8. fejezet

Lassan nyitogattam szemeimet, ahogy magamhoz tértem és csalódottan tapasztaltam, hogy még mindig SeHunék házában, az ideiglenes szobámban fekszem az ágyban. Fel akartam ülni, de amint megemeltem a fejemet az sajogni kezdett a fájdalomtól. Végül is, nem csoda, hiszen az az állat konkrétan nekicsapott az ablakkeretnek… Úristen. Akkor Tao…

Rémülten próbáltam láthatatlanná válni, ahogy megjelent mellettem az emlegetett személy azzal a már jól ismert, undorító mosolyával az arcán, de persze nem volt tulajdonomban ehhez hasonló képesség, így csupán próbáltam elveszni az ágyneműben. Ó, pedig mennyire jól jött volna megannyi alkalommal a láthatatlanná válás…

- Végre felébredtél, Kai – szólalt meg ekkor, amitől kirázott a hideg és azonnal menekülni akartam. Nem akartam látni és nem akartam újból a részese lenni annak, amit a három év alatt annyiszor tett velem. Utáltam őt. Soha többé nem akartam látni és annyira reménykedtem abban, hogy ez sikerül is… De persze már megint nem. – Hiányoztam, ugye? Mert nekem nagyon, nagyon, nagyon hiányoztál – vigyorodott el újból, majd egyik kezével felém nyúlva próbálta megérinteni az arcom, de én azonnal elütöttem az ép karommal. Nem viseltem volna el megint, hogy hozzám érjen azokkal a vékony, hosszú ujjaival.

- Tűnj innen! – kiáltottam rá, amilyen hangosan csak tudtam és azért könyörögtem magamban, hogy JiEun legyen itthon és segítsen nekem. Egyedül képtelen lettem volna, nem tudtam volna elmenekülni előle. Soha nem tudtam…

- Ugyan már, Kai – forgatta meg a szemeit, mintha annyira unalmas lennék. Aztán átváltott arra a kegyetlen emberre, aki megkeserítette az életemet. Megragadta csuklómat, olyan erősen szorította, hogy szinte éreztem, ahogy képes lenne eltörni a csontomat, ha még erősebben fog rá. – Ne szórakozz velem! – sziszegte az arcomba hajolva, s már éreztem is a leheletét a nyakamon, nekem pedig összeszorult a torkom, ahogy felrémlett előttem, amint végignyal a nyakamon, vagy megharap. Undorodtam Taotól, úgy mint soha senkitől azelőtt. Ordítottam, ahogy csak bírtam, miközben próbáltam kiszabadulni vasmarkából. Mindenáron menekülni akartam, jelen pillanatban még az sem érdekelt, ahogy az összevarrt vállam húzódik az eszeveszett mozgásomtól.

- Hozzá ne merj érni! – hallottam egy ismerős hang kiáltását egyszerre az ajtócsapódással, rajtam pedig végigfutott a megkönnyebbülés, ahogy megláttam azt a szöszit, akitől ugyanúgy félnem kellett volna most már. Hiszen valószínűleg semmivel sem volt különb a felettem térdepelőtől. – Hagyd őt békén! – sziszegte dühösen a fiú, amit nem értettem, de boldog voltam valamiért. A torkomban dobogott a szívem, de nem tudtam volna megállapítani, hogy a félelemtől, vagy valami teljesen új érzéstől. A szöszi fiú sietős léptekkel jött az ágyhoz, ahonnan aztán Tao karját megragadva dobta le a padlóra, úgy hogy tisztán lehetett hallani a fiú fejének koppanását. A sérült szitokszavakat szórt SeHunra és az egész családjára, de nem úgy tűnt, mintha annyira vissza akarna vágni a szöszinek. Fejét fogva tápászkodott fel az alapzatról, majd mérgesen nézett hol rám, hol pedig a mellettem álló fiúra. – Nem bánthatod őt többé, megértetted? Épp eleget tettél vele, hogy teljesen tönkre tedd az életét. Elegem van. Soha többé ne merj hozzányúlni! És takarodj a házamból! – ordított rá a fiatal fiú, miközben hozzávágott valamit a hátához. Nem láttam olyan tisztán, de a következő pillanatban Tao már nem is volt a szobába, csupán léptei zaját lehetett hallani, amint a lépcsőn szalad le, majd a bejárati ajtó hangos csapódását. Kétlem, hogy SeHun édesanyja itthon lett volna, hiszen nem hiszem, hogy nem jött volna elő egy ilyen hangzavarra.

- Minden rendben, JongIn? Ugye nem bántott? – fordult felém végül SeHun aggódva, majd arcomhoz nyúlva próbálta szemügyre venni a nyakamat, de én elutasítóan ütöttem el a kezét. Fagyos tekintettel néztem az ő barna szemeibe, amik tömény értetlenséget és aggodalmat tükröztek.

