Az orvos hatalmas szemeket meresztett, és szerintem éppen azt próbálta elképzelni, hogy ez hogyan nézhetett ki, mikor SeHun közbevágott, ezáltal nem hagyva válaszolni a kérdésre.

- Miért volt ideges? Rossz napja volt? – A szöszire néztem, és hirtelen nem tudtam, mit mondjak. Lefagytam, bár nem tudom, miért. Csupán egyik pillanatról a másikra minden szó kiszállt a fejemből és képtelen voltam válaszolni. Csak bámultam SeHunt, aki kérdőn vonta fel egyik szépen ívelt szemöldökét. – Yehet?

A szöszi értelmetlen szavára visszatértem a normális kerékvágásba, vagyis tudtam gondolkozni, emiatt pedig egyszerűen kirobbant belőlem a röhögés. Annyira viccesnek találtam SeHun szavát, amit ráadásul ilyen gyerekes hangos mondott, hogy már konkrétan sírtam a nevetéstől, amikor felfogtam, hogy mit művelek és olyan gyorsan hagytam abba mindent, ahogyan nevetni kezdtem. Semleges arccal ültem az ágyban, immár könnyek nélkül és nem voltam hajlandó válaszolni semelyik kérdésre sem, holott a két ember folyamatosan hozzám beszélt. Rájöttem, hogy még álmomban, mielőtt felébredtem; megfogadtam, hogy mostantól nem fogok akárki előtt, akármikor sírni, mégis ezt tettem. Túl gyenge voltam még mindig és képtelen voltam uralkodni az érzelmeimen. Mindig is ez volt a hibám. Lassan lehunytam szemeimet, miközben próbáltam erőt meríteni valahonnan, bárhonnan, így jutott eszembe LuHan, aki mindig, minden egyes alkalomkor ellenkezett és soha nem adta fel. Soha nem találkoztam előtte olyan bátor emberrel, mint ő. Olyan erős akartam lenni, mint ő és nem olyan gyenge, mint… Lay. A fiú egy borzasztóan naiv, kedves és aranyos személy, akit tényleg kedveltem, de… az a hülye, beleszeretett az egyik bántalmazónkba. Bár tény, hogy őt milliószor kevesebbet bántották, mondhatni soha, mert Kris nem engedte a többieknek még csak azt sem, hogy hozzáérjenek. Elvileg szeretik egymást, de akkor sem értem, hogy akkor miért nem mentek el eddig, mert megtehették volna. Bármikor.

Annyira a gondolataimba mélyedtem, hogy észre sem vettem, ahogy a doki időközben elhagyta a szobát, ezáltal újfent kettesben hagyva minket a szöszivel. Lassan emeltem rá tekintetemet, azonban rémülten tapasztaltam, hogy konkrétan az arcomba hajolt, emiatt pedig olyan hirtelen húzódtam hátra hevesen dübörgő szívvel, hogy az egyik karomat már nem az ágyra raktam, hanem a levegőbe. Én pedig ijedten csuktam be a szememet, ahogy zuhanni kezdtem, majd egy erős rántásnak köszönhetően nekicsapódtam valami keménynek, ami korántsem a hideg padló volt. És bár nem a sérült karomat érte a rántás, mégis belesajdult a hirtelen mozdulatba a vállam. Hangosan kapkodva a levegőt nyitottam ki a szememet, hogy aztán szembe találjam magam a sötétséggel, ugyanis semmit nem láttam. Azonban már gyorsan kiélesedtek az érzékeim, így remegve toltam el magamtól SeHun felsőtestét. Remegtem a visszafojtott indulattól és a rémülettől, hogy megint majdnem megsérültem. A fiú persze kihasználta tétlenségemet és nem törődve azzal, hogy én mit szeretnék nyomott vissza az ágyba immár fekvőhelyzetbe, majd szokás szerint mellém ült, bal karjával megtámaszkodva oldalam mellett. Mereven feküdtem alatta, ahogy SeHun csillogó szemeibe néztem, amik megint… megint olyan komolynak tűntek. Az első gondolatom kivételesen most nem az volt, hogy milyen szép a szeme, hanem hogy titkol valamit. Nem tudom, honnan jött ez a gondolat, de éreztem. Éreztem a kisugárzásából és a tekintetéből, hogy valamit rejteget és ez nagyon nem tetszett. Csak én rejtegethetek bármit is kettőnk közül, mert nekem van okom.

