SeHun
hangtalanul sírt továbbra is, karjai kétségbeesetten markoltak, azonban csak a
hűvös könnycseppjeit éreztem, amint bőrömre potyognak. Szívszaggató volt
hallani, ahogy a szöszi szipogása csak nagy nehezen akart csillapodni, mégsem
éreztem úgy, hogy vissza kéne ölelnem, esetleg nyugtató szavakat suttognom.
Hosszú percekig lehettünk így, mikor aztán a fiatalabbik remegve, de eltávolodott
tőlem, s a szemembe nézett. Az arca már gyűrött volt, íriszei pedig
fájdalmasan, egyben könyörögve csillogtak, de erős akartam maradni, és nem
feladni, hogy aztán újból becsapjam magam hamis reményekkel. SeHun biztosan
észrevette a kemény, szinte érdektelen kifejezéseimet, amiket felé mutattam,
annak ellenére, hogy belül zokogva sikítottam a fiúért, hogy ne hagyjon el. A
szöszi szenvedve törölte le könnyáztatta arcát, miközben nagy levegővételekkel
próbálta lenyugtatni rázkódó testét.
-
Hazamegyek – böktem ki hirtelen, mire ő kétségbeesetten nézett vissza rám.
-
Nem teheted – suttogta a fejét rázva, a szemei kétszeresükre kerekedtek, mintha
öntudatlan állapotban lett volna. – Nem mehetsz már oda vissza. Egyáltalán nem
biztonságos és akármikor rád támadhatnak – motyogta ugyanolyan kifejezéssel,
amit nem tudtam hova tenni. Elképesztően furcsán beszélt, mintha valami
ismeretlen személy lenne. Összeráncolt szemöldökkel, értetlenül ráztam meg
ezúttal én a fejem, majd lassan másztam le az ágyról, szinte észrevétlenül
távolodva tőle.
-
Nem vagyok hajlandó többé a közeledben maradni – sziszegtem a szavakat, amiket
szinte láttam, hogy szíven ütötték a fiút, ugyanis elég látványosan görnyedt
meg még jobban. – Undorodom tőled, Oh SeHun – ejtettem ki a szavakat, amikben
semmi igazság nem volt. A világ legnehezebb dolga volt úgy beszélni azzal az
emberrel, akit szerettél, mintha utálnád, csak hogy távol tartsd magadtól.
-
JongIn… – fordult meg lassan az ágyon, majd másodpercekig csak engem nézett,
csak utána szállt le ő is a bútorról, a lehető leglassabban közeledve felém. A
szívem egyre gyorsabban dübörgött, már éreztem a torkomban dobogni, az ajkaim
pedig remegtek. – Miért nem érted meg, hogy ha nem vagy mellettem, már nem vagy
biztonságban? Amint visszamész arra a helyre, csak percek kérdése és
valamelyikük egészen biztosan megjelenik, majd szépen lassan a többiek is és…
felfalnak, tönkretesznek és kínoznak addig, míg meg nem jelenek – mondta halkan
a súlyos szavakat, amiktől nekem elállt a lélegzetem is. – Lehet, hogy én
irányítom őket, de nem tudom szabályozni azt, hogy hova menjenek. Ha kimész
ebből a lakásból, nélkülem, onnantól képtelen leszek téged megvédeni. Azt
hiszik majd, hogy már nem vagy az e… – hatalmasat nyelt, mielőtt folytatta
volna, jobb kezét pedig ökölbe szorította – enyém.
Kitágult
szemekkel bámultam rá, ahogy kiejtette az utolsó szót, hiszen mióta erről
kérdezősködött igazán nem mondta ki egyikőnk sem, most viszont… Szinte tőle
függ az életem, ha igaz, amit állít. És az a nagy gond, hogy valószínűleg nem
ámít a rémisztő mondatokkal. Szótlanul álltam egyhelyben, ahogy próbáltam
végiggondolni, hogy most mégis mi lenne a megfelelő választás. Nem akartam a
közelében maradni, hiszen annak ellenére, hogy milyen szavakkal illettem, a
vonzalom nem tűnt csak úgy el egyik pillanatról a másikra.
