2. fejezet

Fájdalmasan nyöszörögtem, ahogy az alacsony, hatalmas szemű fiú minden második percben belém rúgott, vagy egyszerűen nekivágott a falnak. Nem akartam kimutatni, hogy mit élek át minden egyes ilyen tette után, mégis, mikor már kitudja hanyadszorra nekivágott a betonfalnak fájdalmasan felüvöltöttem, ahogy hatalmasat reccsent a bal karom. Sírva és nyüszögve csúsztam le a fal mentén, ahogy minden erőm elhagyott és a fájdalom teljes egészében átvette az uralmat bántalmazott testem felett.

- Annyira jó látni a szenvedő arcodat, Kai – lépett mellém, majd hirtelen durván hajamba markolt, hogy felnézzek rá. – Azt a csinos kis fenekedet most kivételesen meghagyom Taónak, mert már ígyis dühös lesz, amiért nem tud majd az ágyba döngölni ilyen állapotban. – Azzal fejjel előre belevágott a falba, ami után teljesen kikészültem. Nem láttam rendesen és alig hallottam, csupán azt érzékeltem, ahogy a homlokomból és az orromból is ömlik a vér. Egyszerűen nem tudtam levegőhöz jutni és abban a pár percben, amíg még magamnál voltam; teljesen biztos voltam benne, hogy aznap éjjel meghalok, ezáltal magára hagyva LuHant, aki bizonyára ugyanúgy valami szörnyűséget élt át éppen, mert tisztán hallottam a vérfagyasztó sikolyait valahonnan a folyosóról.

Még hallottam, ahogy Tao ordibálni kezdett, aztán leráncigálta rólam a véres ruháimat, ezt követően ölébe kapott és tulajdonképpen bevágott a kádba, viszont már annyira nem tudtam eldönteni, hogy mim fáj, hogy nem is szisszentem fel. Csupán hagytam, hogy az ismerős feketeség ellepje az agyamat, ezáltal mély álomba zuhanva.

Izzadtan és lihegve ültem fel az ágyban, ezúttal azonban már figyelve arra, hogy ne erőltessem meg a sebesült vállamat. Meglepetésemre viszont rajtam kívül senki nem volt a szobában, ami megkönnyebbüléssel töltött el, hisz nem sok kedvem volt bárkinek is magyarázkodni arról, hogy miért vannak rémálmaim, egyáltalán miről szólnak. Remegve temettem kezembe arcomat, ahogy újból felrémlett előttem LuHan zokogó lénye, ahogy segítségért kiált, megváltásért a halál formájában, miközben én vígan tengettem a napjaimat több hónapja. Átkoztam magamat azért, amiért ott hagytam őt azok az állatok fogságában, bármennyire is mondta mindig azt, hogy inkább én szabaduljak, mint ő. Dühösen szorítottam ökölbe kezeimet a fájdalommal nem törődve, amikor hirtelen egy csattanás hallatszott a közelből, én pedig érdeklődve kaptam a mosdó felé a fejem, ahonnan éppen SeHun sétált ki valami tálcával a kezében. Egy szempillantás alatt szállt el minden dühöm, amit puszta idegesség váltott fel, csupán azzal, hogy megláttam a szöszi fejét.

- Mégis mi a szart keresel te itt?! – tettem fel az engem foglalkoztató kérdést, amire SeHun csak elvigyorodott. Nem tudom, mi ebben olyan kurva vicces, de igazán megtehetné, hogy nem bámul rám egyfolytában.

- Téged – nevetett fel, aztán inkább csak elmosolyodott. – Ha holnaptól úgyis együtt fogunk élni, akkor meg is kéne ismerkedünk, nem csak húzni egymás agyát mindenféle felesleges baromsággal, nem gondolod, JongIn? – lépett az ágyam mellé karba tett kézzel, ami miatt valamiért annyira komolynak tűnt.

- Nem – válaszoltam dacosan, mert én ugyan nem fogok együttműködni vele, akármennyire is akarja. – Még mindig nem szándékozom veled élni.