- A rohadt életbe, SeHun! – keltem ki magamból hirtelen, ahogy eltűntek a furcsa gondolataim a fejemből és végre tisztán tudtam figyelni arra, ami előttem van. A fiú látszólag nem számított a kirohanásomra, mert nagyra nyílt szemekkel pislogott rám, úgy tátogva, akárcsak valami halacska. De hát valljuk be, még így is jól nézett ki. Vagyis nem! Épp ellenkezőleg; idiótán nézett ki. Idiótán. Idegesen ráztam meg a fejem, ahogy nekem támadtak idióta gondolataim, és újból a felettem figyelőre összpontosítottam. – Mi a francért kell mindig a képembe másznod?! Valami bajod van, hogy nem tudod tartani a tisztes távolságot kettőnk között, vagy mi a fasz? Még mindig csupán két kibaszott napja ismerjük egymást és egyáltalán nem állunk olyan közel, hogy akármikor ölelgethess! – frusztráltan ültem fel, ezzel kényszerítve SeHunt a hátrébb menésben, bár még így is túlságosan közel volt hozzám, ugyanis ugyanolyan döbbenten pislogott rám, mint eddig. Idegesen fújtatva löktem egyet mellkasán, ezzel hátradöntve az önkívületben lévő fiút, aztán kipattanva az ágyból trappoltam be a fürdőbe jó hangosan bevágva magam után az ajtót. Nem kifejezetten érdekelt, hogy ennyire gyerekesen hisztiztem immár nem is tudom hagyadszor SeHun előtt, de már komolyan elegem lett úgy mindenből. Haza akartam menni a saját lakásomba, teljesen feleslegesnek tartottam SeHunékhoz költözni, hisz’ tudtam magamról gondoskodni, maximum a fürdés okozna nehézséget, meg az öltözés, de akkor sem kérném a fiú segítségét, ha elmennék vele. Nagyot sóhajtva vizeztem be arcomat, hogy kicsit felfrissítsem magam, majd miután úgy éreztem, kellőképpen lenyugodtam és nem hasonlítok valami dühöngő őrülthöz kiléptem a helyiségből, ám meglepetésemre a szöszi nem volt már ott, csupán a szekrényen egy tálca kaja. Az ebédem. Megenyhülve olvastam el a szekrényen heverő cetlit, amire SeHun firkantott egy aprócska bocsánatkérést és, hogy majd holnap reggel jön. Ahogy leültem az asztalhoz, hogy enni kezdjek elfogott az enyhe szomorúság, mikor is eszembe jutott, hogy SeHun akart megetetni, én meg… hát, ráordítottam. Gondolataimba mélyedve falatoztam komótosan az ebédem, aminek semmilyen íze nem volt, mégis megettem, mert bár annyira ellenkeztem az ellen, hogy a szösziékhez költözzek pár hétre, mégis valahol mélyen már akartam, hogy gondoskodjanak rólam és… szeressenek. Nem éreztem SeHun iránt többet, mint puszta ismerős, mégis azt szerettem volna, ha figyelnek rám. Törődésre volt szükségem.

2. fejezet

Fájdalmasan nyöszörögtem, ahogy az alacsony, hatalmas szemű fiú minden második percben belém rúgott, vagy egyszerűen nekivágott a falnak. Nem akartam kimutatni, hogy mit élek át minden egyes ilyen tette után, mégis, mikor már kitudja hanyadszorra nekivágott a betonfalnak fájdalmasan felüvöltöttem, ahogy hatalmasat reccsent a bal karom. Sírva és nyüszögve csúsztam le a fal mentén, ahogy minden erőm elhagyott és a fájdalom teljes egészében átvette az uralmat bántalmazott testem felett.