-
Akkor meghalok – válaszoltam egyszerűn, hirtelen pedig megkönnyebbültem, mintha
az összes súly eltűnt volna a vállamról, egészen addig, amíg a pasim bele nem vert a falba olyan
gyorsan és erősen, hogy nem csak a csontok ropogását, hanem a fal repedését is
hallottam. SeHun felordítva fogta meg a saját csuklóját, hogy valamennyire
csillapodjon kezének remegése, de utána rám nézett; kétségbeesetten, és ezúttal
lábbal rúgott a falba. Elborzadva figyeltem, ahogy összezuhan maga alatt, az
arca eltorzult a fájdalomtól és zihálva vette a levegőt, fejével a falat
támasztva, ahonnan a vakolat is hiányzott, ráadásként vörös nedű folyt. Szinte
biztos voltam benne, hogy nincs magánál, mert újfent zokogásban tört ki és
idegbeteg módjára próbált valamit kezdeni a sérült kezével. Képtelen volt
nyugton maradni, egyfolytában a földbe verte a kezét, majd a haját kezdte
tépni. Ordított, de nem voltam biztos benne, hogy a fájdalomtól, a dühtől, vagy
a tehetetlenségtől.
Idegesen
túrtam bele a hajamba, majd egy sornyi káromkodás után a most már véres szöszi
elé térdeltem, hogy aztán óvatosan megfogva a csuklójánál nézzem meg a
borzalmas állapotban lévő kézfejét.
-
Mi a fene bajod van, SeHun? Miért bántod magad? – néztem rá értetlenül, és nem
tudtam eldönteni, hogy most segítsek rajta, vagy hagyjam szenvedni a saját
mocskában. Viszont nem válaszolt egyik kérdésemre, ehelyett engem nézve
remegett pár hosszú másodpercig, majd keserűen elmosolyodva dőlt el a padlón.
-
Sajnálom – suttogta olyan halkan, hogy először képtelen voltam kivenni, hogy
mit zagyvál, de rögtön utána szinte kántálni kezdte ezt az egyetlen szót. –
Sajnálom, sajnálom, sajnálom.
Teljesen
összezavarodottan tettem végső ötletként homlokára a kezeimet, s annak ellenére,
hogy az ujjaim jéghidegek voltak, a fiatalabbik teste lángolt. Szinte
automatikusan keltem fel mellőle, hogy lesietve keressem meg az édesanyját, aki
éppen a hatalmas zongoránál ült és irogatott valamit, de ahogy meghallotta a
lépteimet, úgy felnézve pislogott rám érdeklődve. Belegondoltam, hogy hogyan
képesek úgy élni ebben a házban, hogy nem érdeklik az ordítások, amiket
hallanak, de nem tudtam rájönni, így inkább csak a számat rágva böktem ki, ami
először eszembe jutott.
-
SeHun… azt hiszem, megőrült.
Álmomban
sem gondoltam volna, hogy ezekre az egyszerű szavakra –, amiket én nem
kifejezetten gondoltam komolyan – miért ugrott fel csapot-papot ott hagyva a
csinos nő, s rohant fel az emeletre a fiához, de ez történt. Mire felértem, a
nő világoskék ruháját már vörös foltok borították, a kezében tartva a fiát,
kinek feje hátrabicsaklott –, mint aki nincs is magánál –, ajkait pedig
értelmetlen szavak tucatja hagyta el, mégis ki tudtam venni az összefolyt,
kusza szövegeléséből pár mondatot, amik még több kérdőjelet hagytak bennem.
- Nem engedhetem el. Nem hagyhat el megint. Ő az
enyém. JongIn nem élhet nélkülem… 