2. fejezet

Fájdalmasan nyöszörögtem, ahogy az alacsony, hatalmas szemű fiú minden második percben belém rúgott, vagy egyszerűen nekivágott a falnak. Nem akartam kimutatni, hogy mit élek át minden egyes ilyen tette után, mégis, mikor már kitudja hanyadszorra nekivágott a betonfalnak fájdalmasan felüvöltöttem, ahogy hatalmasat reccsent a bal karom. Sírva és nyüszögve csúsztam le a fal mentén, ahogy minden erőm elhagyott és a fájdalom teljes egészében átvette az uralmat bántalmazott testem felett.

- Annyira jó látni a szenvedő arcodat, Kai – lépett mellém, majd hirtelen durván hajamba markolt, hogy felnézzek rá. – Azt a csinos kis fenekedet most kivételesen meghagyom Taónak, mert már ígyis dühös lesz, amiért nem tud majd az ágyba döngölni ilyen állapotban. – Azzal fejjel előre belevágott a falba, ami után teljesen kikészültem. Nem láttam rendesen és alig hallottam, csupán azt érzékeltem, ahogy a homlokomból és az orromból is ömlik a vér. Egyszerűen nem tudtam levegőhöz jutni és abban a pár percben, amíg még magamnál voltam; teljesen biztos voltam benne, hogy aznap éjjel meghalok, ezáltal magára hagyva LuHant, aki bizonyára ugyanúgy valami szörnyűséget élt át éppen, mert tisztán hallottam a vérfagyasztó sikolyait valahonnan a folyosóról.

Még hallottam, ahogy Tao ordibálni kezdett, aztán leráncigálta rólam a véres ruháimat, ezt követően ölébe kapott és tulajdonképpen bevágott a kádba, viszont már annyira nem tudtam eldönteni, hogy mim fáj, hogy nem is szisszentem fel. Csupán hagytam, hogy az ismerős feketeség ellepje az agyamat, ezáltal mély álomba zuhanva.

Izzadtan és lihegve ültem fel az ágyban, ezúttal azonban már figyelve arra, hogy ne erőltessem meg a sebesült vállamat. Meglepetésemre viszont rajtam kívül senki nem volt a szobában, ami megkönnyebbüléssel töltött el, hisz nem sok kedvem volt bárkinek is magyarázkodni arról, hogy miért vannak rémálmaim, egyáltalán miről szólnak. Remegve temettem kezembe arcomat, ahogy újból felrémlett előttem LuHan zokogó lénye, ahogy segítségért kiált, megváltásért a halál formájában, miközben én vígan tengettem a napjaimat több hónapja. Átkoztam magamat azért, amiért ott hagytam őt azok az állatok fogságában, bármennyire is mondta mindig azt, hogy inkább én szabaduljak, mint ő. Dühösen szorítottam ökölbe kezeimet a fájdalommal nem törődve, amikor hirtelen egy csattanás hallatszott a közelből, én pedig érdeklődve kaptam a mosdó felé a fejem, ahonnan éppen SeHun sétált ki valami tálcával a kezében. Egy szempillantás alatt szállt el minden dühöm, amit puszta idegesség váltott fel, csupán azzal, hogy megláttam a szöszi fejét.

- Mégis mi a szart keresel te itt?! – tettem fel az engem foglalkoztató kérdést, amire SeHun csak elvigyorodott. Nem tudom, mi ebben olyan kurva vicces, de igazán megtehetné, hogy nem bámul rám egyfolytában.

- Téged – nevetett fel, aztán inkább csak elmosolyodott. – Ha holnaptól úgyis együtt fogunk élni, akkor meg is kéne ismerkedünk, nem csak húzni egymás agyát mindenféle felesleges baromsággal, nem gondolod, JongIn? – lépett az ágyam mellé karba tett kézzel, ami miatt valamiért annyira komolynak tűnt.

- Nem – válaszoltam dacosan, mert én ugyan nem fogok együttműködni vele, akármennyire is akarja. – Még mindig nem szándékozom veled élni.