- Annyira jó látni a szenvedő arcodat, Kai – lépett mellém, majd hirtelen durván hajamba markolt, hogy felnézzek rá. – Azt a csinos kis fenekedet most kivételesen meghagyom Taónak, mert már ígyis dühös lesz, amiért nem tud majd az ágyba döngölni ilyen állapotban. – Azzal fejjel előre belevágott a falba, ami után teljesen kikészültem. Nem láttam rendesen és alig hallottam, csupán azt érzékeltem, ahogy a homlokomból és az orromból is ömlik a vér. Egyszerűen nem tudtam levegőhöz jutni és abban a pár percben, amíg még magamnál voltam; teljesen biztos voltam benne, hogy aznap éjjel meghalok, ezáltal magára hagyva LuHant, aki bizonyára ugyanúgy valami szörnyűséget élt át éppen, mert tisztán hallottam a vérfagyasztó sikolyait valahonnan a folyosóról.

Még hallottam, ahogy Tao ordibálni kezdett, aztán leráncigálta rólam a véres ruháimat, ezt követően ölébe kapott és tulajdonképpen bevágott a kádba, viszont már annyira nem tudtam eldönteni, hogy mim fáj, hogy nem is szisszentem fel. Csupán hagytam, hogy az ismerős feketeség ellepje az agyamat, ezáltal mély álomba zuhanva.

Izzadtan és lihegve ültem fel az ágyban, ezúttal azonban már figyelve arra, hogy ne erőltessem meg a sebesült vállamat. Meglepetésemre viszont rajtam kívül senki nem volt a szobában, ami megkönnyebbüléssel töltött el, hisz nem sok kedvem volt bárkinek is magyarázkodni arról, hogy miért vannak rémálmaim, egyáltalán miről szólnak. Remegve temettem kezembe arcomat, ahogy újból felrémlett előttem LuHan zokogó lénye, ahogy segítségért kiált, megváltásért a halál formájában, miközben én vígan tengettem a napjaimat több hónapja. Átkoztam magamat azért, amiért ott hagytam őt azok az állatok fogságában, bármennyire is mondta mindig azt, hogy inkább én szabaduljak, mint ő. Dühösen szorítottam ökölbe kezeimet a fájdalommal nem törődve, amikor hirtelen egy csattanás hallatszott a közelből, én pedig érdeklődve kaptam a mosdó felé a fejem, ahonnan éppen SeHun sétált ki valami tálcával a kezében. Egy szempillantás alatt szállt el minden dühöm, amit puszta idegesség váltott fel, csupán azzal, hogy megláttam a szöszi fejét.

- Mégis mi a szart keresel te itt?! – tettem fel az engem foglalkoztató kérdést, amire SeHun csak elvigyorodott. Nem tudom, mi ebben olyan kurva vicces, de igazán megtehetné, hogy nem bámul rám egyfolytában.

- Téged – nevetett fel, aztán inkább csak elmosolyodott. – Ha holnaptól úgyis együtt fogunk élni, akkor meg is kéne ismerkedünk, nem csak húzni egymás agyát mindenféle felesleges baromsággal, nem gondolod, JongIn? – lépett az ágyam mellé karba tett kézzel, ami miatt valamiért annyira komolynak tűnt.

- Nem – válaszoltam dacosan, mert én ugyan nem fogok együttműködni vele, akármennyire is akarja. – Még mindig nem szándékozom veled élni.

- Nem is kértem, kijelentettem – vigyorodott el szélesen, mint aki tudja, hogy ő nyerte ezt a játszmát. Persze, SeHun, de nem adom meg magam ilyen könnyen.

