13. fejezet

SeHun hangtalanul sírt továbbra is, karjai kétségbeesetten markoltak, azonban csak a hűvös könnycseppjeit éreztem, amint bőrömre potyognak. Szívszaggató volt hallani, ahogy a szöszi szipogása csak nagy nehezen akart csillapodni, mégsem éreztem úgy, hogy vissza kéne ölelnem, esetleg nyugtató szavakat suttognom. Hosszú percekig lehettünk így, mikor aztán a fiatalabbik remegve, de eltávolodott tőlem, s a szemembe nézett. Az arca már gyűrött volt, íriszei pedig fájdalmasan, egyben könyörögve csillogtak, de erős akartam maradni, és nem feladni, hogy aztán újból becsapjam magam hamis reményekkel. SeHun biztosan észrevette a kemény, szinte érdektelen kifejezéseimet, amiket felé mutattam, annak ellenére, hogy belül zokogva sikítottam a fiúért, hogy ne hagyjon el. A szöszi szenvedve törölte le könnyáztatta arcát, miközben nagy levegővételekkel próbálta lenyugtatni rázkódó testét.

- Hazamegyek – böktem ki hirtelen, mire ő kétségbeesetten nézett vissza rám.

- Nem teheted – suttogta a fejét rázva, a szemei kétszeresükre kerekedtek, mintha öntudatlan állapotban lett volna. – Nem mehetsz már oda vissza. Egyáltalán nem biztonságos és akármikor rád támadhatnak – motyogta ugyanolyan kifejezéssel, amit nem tudtam hova tenni. Elképesztően furcsán beszélt, mintha valami ismeretlen személy lenne. Összeráncolt szemöldökkel, értetlenül ráztam meg ezúttal én a fejem, majd lassan másztam le az ágyról, szinte észrevétlenül távolodva tőle.

- Nem vagyok hajlandó többé a közeledben maradni – sziszegtem a szavakat, amiket szinte láttam, hogy szíven ütötték a fiút, ugyanis elég látványosan görnyedt meg még jobban. – Undorodom tőled, Oh SeHun – ejtettem ki a szavakat, amikben semmi igazság nem volt. A világ legnehezebb dolga volt úgy beszélni azzal az emberrel, akit szerettél, mintha utálnád, csak hogy távol tartsd magadtól.

- JongIn… – fordult meg lassan az ágyon, majd másodpercekig csak engem nézett, csak utána szállt le ő is a bútorról, a lehető leglassabban közeledve felém. A szívem egyre gyorsabban dübörgött, már éreztem a torkomban dobogni, az ajkaim pedig remegtek. – Miért nem érted meg, hogy ha nem vagy mellettem, már nem vagy biztonságban? Amint visszamész arra a helyre, csak percek kérdése és valamelyikük egészen biztosan megjelenik, majd szépen lassan a többiek is és… felfalnak, tönkretesznek és kínoznak addig, míg meg nem jelenek – mondta halkan a súlyos szavakat, amiktől nekem elállt a lélegzetem is. – Lehet, hogy én irányítom őket, de nem tudom szabályozni azt, hogy hova menjenek. Ha kimész ebből a lakásból, nélkülem, onnantól képtelen leszek téged megvédeni. Azt hiszik majd, hogy már nem vagy az e… – hatalmasat nyelt, mielőtt folytatta volna, jobb kezét pedig ökölbe szorította – enyém.

Kitágult szemekkel bámultam rá, ahogy kiejtette az utolsó szót, hiszen mióta erről kérdezősködött igazán nem mondta ki egyikőnk sem, most viszont… Szinte tőle függ az életem, ha igaz, amit állít. És az a nagy gond, hogy valószínűleg nem ámít a rémisztő mondatokkal. Szótlanul álltam egyhelyben, ahogy próbáltam végiggondolni, hogy most mégis mi lenne a megfelelő választás. Nem akartam a közelében maradni, hiszen annak ellenére, hogy milyen szavakkal illettem, a vonzalom nem tűnt csak úgy el egyik pillanatról a másikra.

- Akkor meghalok – válaszoltam egyszerűn, hirtelen pedig megkönnyebbültem, mintha az összes súly eltűnt volna a vállamról, egészen addig, amíg a pasim bele nem vert a falba olyan gyorsan és erősen, hogy nem csak a csontok ropogását, hanem a fal repedését is hallottam. SeHun felordítva fogta meg a saját csuklóját, hogy valamennyire csillapodjon kezének remegése, de utána rám nézett; kétségbeesetten, és ezúttal lábbal rúgott a falba. Elborzadva figyeltem, ahogy összezuhan maga alatt, az arca eltorzult a fájdalomtól és zihálva vette a levegőt, fejével a falat támasztva, ahonnan a vakolat is hiányzott, ráadásként vörös nedű folyt. Szinte biztos voltam benne, hogy nincs magánál, mert újfent zokogásban tört ki és idegbeteg módjára próbált valamit kezdeni a sérült kezével. Képtelen volt nyugton maradni, egyfolytában a földbe verte a kezét, majd a haját kezdte tépni. Ordított, de nem voltam biztos benne, hogy a fájdalomtól, a dühtől, vagy a tehetetlenségtől.

Idegesen túrtam bele a hajamba, majd egy sornyi káromkodás után a most már véres szöszi elé térdeltem, hogy aztán óvatosan megfogva a csuklójánál nézzem meg a borzalmas állapotban lévő kézfejét.

- Mi a fene bajod van, SeHun? Miért bántod magad? – néztem rá értetlenül, és nem tudtam eldönteni, hogy most segítsek rajta, vagy hagyjam szenvedni a saját mocskában. Viszont nem válaszolt egyik kérdésemre, ehelyett engem nézve remegett pár hosszú másodpercig, majd keserűen elmosolyodva dőlt el a padlón.

- Sajnálom – suttogta olyan halkan, hogy először képtelen voltam kivenni, hogy mit zagyvál, de rögtön utána szinte kántálni kezdte ezt az egyetlen szót. – Sajnálom, sajnálom, sajnálom.

Teljesen összezavarodottan tettem végső ötletként homlokára a kezeimet, s annak ellenére, hogy az ujjaim jéghidegek voltak, a fiatalabbik teste lángolt. Szinte automatikusan keltem fel mellőle, hogy lesietve keressem meg az édesanyját, aki éppen a hatalmas zongoránál ült és irogatott valamit, de ahogy meghallotta a lépteimet, úgy felnézve pislogott rám érdeklődve. Belegondoltam, hogy hogyan képesek úgy élni ebben a házban, hogy nem érdeklik az ordítások, amiket hallanak, de nem tudtam rájönni, így inkább csak a számat rágva böktem ki, ami először eszembe jutott.

- SeHun… azt hiszem, megőrült.

Álmomban sem gondoltam volna, hogy ezekre az egyszerű szavakra –, amiket én nem kifejezetten gondoltam komolyan – miért ugrott fel csapot-papot ott hagyva a csinos nő, s rohant fel az emeletre a fiához, de ez történt. Mire felértem, a nő világoskék ruháját már vörös foltok borították, a kezében tartva a fiát, kinek feje hátrabicsaklott –, mint aki nincs is magánál –, ajkait pedig értelmetlen szavak tucatja hagyta el, mégis ki tudtam venni az összefolyt, kusza szövegeléséből pár mondatot, amik még több kérdőjelet hagytak bennem.

- Nem engedhetem el. Nem hagyhat el megint. Ő az enyém. JongIn nem élhet nélkülem…