- Nem is kértem, kijelentettem – vigyorodott el szélesen, mint aki tudja, hogy ő nyerte ezt a játszmát. Persze, SeHun, de nem adom meg magam ilyen könnyen.

- Ugye tisztában vagy vele, hogyha valamilyen oknál fogva sikerülne elvinned hozzátok, akkor minden napodat megkeseríteném? – néztem fel rá sejtelmesen, hiszen már csak a gondolat is szórakoztató volt, hát még ha meg is teszem… Talán nem is olyan rossz ötlet elmenni vele.

- Én is sok mindent megtehetek a saját házamban, tudod? – hajolt közel az arcomhoz, kezével mellettem támaszkodva, ami iszonyatosan zavaró lett hirtelen. Egyszerűen nem bírom, ha ilyen közel van hozzám valaki, azok után, amik történtek velem. Azt is kétlem, hogy én valaha bele fogok szeretni valakibe annyira, hogy újból átadjam a testemet. Már csak a gondolata is megrémiszt. Nagyot nyelve néztem fel barna íriszeibe, amik értetlenséget tükröztek.

- Velem semmit nem tehetsz, ezt most elmondom – jelentettem ki végül, keményen a szemeibe nézve, úgy várva, mit reagál erre. Talán elege lesz a folytonos ellenkezésemből és végre feladja. Magamban ezt kívántam, közben a szívem egyáltalán nem ezért vágyakozott.

- Azt gondolod, hogy megerőszakolnálak? – hökkent meg hirtelen SeHun hátrébb húzódva, amire én csak ajkamat beharapva néztem félre, hogy ne kelljen válaszolnom, mégis tudtam, hogy így igazat adok neki. – Úristen, JongIn, azért ez eléggé durva. Mi a francért erőszakolnálak meg csupán azért, mert folytonosan visszapofázol, amikor te ráadásul idősebb is vagy nálam?!

- Mi az hogy idősebb? – fordítottam vissza felé a fejem teljesen ledöbbenve a szavain. SeHun komolyan idősebb lenne nálam ezzel a fajta személyiséggel? – Mégis hány éves vagy te? – ültem fel, ezúttal karjaim segítsége nélkül.

- Annyi, mint te, csak három hónappal fiatalabb – vonta meg a vállát, mire megforgattam a szemeimet. És én még komolyan abban reménykedtem, hogy minimum egy év különbség van köztünk. Ah, persze…

- Visszatérve az odaköltözésemre, azért elmehetek néhány cuccomért, ugye? – Tulajdonképpen fel sem fogtam, hogy ezzel beleegyezésemet adtam abba, ami ellen annyira tiltakoztam kemény tizenkét óráig… Komolyan mondom, hogy nem értem; miért vagyok ennyire beletörődő mindenbe? Talán ez volt az egyik probléma az ott tartózkodásom ideje alatt is. Túl keveset ellenkeztem. Nem úgy, mint Lu. Idegesen ráztam meg a fejem, amiért megint eszembe jutott a fiú, akiben megbíztam annyira, hogy elmertem mondani neki olyan dolgokat is, amit másnak semmi áron sem.

- Aha, holnap reggel odamegyünk – bólintott a fiú, miközben töltött magának egy pohár vizet és leült az ágyam végébe törökülésben. Komolyan, mintha csak otthon lenne…

- Na nem, te nem! – ellenkeztem azonnal, ahogy felfogtam a nem épp bizalomgerjesztő szavait. Nem léphet be a lakásomba más rajtam kívül.

- Én ugyan nem fogok kinn maradni, mert teljesen biztos vagyok benne, hogy bezárod magad vagy ellógsz, aztán én meg várhatok.

- Akkor nyitva hagyom az ajtót, te pedig kinn maradsz a küszöbön – mondtam fapofával és már előre röhögtem, ahogy elképzeltem a szöszit ott ácsorogni.