- Ugye tisztában vagy vele, hogyha valamilyen oknál fogva sikerülne elvinned hozzátok, akkor minden napodat megkeseríteném? – néztem fel rá sejtelmesen, hiszen már csak a gondolat is szórakoztató volt, hát még ha meg is teszem… Talán nem is olyan rossz ötlet elmenni vele.

- Én is sok mindent megtehetek a saját házamban, tudod? – hajolt közel az arcomhoz, kezével mellettem támaszkodva, ami iszonyatosan zavaró lett hirtelen. Egyszerűen nem bírom, ha ilyen közel van hozzám valaki, azok után, amik történtek velem. Azt is kétlem, hogy én valaha bele fogok szeretni valakibe annyira, hogy újból átadjam a testemet. Már csak a gondolata is megrémiszt. Nagyot nyelve néztem fel barna íriszeibe, amik értetlenséget tükröztek.

- Velem semmit nem tehetsz, ezt most elmondom – jelentettem ki végül, keményen a szemeibe nézve, úgy várva, mit reagál erre. Talán elege lesz a folytonos ellenkezésemből és végre feladja. Magamban ezt kívántam, közben a szívem egyáltalán nem ezért vágyakozott.

- Azt gondolod, hogy megerőszakolnálak? – hökkent meg hirtelen SeHun hátrébb húzódva, amire én csak ajkamat beharapva néztem félre, hogy ne kelljen válaszolnom, mégis tudtam, hogy így igazat adok neki. – Úristen, JongIn, azért ez eléggé durva. Mi a francért erőszakolnálak meg csupán azért, mert folytonosan visszapofázol, amikor te ráadásul idősebb is vagy nálam?!

- Mi az hogy idősebb? – fordítottam vissza felé a fejem teljesen ledöbbenve a szavain. SeHun komolyan idősebb lenne nálam ezzel a fajta személyiséggel? – Mégis hány éves vagy te? – ültem fel, ezúttal karjaim segítsége nélkül.

- Annyi, mint te, csak három hónappal fiatalabb – vonta meg a vállát, mire megforgattam a szemeimet. És én még komolyan abban reménykedtem, hogy minimum egy év különbség van köztünk. Ah, persze…

- Visszatérve az odaköltözésemre, azért elmehetek néhány cuccomért, ugye? – Tulajdonképpen fel sem fogtam, hogy ezzel beleegyezésemet adtam abba, ami ellen annyira tiltakoztam kemény tizenkét óráig… Komolyan mondom, hogy nem értem; miért vagyok ennyire beletörődő mindenbe? Talán ez volt az egyik probléma az ott tartózkodásom ideje alatt is. Túl keveset ellenkeztem. Nem úgy, mint Lu. Idegesen ráztam meg a fejem, amiért megint eszembe jutott a fiú, akiben megbíztam annyira, hogy elmertem mondani neki olyan dolgokat is, amit másnak semmi áron sem.

- Aha, holnap reggel odamegyünk – bólintott a fiú, miközben töltött magának egy pohár vizet és leült az ágyam végébe törökülésben. Komolyan, mintha csak otthon lenne…

- Na nem, te nem! – ellenkeztem azonnal, ahogy felfogtam a nem épp bizalomgerjesztő szavait. Nem léphet be a lakásomba más rajtam kívül.

- Én ugyan nem fogok kinn maradni, mert teljesen biztos vagyok benne, hogy bezárod magad vagy ellógsz, aztán én meg várhatok.

- Akkor nyitva hagyom az ajtót, te pedig kinn maradsz a küszöbön – mondtam fapofával és már előre röhögtem, ahogy elképzeltem a szöszit ott ácsorogni.

- Ezt a beszélgetést majd akkor folytatjuk, ha ott leszünk – pillantott rám, miközben egy almát –, amit nem tudom, honnan szerzett – kezdett felszeletelni, mit aztán odaadott nekem. Meglepődve nyúltam a tálért, hogy aztán bekapjam az egészen kellemes ízű gyümölcsöt. – Nemsokára ebédidő és akkor normális kaját is ehetsz végre. Már nagyon éhes vagy?