- Nem is kértem, kijelentettem – vigyorodott el szélesen, mint aki tudja, hogy ő nyerte ezt a játszmát. Persze, SeHun, de nem adom meg magam ilyen könnyen.

- Ugye tisztában vagy vele, hogyha valamilyen oknál fogva sikerülne elvinned hozzátok, akkor minden napodat megkeseríteném? – néztem fel rá sejtelmesen, hiszen már csak a gondolat is szórakoztató volt, hát még ha meg is teszem… Talán nem is olyan rossz ötlet elmenni vele.

- Én is sok mindent megtehetek a saját házamban, tudod? – hajolt közel az arcomhoz, kezével mellettem támaszkodva, ami iszonyatosan zavaró lett hirtelen. Egyszerűen nem bírom, ha ilyen közel van hozzám valaki, azok után, amik történtek velem. Azt is kétlem, hogy én valaha bele fogok szeretni valakibe annyira, hogy újból átadjam a testemet. Már csak a gondolata is megrémiszt. Nagyot nyelve néztem fel barna íriszeibe, amik értetlenséget tükröztek.

- Velem semmit nem tehetsz, ezt most elmondom – jelentettem ki végül, keményen a szemeibe nézve, úgy várva, mit reagál erre. Talán elege lesz a folytonos ellenkezésemből és végre feladja. Magamban ezt kívántam, közben a szívem egyáltalán nem ezért vágyakozott.

- Azt gondolod, hogy megerőszakolnálak? – hökkent meg hirtelen SeHun hátrébb húzódva, amire én csak ajkamat beharapva néztem félre, hogy ne kelljen válaszolnom, mégis tudtam, hogy így igazat adok neki. – Úristen, JongIn, azért ez eléggé durva. Mi a francért erőszakolnálak meg csupán azért, mert folytonosan visszapofázol, amikor te ráadásul idősebb is vagy nálam?!

- Mi az hogy idősebb? – fordítottam vissza felé a fejem teljesen ledöbbenve a szavain. SeHun komolyan idősebb lenne nálam ezzel a fajta személyiséggel? – Mégis hány éves vagy te? – ültem fel, ezúttal karjaim segítsége nélkül.

- Annyi, mint te, csak három hónappal fiatalabb – vonta meg a vállát, mire megforgattam a szemeimet. És én még komolyan abban reménykedtem, hogy minimum egy év különbség van köztünk. Ah, persze…

- Visszatérve az odaköltözésemre, azért elmehetek néhány cuccomért, ugye? – Tulajdonképpen fel sem fogtam, hogy ezzel beleegyezésemet adtam abba, ami ellen annyira tiltakoztam kemény tizenkét óráig… Komolyan mondom, hogy nem értem; miért vagyok ennyire beletörődő mindenbe? Talán ez volt az egyik probléma az ott tartózkodásom ideje alatt is. Túl keveset ellenkeztem. Nem úgy, mint Lu. Idegesen ráztam meg a fejem, amiért megint eszembe jutott a fiú, akiben megbíztam annyira, hogy elmertem mondani neki olyan dolgokat is, amit másnak semmi áron sem.

- Aha, holnap reggel odamegyünk – bólintott a fiú, miközben töltött magának egy pohár vizet és leült az ágyam végébe törökülésben. Komolyan, mintha csak otthon lenne…

- Na nem, te nem! – ellenkeztem azonnal, ahogy felfogtam a nem épp bizalomgerjesztő szavait. Nem léphet be a lakásomba más rajtam kívül.

- Én ugyan nem fogok kinn maradni, mert teljesen biztos vagyok benne, hogy bezárod magad vagy ellógsz, aztán én meg várhatok.

- Akkor nyitva hagyom az ajtót, te pedig kinn maradsz a küszöbön – mondtam fapofával és már előre röhögtem, ahogy elképzeltem a szöszit ott ácsorogni.