- Ezt a beszélgetést majd akkor folytatjuk, ha ott leszünk – pillantott rám, miközben egy almát –, amit nem tudom, honnan szerzett – kezdett felszeletelni, mit aztán odaadott nekem. Meglepődve nyúltam a tálért, hogy aztán bekapjam az egészen kellemes ízű gyümölcsöt. – Nemsokára ebédidő és akkor normális kaját is ehetsz végre. Már nagyon éhes vagy?

- Nem annyira, mint kéne lennem – fejeztem be lassan, ahogy közben belegondoltam abba, hogy három év alatt napi kétszer, esetleg háromszor, ha kaptam valami kaját, ami éppen hogy elég volt a gyomromnak.

- A szüleim éttermet vezetnek, ezért már most mondom, hogy mindennap olyan jókat fogsz enni, mint talán még soha – vigyorodott el a fiú, amire én is megengedtem magamnak egy apró mosolyt, hisz borzasztó rég volt már, hogy valaki rám főzött, egyáltalán gondoskodott rólam. Aztán olyat mondott, amitől azonnal lehervadt az a mosoly az arcomról. – Már ha az anyukád nem főz jobban náluk. – Ő mosolygott, mert semmit nem tudhatott rólam, éppen ezért lepődött meg a hirtelen felvett komor arckifejezésemen. – Rosszat mondtam? – vált hirtelen aggódóvá, amit ezalatt a pár óra alatt már meg is szoktam. SeHun túl figyelmes és pontosan emiatt kell jobban odafigyelnem arra, hogy mit mondok.

- Nem emlékszem anyukám főztjére – mondtam komoran a fehér paplant bámulva, ahogy bármennyire is próbáltam felidézni főztjei ízét, egyszerűen az ételek –, amiket főzött – sem jutottak eszembe ez pedig megrémisztett. Lassan minden emlékemet kezdtem elveszíteni a családomról.

- Mi az hogy nem emlékszel?

- Mondtam, hogy három éve nem láttam a családomat – motyogtam halkan sziszegve, ahogy kezdtek felidegesíteni SeHun kérdései. Miért kell mindent megkérdeznie?

- Akkor majd meglátogatjuk őket, mit szólsz? – csillantak fel most először szemei, amitől olyan gyerekesnek, mégis aranyosnak tűnt és talán emiatt nem ordítottam rá azonnal, csupán erőteljes hangnemet felvéve sziszegtem fogaim közt a nem helyeslő választ.

- Nem. Megyünk. El. Hozzájuk – hangsúlyoztam minden egyes szót visszafojtott indulattal, amit SeHun döbbenten hallgatott és pár másodpercig néma tátogáson kívül nem is volt képes másra, ami valamiért enyhe elégedettséggel töltött el, hisz’ tegnap ő hozott engem ilyen helyzetbe. Haha, Oh SeHun, nem vagy te olyan tökéletes, mint amilyennek kinézel. Ebbe belegondolva pedig újfent azt éreztem, hogy talán nem is lesz olyan rossz együtt élni vele néhány hétig, ha mindennap láthatom az ilyen kifejezéseit, amit ráadásként én váltok ki belőle.

- Miért viselkedsz velem ennyire ellenszenvesen? – kérdezte hirtelen talán kicsit szomorúan, de ezt nem tudtam pontosan megállapítani, mert elfordította az arcát az ablak felé. Ott belém nyilallt valami, hogy talán túl messzire megyek, de nem tudtam normálisan viselkedni vele az ilyen kérdései után.

- Mert nem tudok már normálisan viselkedni azután az évek után – suttogtam, közben SeHun hátára meredve. – Hidd el, te sem tudnál…

- Ha elmondanád végre, hogy mi történt, akkor tudnánk segíteni! – kelt ki magából SeHun újból, ezúttal viszont felém kerekedve nézett le rám vadul csillogó szemekkel, amik segíteni akartak és mindenáron megismerni, emiatt pedig elszorult a torkom. Beszélni akartam hozzá, kedvesen, ennek ellenére ösztönösen kezdtem remegni a kialakult helyzettől, ami annyira hasonlított az évek során átéltekre, hogy okvetlenül is csak az jutott eszembe, hogy SeHun le akar teperni.