- Nem annyira, mint kéne lennem – fejeztem be lassan, ahogy közben belegondoltam abba, hogy három év alatt napi kétszer, esetleg háromszor, ha kaptam valami kaját, ami éppen hogy elég volt a gyomromnak.

- A szüleim éttermet vezetnek, ezért már most mondom, hogy mindennap olyan jókat fogsz enni, mint talán még soha – vigyorodott el a fiú, amire én is megengedtem magamnak egy apró mosolyt, hisz borzasztó rég volt már, hogy valaki rám főzött, egyáltalán gondoskodott rólam. Aztán olyat mondott, amitől azonnal lehervadt az a mosoly az arcomról. – Már ha az anyukád nem főz jobban náluk. – Ő mosolygott, mert semmit nem tudhatott rólam, éppen ezért lepődött meg a hirtelen felvett komor arckifejezésemen. – Rosszat mondtam? – vált hirtelen aggódóvá, amit ezalatt a pár óra alatt már meg is szoktam. SeHun túl figyelmes és pontosan emiatt kell jobban odafigyelnem arra, hogy mit mondok.

- Nem emlékszem anyukám főztjére – mondtam komoran a fehér paplant bámulva, ahogy bármennyire is próbáltam felidézni főztjei ízét, egyszerűen az ételek –, amiket főzött – sem jutottak eszembe ez pedig megrémisztett. Lassan minden emlékemet kezdtem elveszíteni a családomról.

- Mi az hogy nem emlékszel?

- Mondtam, hogy három éve nem láttam a családomat – motyogtam halkan sziszegve, ahogy kezdtek felidegesíteni SeHun kérdései. Miért kell mindent megkérdeznie?

- Akkor majd meglátogatjuk őket, mit szólsz? – csillantak fel most először szemei, amitől olyan gyerekesnek, mégis aranyosnak tűnt és talán emiatt nem ordítottam rá azonnal, csupán erőteljes hangnemet felvéve sziszegtem fogaim közt a nem helyeslő választ.

- Nem. Megyünk. El. Hozzájuk – hangsúlyoztam minden egyes szót visszafojtott indulattal, amit SeHun döbbenten hallgatott és pár másodpercig néma tátogáson kívül nem is volt képes másra, ami valamiért enyhe elégedettséggel töltött el, hisz’ tegnap ő hozott engem ilyen helyzetbe. Haha, Oh SeHun, nem vagy te olyan tökéletes, mint amilyennek kinézel. Ebbe belegondolva pedig újfent azt éreztem, hogy talán nem is lesz olyan rossz együtt élni vele néhány hétig, ha mindennap láthatom az ilyen kifejezéseit, amit ráadásként én váltok ki belőle.

- Miért viselkedsz velem ennyire ellenszenvesen? – kérdezte hirtelen talán kicsit szomorúan, de ezt nem tudtam pontosan megállapítani, mert elfordította az arcát az ablak felé. Ott belém nyilallt valami, hogy talán túl messzire megyek, de nem tudtam normálisan viselkedni vele az ilyen kérdései után.

- Mert nem tudok már normálisan viselkedni azután az évek után – suttogtam, közben SeHun hátára meredve. – Hidd el, te sem tudnál…

- Ha elmondanád végre, hogy mi történt, akkor tudnánk segíteni! – kelt ki magából SeHun újból, ezúttal viszont felém kerekedve nézett le rám vadul csillogó szemekkel, amik segíteni akartak és mindenáron megismerni, emiatt pedig elszorult a torkom. Beszélni akartam hozzá, kedvesen, ennek ellenére ösztönösen kezdtem remegni a kialakult helyzettől, ami annyira hasonlított az évek során átéltekre, hogy okvetlenül is csak az jutott eszembe, hogy SeHun le akar teperni.

