5. fejezet

Hatalmasra nyitott szemekkel bámultam azt az egyetlen mondatot, ami újból felforgatta az életem és emiatt, már csak a gondolatra is remegni kezdtem. Nem tudtam elképzelni, hogy mégis hogyan juthatott be valaki a lakásomba, ráadásul úgy hogy csak ennyi nyomot hagyott maga után szándékosan. Féltem, mert nem akartam még egyszer hasonló dolgokat átélni, mint amiben részem volt kőkemény három éven keresztül, mégis úgy éreztem, hogy bármennyire is nem akarom ez így is, úgy is meg fog történni. Belegondoltam abba, hogy SeHun esetleg megvédhetne, de ő sem lehet minden másodpercben mellettem, ráadásul, ha már a lakásomba bejutott az illető, akkor SeHunékhoz miért ne tudna. Hatalmasat nyeltem, ahogy végigpörgettem magamban minden lehetséges dolgot azok közül is, hogy ki írhatta ezt ide, de egyszerűen semmiben nem lehettem biztos. A világom újból összedőlni látszott és én semmit nem tehettem azon kívül, hogy végignézem. Mégis, ami ugyan kevésbé, de szintén aggasztott az az volt, hogy egyre többször kaptam pánikrohamot egyszerű dolgoktól, amiktől másnak semmi baja sincs. Valahol mélyen éreztem, hogy nincs rendben valami a szervezetemmel, mégsem tehettem ellene semmit. Minden egyes alkalommal arra fogtam, hogy túl sok bántalmazás ért engem a három év alatt és a fontosabb részeim kezdtek elgyengülni. Igazából tudtam, hogy ez így is van, mert a szívem egyre többször viselkedett furcsán; dobbanásokat hagyott ki, ilyenkor pedig szúrt a mellkasom és nem kaptam levegőt. Persze az orvos nem vett észre ilyen dolgokat…

Annyira elbambultam, hogy észre sem vettem, ahogy SeHun már egy ideje szólongatott, teljesen hasztalanul, hiszen a fülem nem hallotta abban a pár másodpercben a hangokat, ami egy újabb ok volt a betegségemhez.

- JongIn… Hé, JongIn! – Egész lényemben megrázkódtam, ahogy a szőke fiú megfogta a vállamat, és aggodalmas ábrázattal vizslatott engem különösen közelről, én pedig észrevettem felsője alól kilógva valami írást. Kapkodó mozdulatokkal rántottam le ruhája nyakát, hogy láthassam, mi van mellkasára írva, azonban egyáltalán nem erre számítottam.

Stay awake

Értetlenül néztem a két angol szót, aminek a jelentését ugyan értettem, csak azt nem, hogy ezt mégis miért tetováltatta magára. Összeráncolt szemöldökkel emeltem fel tekintetem egyenes SeHun huncutul ragyogó szemeibe nézve, ami miatt újabb értetlenség futott végig rajtam. Egyáltalán nem volt semmi félreérthető ebben a mozdulatban szerintem, habár lehet, hogy SeHun már ezt is incselkedésnek veszi.

- Ezt miért írattad magadra?

- Hogy mindig maradjak éber – mosolyodott el szemtelenül, mire csak megforgattam szemeim.

- Ezt én is felfogtam, de hogy érted?

SeHun hezitált, majd csak pillanatokkal később adott olyan választ, ami szintén nem elégítette ki kíváncsiságom. Fel kellett volna adnom a kérdezősködést, én mégsem tettem, hiszen makacsságomról is voltam ismert.

- Egyszerűen úgy, ahogy le van írva. Ébernek kell lennem! – SeHun kezdett ideges lenni, amit tulajdonképpen talán egyszer tapasztaltam a napok alatt, amióta ismertük egymást és ez újabb érdeklődést váltott ki bennem. Tudni akartam, hogy milyen a szöszi akkor, mikor nem csak gondoskodik rólam és felelősségteljesen viselkedik az emberekkel. Ismerni akartam SeHun minden egyes arcát és ezt csak úgy tudtam kideríteni, ha játszottam vele.