- Nem tudom elmondani – remegett meg a hangom, ahogy szemeibe néztem, amik talán egyre közelebb kerültek volna, ami miatt rémülten zártam össze szemeimet várva, mit lép a szöszi. Azonban meglepetésemre, egyik kezével az ép vállamat tartotta, míg másikkal hátam alá nyúlva emelt meg, ezzel konkrétan az ölébe húzva. És ami még jobban megdöbbentett ezután a gondoskodó mozdulat után az az volt, hogy semmit nem éreztem alsó fertályom alatt, ami a szöszihez tartozott és zavaró tényező lett volna. Ötletem sincs, hogy a karjaim hogyan kerültek a fiú nyakába, de ott voltak, ezáltal tökéletesen szemkontaktus alakult ki közöttünk. Csendben figyeltük egymás szemét, ami valamiért iszonyatosan megnyugtató volt számomra, amikor nyílt az ajtó és a doki lépett be rajta. Döbbenten néztünk a férfi felé, aki ugyanilyen tekintettel figyelt minket, mire gyorsan észbe kapva másztam ki SeHun öléből a párnámhoz húzódva. A fiú ugyanúgy ült az ágyam közepén még pár pillanatig rám meredve, aztán megrázva fejét fordult a doki felé.

- Úgy látom, egész szépen összeismerkedtetek – köszörülte meg végül a torkát a férfi, mire mélyen elvörösödtem, ám voltam olyan szerencsés, hogy ez a bőrszínem miatt egyáltalán nem látszott.

- Csak rosszul lett – mondta SeHun egész hihetően, de azért vissza kellett fognom magam, hogy ne röhögjek fel gyenge érvelésén.

- Aha, persze, és azért ült az öledben – bólogatott a férfi gúnyosan, aztán hozzám lépve vizsgált meg a napi rutin szerint. – Mindenesetre ideje beszélned, JongIn – váltott hirtelen témát, amint mindennel végzett, nekem pedig sebesebben kezdett verni a szívem a mondatára. Egyáltalán nem gondolkoztam a válaszomon és nem tudtam, mit mondjak. Zaklatottan pillantottam SeHunra, aztán a mellettem ácsorgó orvosra, aki mintha kezdett volna egyre türelmetlenebb lenni, ezért nagyot nyelve nyitottam ki a szám, hogy valamit kinyögjek, amire talán nem fog akadékoskodni semelyikük.

- Három éve egy hülyeségem miatt betévedtem egy erdőbe, amibe soha senki nem ment valamiért, engem mégis kíváncsivá tett, így éjszaka bementem – kezdtem mesélni a történetem egy részét, lényegesen több és fontosabb dolgokat kihagyva. – És ahogy egyre beljebb kerültem… szörnyű hangokat hallottam meg egy… egy régi épületből és menekülni akartam. Csak nem sikerült – hunytam le végül a szemem, idegesen túrva a hajamba, ahogy felrémlett előttem annak az állatnak a képe, aki nem hagyott elszaladni.

- Hol van ez az erdő és mégis miért nem sikerült elmenekülnöd? – kérdezte rögtön a köpenyes, mire én ökölbe szorítottam a kezemet, amiért feleslegesen reménykedtem végre abban, hogy nem lesznek kérdések. Haha, persze, mert nekem soha semmi nem sikerülhet úgy, ahogy azt én szeretném.

- Itt, Szöulban – mondtam gúnyosan, mert ezt már tényleg nem akartam elárulni. – És nyilván azért, mert elkaptak.

- Miért nem árulsz el többet? Rengeteg időbe telne átkutatni az összes szöuli erdőt!

- Mert ha el is mondanám és megtalálnák a bandát, aztán börtönbe zárnák, én pár napon belül halott lennék. Mert ha nem ölik meg, akkor semmi sem állíthatja meg őket.