- Nem tudom elmondani – remegett meg a hangom, ahogy szemeibe néztem, amik talán egyre közelebb kerültek volna, ami miatt rémülten zártam össze szemeimet várva, mit lép a szöszi. Azonban meglepetésemre, egyik kezével az ép vállamat tartotta, míg másikkal hátam alá nyúlva emelt meg, ezzel konkrétan az ölébe húzva. És ami még jobban megdöbbentett ezután a gondoskodó mozdulat után az az volt, hogy semmit nem éreztem alsó fertályom alatt, ami a szöszihez tartozott és zavaró tényező lett volna. Ötletem sincs, hogy a karjaim hogyan kerültek a fiú nyakába, de ott voltak, ezáltal tökéletesen szemkontaktus alakult ki közöttünk. Csendben figyeltük egymás szemét, ami valamiért iszonyatosan megnyugtató volt számomra, amikor nyílt az ajtó és a doki lépett be rajta. Döbbenten néztünk a férfi felé, aki ugyanilyen tekintettel figyelt minket, mire gyorsan észbe kapva másztam ki SeHun öléből a párnámhoz húzódva. A fiú ugyanúgy ült az ágyam közepén még pár pillanatig rám meredve, aztán megrázva fejét fordult a doki felé.

- Úgy látom, egész szépen összeismerkedtetek – köszörülte meg végül a torkát a férfi, mire mélyen elvörösödtem, ám voltam olyan szerencsés, hogy ez a bőrszínem miatt egyáltalán nem látszott.

- Csak rosszul lett – mondta SeHun egész hihetően, de azért vissza kellett fognom magam, hogy ne röhögjek fel gyenge érvelésén.

- Aha, persze, és azért ült az öledben – bólogatott a férfi gúnyosan, aztán hozzám lépve vizsgált meg a napi rutin szerint. – Mindenesetre ideje beszélned, JongIn – váltott hirtelen témát, amint mindennel végzett, nekem pedig sebesebben kezdett verni a szívem a mondatára. Egyáltalán nem gondolkoztam a válaszomon és nem tudtam, mit mondjak. Zaklatottan pillantottam SeHunra, aztán a mellettem ácsorgó orvosra, aki mintha kezdett volna egyre türelmetlenebb lenni, ezért nagyot nyelve nyitottam ki a szám, hogy valamit kinyögjek, amire talán nem fog akadékoskodni semelyikük.

- Három éve egy hülyeségem miatt betévedtem egy erdőbe, amibe soha senki nem ment valamiért, engem mégis kíváncsivá tett, így éjszaka bementem – kezdtem mesélni a történetem egy részét, lényegesen több és fontosabb dolgokat kihagyva. – És ahogy egyre beljebb kerültem… szörnyű hangokat hallottam meg egy… egy régi épületből és menekülni akartam. Csak nem sikerült – hunytam le végül a szemem, idegesen túrva a hajamba, ahogy felrémlett előttem annak az állatnak a képe, aki nem hagyott elszaladni.

- Hol van ez az erdő és mégis miért nem sikerült elmenekülnöd? – kérdezte rögtön a köpenyes, mire én ökölbe szorítottam a kezemet, amiért feleslegesen reménykedtem végre abban, hogy nem lesznek kérdések. Haha, persze, mert nekem soha semmi nem sikerülhet úgy, ahogy azt én szeretném.

- Itt, Szöulban – mondtam gúnyosan, mert ezt már tényleg nem akartam elárulni. – És nyilván azért, mert elkaptak.

- Miért nem árulsz el többet? Rengeteg időbe telne átkutatni az összes szöuli erdőt!

- Mert ha el is mondanám és megtalálnák a bandát, aztán börtönbe zárnák, én pár napon belül halott lennék. Mert ha nem ölik meg, akkor semmi sem állíthatja meg őket.