9. fejezet

Lefagytam. Szó szerint lefagytam minden értelemben. A testem megdermedt a tehetetlenségtől, a szívem pedig szinte megállt a meglepődöttségtől. Őszintén elmondom, hogy soha nem számítottam volna arra, hogy SeHun most meg fog csókolni és ezt úgy tűnik az agyam sem bírta feldolgozni kellőképpen. Idióta voltam, mert nem tudtam megfelelően gondolkodni; automatikusan mozdultam, a következő pillanatban pedig már lehunyt szemekkel élveztem a rózsaszín ajkak kellemes simogatását, ezzel együtt viszonozva is az édes csókot. A fiú elégedetten mosolygott bele a csókba, én pedig önkéntelenül kerestem kényelmesebb pózt a fiún, amit végül megelégelt és maga alá fordítva kért bebocsájtást a számba. Én pedig megadtam neki. A fájdalmat, mintha felváltotta volna valami teljesen új. Nem foglalkoztam sem a sérülésemmel, sem a következményekkel, és pont ez volt a gond. Egyáltalán nem foglalkoztam azzal, hogy SeHun valószínűleg nem az, akinek hittem. Igazából azt hiszem, hiányzott valakinek a csókja és SeHun tökéletes volt minden értelemben. Lágy volt, figyelt arra, hogy én mit élvezek és édes, borzasztóan édes. Azalatt a három év alatt eléggé kitapasztaltam Tao vágyait és hogy ő mit élvez egy csókban mondjuk, de a szöszi annyira más volt. Nem tudtam kiigazodni rajta. Ő nem a saját élvezete miatt tette, hanem miattam is. Figyelte minden rezdülésemet és éreztem, ahogy azon volt, hogy kicsikarjon belőlem valamilyen hangot.

Éreztem, ahogy keze végigsiklik az oldalamon, majd combomnál megállapodva felhúzta azt, hogy aztán lábaim közé fészkelhesse magát. Őszintén, egy pillanatra megrémültem és abbahagytam a cselekvést, amit végeztem, ahogy megéreztem a fiúnak szinte minden testrészét hozzám nyomódni, hiszen az a melegítőnadrág nem volt olyan kemény és érdes tapintású, mint egy farmer. Elakadt egy pillanatra a lélegzetem, megfeszültem a félelemtől, de aztán SeHun elvált tőlem, kezét arcomra simította, így kérve, hogy nézzek fel rá, én pedig azonnal elvesztem. Elvesztem a tekintetében, ami tömény biztonságot és valami ismeretlenül kellemes pillantást sugárzott. Magam sem értettem, hogy tudtam ilyen könnyen feladni mindent és bíztam meg a fiúban, de megtörtént, én pedig… hagytam. Egymás szemébe néztünk, ő mosolygott, majd visszahajolva lehelt egy pillekönnyű csókot az ajkaimra, én pedig felnyöszörögtem. Úristen, annyira akartam még érezni az érintését, a mozdulatait, mindenét. Lehunyt szemekkel próbáltam elraktározni az összes érzést, amit keltett bennem bármely cselekvésével, amikor újból elhúzódott a fiú, majd mellém gördült. Azonnal kipattantak a pilláim, hogy felé fordulva nézzek értetlenül az ő végtelen mélységű íriszeibe.

- Miért… – Elakadtam, ahogy egy olyan kérdést akartam kiejteni, amit soha nem gondoltam volna magamról, hogy valaha is felteszek. Mindig csak azért könyörögtem, hogy hagyja abba, most meg… tulajdonképpen, hogy folytassa. – Miért hagytad abba? – Nyeltem egy hatalmasat, ahogy végül képes voltam kinyögni, amit akartam. Hát, mit ne mondjak, azért valamilyen szinten büszke voltam, hogy eljutottam egy olyan szintre, amikor már én vágytam valakire. Egy olyan valakire, aki biztos, hogy nem volt a világ legtisztább embere, engem mégsem érdekelt, csakis… Ő. Az a személy, aki előttem – inkább mellettem – feküdt, szemeit egyenesen az enyémbe fúrva, szőke tincsei homlokába hullottak, nekem pedig hatalmas volt a késztetés, hogy kinyúljak, és arrébb söpörjem őket. És végül pontosan ezt is tettem.

- Mert féltelek – mosolyodott el a fiú olyan aranyosan, hogy azt hittem, menten elolvadok. – Nem akarok fájdalmat okozni neked és nagyon nem akarom, hogy félned keljen tőlem. Én – habozott, nem nézett a szemembe, mint aki zavarban van, vagy mindössze képtelen a szemembe mondani az igazat – tudom, hogy semmi okod megbízni bennem, mert hát Tao… Én tényleg sajnálom, hogy ilyet kellett látnod és átélned, JongIn – mondta a végén már szinte kétségbeesetten, időközben pedig már felült törökülésbe és úgy figyelt engem a szomorkás szemeivel. Túl szép volt…