- Miért kell ébernek lenned?

- Az én dolgom, JongIn. Az enyém! – Szikrázó szemekkel nézett rám, ám nem volt a terveim között az, hogy meghátrálok egy ilyen pillanatban, hiszen a fiú eddig semmi okát nem mutatta annak, hogy féljek tőle.

- Nekem is jogomban áll kérdezősködni, nem gondolod, SeHun-ah? – Elégedetten vigyorodtam el, ahogy végre használhattam azt a jelzőt, amivel tudtára adhattam, hogy én vagyok az idősebb nála, ám látszólag egyáltalán nem zavarta a hirtelen váltás.

- Dehogynem, hyung – horkantott egyet a szó után –, de komolyan gondoltam, hogy nem fogom elmondani, mert nem akarom, oké?

- Azt hittem, idegesebb leszel ennél – mormogtam orrom alatt, hiszen csalódásként éltem át azt, hogy SeHun ilyen könnyen nyugodt lett. Talán nem is lehet rendesen kihozni a sodrából. Túl nagy a tűrőképessége, de majd egy-két nap együttélés után már nem lesz ilyen… – Igazából már annyira nem is érdekel a tetkód jelentése, csak a kifejezéseid – biggyesztettem le alsó ajkam és úgy néztem fel rá, mire éreztem, hogy egy pillanatra elakadt a lélegzete, majd hirtelen nyúlt át bal karom alatt, hogy tarkómra fogva húzzon magához, közben másik kezével szorosan ölelve hátamat. Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy megszólaljon, mert a testem nem akart mozdulni, bármivel is próbálkoztam, az agyam pedig lefagyott, és konkrétan feladta a gondolkozást, ami sosem volt jó dolog, főleg az én esetemben.

- Nem akarom a többi arcomat megmutatni neked, JongIn – suttogta a fülembe, miközben a felsőmbe markolt, mintha ideges lenne. – Kérlek… csak fogadj el így. – Mosolyogva tolt el magától, de mikor szemébe néztem; a barna íriszekben szomorúság csillogott, amit nem értettem. Zavartan pislogtam rá, időközben teljesen el is felejtve, hogy mit találtam a tükörre írva, így minden gond nélkül folytattuk mindketten a pakolást. SeHun már a cuccaim vitte le, de én utoljára végigjártam a lakásom, majd az egyik fiókból előkotortam az egyetlen dolgot; egy gyűrűt, ami megmaradt a családomtól és a mellette lévő bogyókat, amiket zsebre vágtam, és kimentem az ajtóhoz. Ökölbe szorított kézzel néztem rá egy vércseppekre a konyhapulton, amit még akkor hagytam ott, mikor meg akartam szabadulni az életemtől.

Hatalmas szemekkel néztem az előttem elterülő házat, amiben mindössze hárman éltek tudomásom szerint, mégis nagyobb volt, mint az a ház, amiben a családommal laktam, ráadásként mi öten voltunk. SeHun mosolyogva tolt előrébb hátamnál tartva kezét, majd kinyitva előttem a fekete kaput léptünk be a kövekkel kirakott útra, ami egyenes a ház ajtajához vezetett. Szótlanul sétáltam a fiú mögött mindenfelé kapkodva a tekintetem, hiszen az életben nem voltam még egy ilyen hatalmas házban. Amint SeHun kinyitotta a sötétbarna ajtót, és levettük a cipőnket, ő oda is adta valami öltönyös férfinek a cuccaim, hogy vigye fel a vendégszobába. Továbbra is döbbenten figyeltem a házat, hiszen belülről is hatalmas volt és iszonyatosan tiszta, mintha… mintha egyfolytában takarítanának.