- Ezt a beszélgetést majd akkor folytatjuk, ha ott leszünk – pillantott rám, miközben egy almát –, amit nem tudom, honnan szerzett – kezdett felszeletelni, mit aztán odaadott nekem. Meglepődve nyúltam a tálért, hogy aztán bekapjam az egészen kellemes ízű gyümölcsöt. – Nemsokára ebédidő és akkor normális kaját is ehetsz végre. Már nagyon éhes vagy?

- Nem annyira, mint kéne lennem – fejeztem be lassan, ahogy közben belegondoltam abba, hogy három év alatt napi kétszer, esetleg háromszor, ha kaptam valami kaját, ami éppen hogy elég volt a gyomromnak.

- A szüleim éttermet vezetnek, ezért már most mondom, hogy mindennap olyan jókat fogsz enni, mint talán még soha – vigyorodott el a fiú, amire én is megengedtem magamnak egy apró mosolyt, hisz borzasztó rég volt már, hogy valaki rám főzött, egyáltalán gondoskodott rólam. Aztán olyat mondott, amitől azonnal lehervadt az a mosoly az arcomról. – Már ha az anyukád nem főz jobban náluk. – Ő mosolygott, mert semmit nem tudhatott rólam, éppen ezért lepődött meg a hirtelen felvett komor arckifejezésemen. – Rosszat mondtam? – vált hirtelen aggódóvá, amit ezalatt a pár óra alatt már meg is szoktam. SeHun túl figyelmes és pontosan emiatt kell jobban odafigyelnem arra, hogy mit mondok.

- Nem emlékszem anyukám főztjére – mondtam komoran a fehér paplant bámulva, ahogy bármennyire is próbáltam felidézni főztjei ízét, egyszerűen az ételek –, amiket főzött – sem jutottak eszembe ez pedig megrémisztett. Lassan minden emlékemet kezdtem elveszíteni a családomról.

- Mi az hogy nem emlékszel?

- Mondtam, hogy három éve nem láttam a családomat – motyogtam halkan sziszegve, ahogy kezdtek felidegesíteni SeHun kérdései. Miért kell mindent megkérdeznie?

- Akkor majd meglátogatjuk őket, mit szólsz? – csillantak fel most először szemei, amitől olyan gyerekesnek, mégis aranyosnak tűnt és talán emiatt nem ordítottam rá azonnal, csupán erőteljes hangnemet felvéve sziszegtem fogaim közt a nem helyeslő választ.

- Nem. Megyünk. El. Hozzájuk – hangsúlyoztam minden egyes szót visszafojtott indulattal, amit SeHun döbbenten hallgatott és pár másodpercig néma tátogáson kívül nem is volt képes másra, ami valamiért enyhe elégedettséggel töltött el, hisz’ tegnap ő hozott engem ilyen helyzetbe. Haha, Oh SeHun, nem vagy te olyan tökéletes, mint amilyennek kinézel. Ebbe belegondolva pedig újfent azt éreztem, hogy talán nem is lesz olyan rossz együtt élni vele néhány hétig, ha mindennap láthatom az ilyen kifejezéseit, amit ráadásként én váltok ki belőle.

- Miért viselkedsz velem ennyire ellenszenvesen? – kérdezte hirtelen talán kicsit szomorúan, de ezt nem tudtam pontosan megállapítani, mert elfordította az arcát az ablak felé. Ott belém nyilallt valami, hogy talán túl messzire megyek, de nem tudtam normálisan viselkedni vele az ilyen kérdései után.

- Mert nem tudok már normálisan viselkedni azután az évek után – suttogtam, közben SeHun hátára meredve. – Hidd el, te sem tudnál…

- Ha elmondanád végre, hogy mi történt, akkor tudnánk segíteni! – kelt ki magából SeHun újból, ezúttal viszont felém kerekedve nézett le rám vadul csillogó szemekkel, amik segíteni akartak és mindenáron megismerni, emiatt pedig elszorult a torkom. Beszélni akartam hozzá, kedvesen, ennek ellenére ösztönösen kezdtem remegni a kialakult helyzettől, ami annyira hasonlított az évek során átéltekre, hogy okvetlenül is csak az jutott eszembe, hogy SeHun le akar teperni.