- Ki vagy te valójában? – suttogtam remegő hanggal, ahogy próbáltam elképzelni, hogy mit fog mondani. Féltem, hogy valami olyat, ami még Taotól is durvább. Féltem a válaszától, mert kezdtem bízni SeHunban és nem akartam csalódott lenni. Nagyon nem. SeHun habozott, ezt azonnal le lehetett szűrni, ez pedig szomorúsággal töltött el. Tudtam, hogy soha nem akarta az igazat mondani a komolyabb témákkal kapcsolatban, de akkor is szarul érintett, hogy még ezek után is képtelen elmondani. Tudtam, hogy hazudni fog, de én nem akartam hallani egy újabb hamis választ. Megbántottam fordultam a másik oldalamra, a takarót a fejemre húzva kuporodtam magzatpózba, ahogy próbáltam felülkerekedni a kitörni készülő remegésen.

- Nem akarom elmondani, JongIn… – hallottam a fiú halk motyogását, majd ahogy besüppedt mellettem az ágy. Azonnal a legtávolabbi részre húzódtam, még csak véletlenül sem akartam, hogy hozzám érjen, annyira csalódottá tett a valós énjével. – Kérlek, JongIn. – Könyörgött, hasonlóképpen, mint ahogy én tettem megannyiszor életem legsötétebb éveiben, én pedig sírni tudtam volna az érzéstől. Sajnáltam őt, de magamat jobban féltettem. Nem akartam újból bedőlni neki. – Nem foglak bántani, soha nem is tudnám megtenni, de kérlek, értsd meg, hogy nem vagyok olyan, mint Tao. Soha nem tudnék olyanokat tenni, amiket ő. Őszintén nem tudom felfogni, hogy mégis hogy mert téged bántani és hidd el… hidd el, hogy meg fog fizetni ezért. – Éreztem, ahogy ökölbe szorította a kezét és rávert az ágyra, valószínűleg tehetetlenségében.

- Nem akarok itt élni ezek után, SeHun… – motyogtam a paplan alatt, miközben pislogva próbáltam eltűntetni a könnyeket a szememből. – El akarok menni, vissza a lakásomba… Tao már úgyis látott, meg fog ölni előbb-utóbb, akár itt vagy, akár nem.

- Ne mondd ezt, kérlek – hallottam SeHun szenvedő hangját, majd ahogy egyre közelebb mászik hozzám, a következő pillanatban, pedig már takarón keresztül ölelt magához, úgy hogy nem tudtam volna szabadulni sem. Fájt a szívem, hogy ezt az oldalát is meg kellett ismernem a szöszinek, de nem adhattam fel. Nem akartam még több fájdalmat… – Nem akarlak elengedni, most hogy már itt vagy velem, JongIn. – A paplanba mormogott, de mivel az tulajdonképpen a fülemen volt, így ha nem is akartam volna, akkor is tisztán hallottam, amit mondott, ez pedig megijesztett. Miért beszél így rólam, amikor nem is állunk olyan közel egymáshoz? Miért mond olyanokat, mintha annyira fontos lennék neki? Miért tűnik úgy, mintha sze… Nem! Képtelenség! – Saját magammal vitatkoztam a fejemben és ez annyira durva volt. Kiakasztó és egyben ijesztő. SeHun volt az a személy, aki napok alatt váltott ki belőlem furcsábbnál furcsább reakciókat, amiket nem tudtam megfejteni. Fájt a vállam, ahogy SeHun néha hozzáért, de nem szóltam neki, és nem tudom, miért. Át akartam ölelni, úgy hogy érezzem a testéből áradó meleget, ami biztonságot nyújtana. Sírni akartam, úgy hogy kiadjam az összes fájdalmamat. Azt akartam, hogy eközben ő végig nyugtató szavakat suttogjon a fülembe. Olyan sok mindent akartam egyszerre, hogy féltem, túl sokat kérek és meg fogom bánni.

Hirtelen rántottam le magamról a takarót, így megcsapva vele a fiút is, de nem érdekelt. Határozottan ültem fel, a szemeimben végig az eltökéltség lángja lobogott, ami addig nem aludhatott ki, amíg véghez nem vittem azt, amit akartam. Visszafordulva néztem a meglepett fiúra, majd egy egyszerű mozdulattal ültem rá a szöszi alhasára. SeHun hatalmasra tágult szemekkel pislogott alattam úgy, akárcsak egy halacska, ami borzasztóan aranyos volt már megint. Nem tudtam nem elmosolyodni rajta, mielőtt újra át nem vette a szomorúság az uralmat rajtam, így végül beharapott ajkakkal dőltem le a fiú mellkasára –, azért egyik karommal tartva magamat. Arcomat direkt úgy fordítottam, hogy ne lásson rám a szöszi, miközben kezemmel gyöngéden markoltam pólójába, ahogy próbáltam visszanyelni a gombócot, ami a sírást tartotta vissza. Nehéz volt. Ó, de még mennyire, és sajnos SeHun pontosan tudta, hogy miért nem fordultam felé. Még másodperceken keresztül csak döbbenten feküdt alattam, a szívén tisztán hallottam, hogy alig ver, majd pillanatok alatt gyorsult fel vagy tízszeresére, ami ezúttal engem lepett meg. SeHun hűvös ujjaival nyúlt be felsőm alá, úgy simogatva a bőrömet, amitől kirázott a hideg. Alsó ajkamat beharapva próbáltam úrrá lenni a remegésem, mert egyáltalán nem akartam megint SeHun előtt sírni.