- SeHun – szólaltam meg én is ülésbe tornázva magam, majd nyakához nyúlva tettem rá kezemet, kicsit magam felé is húzva. – Nem érdekel… – ejtettem ki azokat a szavakat, amik hihetetlenül csengtek az én fülemben is, nemhogy a szösziében. Nem hitt szavaimnak, ez tisztán látszott. Ráncolta a szemöldökét, a szemei teljes értetlenséget és zavart tükröztek, ami igazából borzasztó idiótán festett, de úgy éreztem, hogy nem most van itt az ideje a nevetésnek. – Én… hidd el, hogy még saját magamat sem értem. Furcsa, nagyon furcsa minden, ami hozzád kapcsolódik, és ne hidd, hogy ettől még nem gyanakszom semmire, de baszki, olyan ismeretlen érzéseket váltasz ki belőlem, amiket már nem tudok, hogy visszatartani – kétségbeesetten néztem a szemeibe, karommal össze-vissza hadonászva magam előtt, a gombóc pedig egyre csak nőtt a torkomban. Nem voltam felkészülve egy ilyen kitörésemre, basszus, egyáltalán nem gondoltam volna, hogy most bevallok neki mindent. Nem kéne ezt tennem. Úgy meg fogom ezt még bánni… – A rohadt életbe is! Fontos lettél nekem SeHun. Csupán azzal, hogy figyeltél rám, hogy kedves voltál velem és megvédtél. Úristen, annyira nem tudom elhinni, hogy ennyi idő alatt ezt tetted velem… te hülye szöszi – motyogtam a végét már lehajtott fejjel a fiú mellkasának döntve. Nem mertem egy ilyen beszéd után ránézni. Annyira féltem a reakciójától is, pedig tudtam, hogy nem kéne, mert SeHun… ő soha nem tenne semmi rosszat.

- Hé – szólalt meg aztán hosszú másodpercek eltelte múltán, állam alá nyúlva, hogy láthassa arcom, a kifejezésimet. Lassan nyitottam ki a szemeimet, mintha csak ólomból lennének, de a következő pillanatban már úgy pattantak ki a kétszeresükre, hogy aggyal szinte felfogni sem tudtam. A fiú követelőzően és rendkívül akaratosan tapadt az ajkaimra, közben tarkómra fogva szinte magához préselt, úgy húzott magához. Konkrétan tépte az ajkaimat, éreztem a vér jellegzetes ízét kiserkenni, majd már csak arra lettem figyelmes, hogy SeHun nyelve a számban kutat az enyém után, hogy táncba hívja. Én pedig készségesen egyeztem bele. Egészséges karomat nyakára fontam, másikat pedig csak derekára tudtam tenni, mert már így is rohadtul húzódott a varrat az idétlen és gondtalan mozdulataimnak köszönhetően. Vad volt a csók minden értelemben. SeHun az oldalamat simogatta, néha már a bőrömet, én pedig úgyszintén az izmos hátát és a nyakát gyömöszöltem. Felemelő érzés volt végre nem rettegve átélni egy ilyet. Amikor én is élvezhettem a történéseket és nem csak szenvednem és könyörögnöm kellett. Nem tudom mennyi ideig kalandozhattunk egymás szájában, de amikor végül elhúzódtunk egymástól, akkor már a szöszi ölében ültem, én pedig nem is emlékeztem, hogyan kerültem oda. Mindketten kapkodtunk a friss oxigén után, de tartva a szemkontaktust, ami mosolygásra késztetett.

- JongIn – szólalt meg a fiú, ezzel kizökkentve a gondolataimból, amik már továbbkalandozva próbáltak egyre merészebb tetteket véghez vinni a puha ágyban ruhák nélkül. – Én nem akarlak kihasználni, ugye tudod? – nézett olyan mélyen a szemembe, mintha valami mást is akarna mondani szavak nélkül, amit nem mer kimondani. Elveszetten és bágyadtam bólogattam, hiszen nem is sejtettem, hova akart kilyukadni. – Mondtam neked, hogy megvédelek és megakarlak védeni, de ehhez nekem… az enyémnek kell lenned, JongIn – harapdálta az alsó ajkát, ahogy kiejtette az ismerős szavakat, amik mégis olyan furcsán és szívet dobogtatóan csengtek a fülemben. Még mindig nem értettem, mit akar ezzel mondani. – Légy az enyém, JongIn – mondta ki végül teljesen határozottan, végig a szemembe nézve, a hangja tiszta volt és nem remegett. Teljesen komolyan gondolta, de én… nekem még a szívem is megállt a szavaira. Talán nem álltam rá készen. Úgy éreztem, hogy ha most nem állok fel az ágyról és nem szaladok el, akkor megfulladok a szavaktól és SeHun tekintetétől. A szívem összeszorult, ahogy elfogott az az ismerős érzés, mintha pánikrohamom lenne, csak a szívem… fájt. Szóra nyitottam a számat, de semmi nem jött ki rajta. Fuldokoltam. A levegő egyszerűen benn rekedt, képtelen voltam kifújni és újat lélegezni. Torkomhoz kaptam, de semmit nem tudtam csinálni. Könnyes szemekkel néztem a plafont, ahogy úgy éreztem, nekem most végem. Itt az időm, pont az egyik legjobb pillanatban. Tompán hallottam, ahogy SeHun beszélt, vagy lehet, hogy kiabált hozzám, majd megragadva próbált valamit ő is tenni, de minden olyan homályos volt és semmiben nem voltam biztos. Szúrt a torkom, olyan volt, mintha valami borzasztó és undorító lény akarna felkúszni rajta, én pedig öklendezni kezdtem. Leestem az ágyról és köhögtem a kezembe. Megállíthatatlanul. Remegtem egész testemben, a könnyeim folytak a megerőltető és fájdalmas köhögéstől, majd éreztem, ahogy kifolyik a torkomból az a valami, én pedig megkönnyebbülten terültem el a hideg padlón. Reszkettem, a tagjaim önkéntelenül rándultak össze, könnyeimnek nem tudtam határt szabni, a látásom pedig borzalmas volt. Egyszer láttam, egyszer nem. A legszörnyűbb mégis az volt, hogy semmit nem hallottam az idegesítő zúgáson és az őrjítő sípoláson kívül.

Az egyetlen, ami boldogsággal töltött el az SeHun ragyogó mosolya volt és a csókja.