- Nem tudom elmondani – remegett meg a hangom, ahogy szemeibe néztem, amik talán egyre közelebb kerültek volna, ami miatt rémülten zártam össze szemeimet várva, mit lép a szöszi. Azonban meglepetésemre, egyik kezével az ép vállamat tartotta, míg másikkal hátam alá nyúlva emelt meg, ezzel konkrétan az ölébe húzva. És ami még jobban megdöbbentett ezután a gondoskodó mozdulat után az az volt, hogy semmit nem éreztem alsó fertályom alatt, ami a szöszihez tartozott és zavaró tényező lett volna. Ötletem sincs, hogy a karjaim hogyan kerültek a fiú nyakába, de ott voltak, ezáltal tökéletesen szemkontaktus alakult ki közöttünk. Csendben figyeltük egymás szemét, ami valamiért iszonyatosan megnyugtató volt számomra, amikor nyílt az ajtó és a doki lépett be rajta. Döbbenten néztünk a férfi felé, aki ugyanilyen tekintettel figyelt minket, mire gyorsan észbe kapva másztam ki SeHun öléből a párnámhoz húzódva. A fiú ugyanúgy ült az ágyam közepén még pár pillanatig rám meredve, aztán megrázva fejét fordult a doki felé.

- Úgy látom, egész szépen összeismerkedtetek – köszörülte meg végül a torkát a férfi, mire mélyen elvörösödtem, ám voltam olyan szerencsés, hogy ez a bőrszínem miatt egyáltalán nem látszott.

- Csak rosszul lett – mondta SeHun egész hihetően, de azért vissza kellett fognom magam, hogy ne röhögjek fel gyenge érvelésén.

- Aha, persze, és azért ült az öledben – bólogatott a férfi gúnyosan, aztán hozzám lépve vizsgált meg a napi rutin szerint. – Mindenesetre ideje beszélned, JongIn – váltott hirtelen témát, amint mindennel végzett, nekem pedig sebesebben kezdett verni a szívem a mondatára. Egyáltalán nem gondolkoztam a válaszomon és nem tudtam, mit mondjak. Zaklatottan pillantottam SeHunra, aztán a mellettem ácsorgó orvosra, aki mintha kezdett volna egyre türelmetlenebb lenni, ezért nagyot nyelve nyitottam ki a szám, hogy valamit kinyögjek, amire talán nem fog akadékoskodni semelyikük.

- Három éve egy hülyeségem miatt betévedtem egy erdőbe, amibe soha senki nem ment valamiért, engem mégis kíváncsivá tett, így éjszaka bementem – kezdtem mesélni a történetem egy részét, lényegesen több és fontosabb dolgokat kihagyva. – És ahogy egyre beljebb kerültem… szörnyű hangokat hallottam meg egy… egy régi épületből és menekülni akartam. Csak nem sikerült – hunytam le végül a szemem, idegesen túrva a hajamba, ahogy felrémlett előttem annak az állatnak a képe, aki nem hagyott elszaladni.

- Hol van ez az erdő és mégis miért nem sikerült elmenekülnöd? – kérdezte rögtön a köpenyes, mire én ökölbe szorítottam a kezemet, amiért feleslegesen reménykedtem végre abban, hogy nem lesznek kérdések. Haha, persze, mert nekem soha semmi nem sikerülhet úgy, ahogy azt én szeretném.

- Itt, Szöulban – mondtam gúnyosan, mert ezt már tényleg nem akartam elárulni. – És nyilván azért, mert elkaptak.

- Miért nem árulsz el többet? Rengeteg időbe telne átkutatni az összes szöuli erdőt!

- Mert ha el is mondanám és megtalálnák a bandát, aztán börtönbe zárnák, én pár napon belül halott lennék. Mert ha nem ölik meg, akkor semmi sem állíthatja meg őket.