- Ne ácsorogj ott, hanem gyere végre be – szólt rám SeHun vigyorogva, mire én megrázva a fejem ugyan, de továbbra is csendben odalépkedtem a fiúhoz, aki kedvesen rám mosolygott, ezt követően pedig csuklómat megfogva húzott be az egyik szobába, ami mint kiderült a nappalit rejtette.

- Anya – szólította meg a kanapén ülő nőt, aki a hangra felkapta a fejét, majd felállva sétált hozzánk, én pedig azonnal meghajoltam, amennyire csak engedte a vállam. – Ő itt JongIn, tudod, meséltem róla. Velünk fog lakni egy ideig és szeretném, ha figyelnél rá akkor is, mikor nem vagyok itthon, hiszen meg van sérülve…

- Persze, érezd jól magad nálunk, JongIn – mosolygott rám a nő kedvesen, én pedig megkönnyebbültem, hogy ennyire jól fogadta, hogy velük fogok élni egy jó ideig. – JiEun vagyok.

- Köszönöm, hogy itt lehetek – hajoltam meg újból, SeHun pedig csak megveregette a hátam jelzésképp, hogy nem kell ennyit hajlonganom.

- Ha bármire szükséged van, csak szólj nekem. SeHunnie édesapja nincs valami sokat itthon, úgyhogy rám támaszkodhatsz – mosolyodott el biztatóan a nő. – Éhesek vagytok már? Mert fél óra és lehet ebédelni.

- Igen – szólalt meg helyettem is a fiú, aztán maga után húzva indultunk fel az emeletre. – Fenn leszünk.

A lépcsőn felérve megpillanthattam a széles folyosót, amiből ajtók nyíltak, majd SeHun valahol a közepénél bal oldalt kinyitott egy ajtót, és oldalra lépve nézett rám, hogy bemenjek mellette. Szótlanul léptem át a küszöbön, majd rögtön el is tátottam a számat, ahogy megpillanthattam egy akkora szobát, mint a nappalim és a hálószobám egybevéve. Zavartan fordultam a szöszi felé, aki csak mosolyogva támasztotta az ajtófélfát.

- Biztos, hogy ez az én szobám lesz? Én… nem tudom, mit csinálhatnék egy ekkora szobában, amihez ráadásul saját fürdőszoba is van – pillantottam a fehér ajtóra, ami nyitva volt, így tisztán láthattam a világoskék falú fürdőhelyiséget.

- JongIn, itt fogsz lakni, törődj bele – jött beljebb a fiú és már nyúlt volna hozzám, amikor meggondolta magát, és inkább leült az íróasztalnál lévő székre. – Nem kell szerénykedned, próbálj meg szabad lenni, itt szinte bármit megkaphatsz. Próbáld ki ezt az életet, amiben még engem is ugráltathatsz, habár csak pár hét erejéig – kacsintott rám szemtelenül, közben szemével követve minden egyes mozdulatom. Vagyis éreztem a tekintetét rajtam, még háttal is, aztán meg is tapasztalhattam, ahogy a fenekemet bámulja a fiú. Alig észrevehetően elvigyorodtam egy pillanatra, aztán inkább helyet foglaltam a francia ágyon törökülésben, úgy nézve a szemben lévőre.

- Én a folyosó végén lévő szobában vagyok, szóval ha valami kéne, akkor csak kopogj. De tényleg, bármire szükséged van; szólj! – nézett a szemembe még pár méter távolságról is, ami kellemetlenül érintett, így zavartan fordítottam el tekintetemet, és inkább a szobát kezdtem felfedezni.

- Rendben, köszönöm – bólintottam, ahogy felállva kezdtem nézelődni az egyik polcon sorakozó könyvek között.

- Akkor most magadra hagylak, a szobámban leszek – állt fel halkan sóhajtva SeHun, majd még mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót megszólalt. – Majd szólok, ha megyünk enni.