- Bízz bennem – motyogta a nyakamba a fiú azt a két szót, amitől leállította egy pillanatra a szívemet, aztán ezerszer erősebben kezdett dobogni. Nem akartam elmondani neki, hogy valahol mélyen, a szívemben már rég megbíztam benne. Féltem kimondani, ahogy ugyanattól is tartottam, hogy mi történik majd, ha elvesztem a bizalmamat sokkal komolyabban, mint eddig bármikor. Ha valaha is olyat tenne, amit ígérete ellenére megszegett, azt hiszem gondolkodás nélkül ugranék le valahonnan, hogy akkora fájdalmat szerezzek magamnak, amit emberi aggyal már képtelen lennék befogadni. Bármikor feltudtam volna adni az életemet most már, hiszen annyi terhet viseltem már az amúgy is sérült vállamon, hogy nem volt miért maradnom ezen a világon. Vágytam a másvilágra. A túlvilágra. – Kérlek, JongIn. Szükségem van rád. Annyira szeretném, ha az enyém lehetnél. Akkor vigyázhatnék rád és teljesen jogosan mondhatnám meg a többi embernek, hogy ne érjenek hozzád. Csak sajnos tudom, hogy te ebben nem lennél benne. És én nem akarlak bántani, soha. – Meglepődtem SeHun szavain és talán most először őszintén nem tudtam, hogy mégis mit kellett volna mondanom, vagy tennem. A szívem őrült tempóban vert, akárcsak mikor menekülő utat kerestem, most csupán annyival most másabb, hogy én választ kerestem. Aztán észrevettem, hogy nem félek. Nem félek a fiú szavaitól, pedig tudtam, hogy az a szó, amit SeHun ejtett ki, az nem csak annyit jelentene, hogy az övének hív. Tudtam, tökéletesen tudtam, hogy akkor a testem is az övé lenne. És én nem féltem ettől. Akartam, hogy SeHun gondoskodjon rólam egy teljesen más szinten; úgy, mint a szerelméről. Még ha nem is tudtam biztosan, hogy a fiú milyen érzéseket táplál irántam, akkor sem rémisztettek meg a szavai. Őrültnek éreztem magamat, ahogy egyik percben még félek a fiútól, a másikban utálom őt, a harmadikban megbízom benne, a negyedikben pedig már az övé akarok lenni. Annyira nem volt ez így normális. Őszintén nem tudtam, hogy mit tegyek, pedig annyira akartam! Válaszolni akartam a fiúnak, nem akartam tovább csendben maradni. Talán itt sikerült rávennem magam, hogy emeljem meg a fejemet és fordítsam a szöszi irányába, aki annyira elveszetten és reménykedve nézett vissza rám azokkal a csillogó szemeivel, hogy képtelen voltam nem elmosolyodni, annyira édesen festett. Furcsa volt egy tulajdonképpen velem egykorú fiúra azt mondani, hogy édes, de ha egyszer tényleg az volt, akkor mi mást mondhattam volna? SeHun egyszerre volt komoly, aranyos, kedves, jóképű, vicces, perverz és… és gonosz, azt hiszem. Igazából csak reménykedni tudtam, hogy nem az és csupán valamit teljesen félreértettem, így inkább gyorsan tereltem el a gondolataimat azzal, hogy megint bevallottam magamnak, hogy tetszik nekem a szöszi. Soha nem tagadtam, hogy meleg lennék, de ugyanúgy megnéztem a nőket is még anno. Talán amiatt kezdtem máshogy is tekinteni az alattam fekvőre, hogy három évig csupán fiúkat láttam és azok is mind szadista melegek voltak. Biztos, hogy nem tettek jót a lelkemnek.

- JongIn, figyelsz? – kérdezte halkan SeHun, másik kezével arcomat fogva, mire észbe kapva fókuszáltam újból hófehér bőrére, majd teljesen önkéntelenül a rózsaszín ajkaira. Esküszöm, egy lánynak sincsen ilyen rózsaszín szája rúzs nélkül, ő pedig fiú és semmi természetellenes nincs rajta!

- Aha, igen, figyelek – válaszoltam azért immár elég kábán a fiúnak, mert kezdtem azt is elfelejteni, hogy mit kérdezett, annyira lekötött a szája. Úristen, tiszta beteges vagyok már. Túl sokáig voltam a közelében. Tudtam, hogy nem szabadott volna ennyire közel kerülnöm hozzá. Egyáltalán mi okból döntöttem úgy, hogy én ráülök egy nálam magasabb fiúnak tulajdonképpen az ágyékára?! Amíg én ilyenekkel strapáltam az agyamat, addig SeHun elmosolyodva figyelte arcom minden rezdülését, amit csak azután vettem észre, hogy a fiú elsimított egy tincset a szememből. Zavartan eszméltem fel újra, majd újból visszaestem az értetlenség küszöbére, ahogy megéreztem azokat a lehetetlenül rózsaszín ajkakat a sajátomon.