Nagyot sóhajtva terültem el az ágyon, ahogy SeHun végre magamra hagyott. Lehunyt szemekkel feküdtem az ágy közepén, és próbáltam feldolgozni, hogy mit csinálok itt, amikor is hirtelen összeszorult a mellkasom, a levegő pedig bennrekedt a tüdőmben. Nem kaptam levegőt és ugyan csak pár pillanatra, én mégis sírni tudtam volna a rémülettől. Remegve kapkodtam levegő után, majd magzatpózba kuporodva próbáltam helyreállítani a légzésemet, ami korántsem ment olyan egyszerűen, mint ahogy szerettem volna, hiszen sejtettem, hogy miért történt ez velem. Amikor LuHant kapták el, akkor csinálta ezt a testem és én ugyan próbáltam bebeszélni magamnak, hogy ez emiatt is van, de nagyon jól tudtam, hogy velem van a gond, ugyanis már három évvel ezelőtt is történtek velem hasonlók, amik hol elmúltak, hol újból visszatértek. Keserűen mosolyodtam el, miközben szememből kicsordult egy szomorú könnycsepp, így végigszánkázva arcomon, majd a kék takarón landolt. Az életkedvem és az étvágyam is elment a gondolataimtól, legszívesebben bezárkóztam volna, hogy aztán a sötétben kisírhassam magamat, mint valami kisbaba. Féltem, még mindig iszonyatosan féltem mindentől. Bízni akartam SeHunban, mégsem tudtam teljesen rávenni magam, hogy oldódjak fel a közelében. Talán, ha örökre eltűnnének azok a mocskok, akkor sikerülne. Annyira szeretnék normálisan élni, barátokkal együtt suliba járni, tanulni és szerelmesnek lenni. Látni szeretném a családomat, akiket ott hagytam egy szó nélkül. A nővéreim gyermekeit is, akik most már felcseperedtek. Ki akartam nyitni az ablakot és kiugrani rajta, hogy véget vethessek a szenvedésemnek, ám amikor kitártam a hatalmas ablakot, mintha elvágták volna a bátorságomat. Pánikolva csuktam vissza az ablakot, ahogyan megláttam egy hidrogénszőke hajú férfit az utcán, akiben én automatikusan Taót láttam. Rémeket láttam a fiúval kapcsolatban egyfolytában, most mégis olyan valóságosnak tűnt, ahogy belépett az ablakon, és egyre közelebb jött hozzám, én pedig rémülten estem hátra a fehér szőnyegben, majd remegve próbáltam elmenekülni a fiú elől, aki egyre csak közelített és közelített, mígnem egyszerűen csak megfogta a lábamat, és maga alá rántott. Ijedten ordítva estem hátra a puha szőnyegre, amikor is kivágódott az ajtó, és berobbant rajta SeHun. Remegő ajkakkal fordítottam vissza a fiatalabbról a tekintetem az előbbi személyre, ám senki nem volt előttem, azonban az ablak még így is tárva nyitva volt, én pedig hallottam a dübörgő lépteket a fülemben csengeni.

- JongIn? JongIn, hé! Mi történt? – Hallottam SeHun hangját és érzékeltem, hogy előttem guggol, de nem láttam tisztán. Össze voltam zavarodva, féltem és semmit sem értettem abból, hogy hogyan találtak meg. Menekülni akartam innen bárhová, ahol nem találnak meg, ám ahogy a felállással próbálkoztam egyszerűen összecsuklottak a lábaim, és visszazuhantam a fehér szőnyegre. Vízhangzott minden. Hallottam, ahogy SeHun kiabál, és ahogy testemet felemelik, de nem volt erőm koncentrálni, engem pedig nem zavart. Zuhantam a sötétségben úgy, hogy többé ki sem akartam jutni, nem hogy megállni. Fejem hátrabukott, testem elernyedt, én pedig boldogan mosolyodtam el a semmiben zuhanva.