1. fejezet

Az erdő mélyén, a sűrű rengetegben megbújt egy nagy, omladozó villa, ami egykoron biztos gyönyörű volt, ám most az alsó és legfelső szintet betört ablakok borították, s csupán a teraszon és a második szinten égett néhány lámpa. Nem tudtam, hova keveredtem, de az egyszer biztos, hogy nem kedves emberek éltek itt, ugyanis a következő pillanatban egy sikítás szelte át a sötét erdőt ijesztő ropogásokkal társítva, amit üvegcsörömpölés és röhögés követett. Megdermedtem, amint belopta a szívembe magát a félelem, és azonnal hátráltam pár lépést, hogy minél előbb kikerüljek ebből az ijesztő rengetegből. Azonban azzal nem számoltam, hogy egy erdőben elég sok ág van a földön, én pedig természetesen voltam olyan ügyes és ráléptem párra, ami a hirtelen beállt csendben roppant kivehetően hangzott.

Ijedten emeltem fel fejem, amint meghallottam, hogy elindulnak felém az emberek, egyesek csupán leugorva a több méter magas teraszról. Tétovázás nélkül fordultam meg, és olyan gyorsan kezdtem szedni a lábam, mint még talán soha. Hallottam, ahogy kiáltoznak és rohannak utánam, mindenütt ropogtak a gallyak, ahogy ráléptek, én meg egyre jobban megrémültem, mert már kezdtem kifogyni a levegőből és lábaim is fel akarták adni. Mi van, ha nem tudok elmenekülni?

A következő pillanatban az egész eget bevilágította egy hatalmas villám, amit egy dörrenés követett ezúttal nem az ég jóvoltából –, hanem a mögöttem lévő tagok pisztolyából – egy közelemben lévő fa törzsébe találva, én pedig ijedtemben sikeresen beleléptem egy gödörbe, ami által ki is bicsaklott a lábam. Tudtam, hogy ezzel jelentősen csökkent az esélyem a menekülést illetően, mégsem hagytam, hogy a fájdalom átvegye a hatalmat bokám felett és egyszerűen csak zihálva futottam tovább.

- Semmit nem old meg a rohanás, szépfiú – termett előttem hirtelen az egyik tag, nekem pedig kikerekedtek a szemeim, és egy ijedt kiáltás hagyta el ajkaim, a következő pillanatban meg már a földön találtam magam, rajtam a taggal. Rémülten néztem a fiatal fiú szemeibe, aki innen nézve talán még jól is nézett ki. – Talán a kinézeted és a meglepően gyors futásod miatt nem ölünk meg, de nehogy azt hidd, hogy megmenekültél. Túl késő – nevetett fel a szőke eszelősen, ezáltal kivillantva tökéletes és hófehér fogait, közben fejem mellé téve kezeit hajolt vészesen közel az arcomhoz. – Vár rád a szenvedés, édesem – nevetett fel újból ezúttal inkább ördögien, és erősen beleharapott a nyakamba.

Rémülten ordítva ültem fel, ezáltal borzalmas fájdalmat keltve a vállamban a hirtelen mozdulat következményeként.

- Hé, hé! – hallottam magam mellől egy ismeretlen, mégis ismerős hangot. Zihálva fordítottam felé arcom, remegve az álmomtól és az előbbi fájdalomtól. – Feküdj vissza, nem szabad ilyen hirtelen mozdulatokat tenned! – szólt rám kedvesen az a szőke fiú, aki megtalált a sikátorban. Elsőnek fel sem fogtam, hogy ő az, aztán szemeim kikerekedtek és úgy néztem továbbra is az immár mellettem álló srácra, aki óvatosan próbált visszanyomni az ágyra.

- T-te… – dadogtam, mert egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy tényleg élek még, ráadásul úgy tűnt, a szőke fiúnak köszönhetően. – Megmentettél… – nyögtem ki végül az értelmes mondatot, szemeibe nézve. Képtelenségnek tartottam, hogy megmentsen valaki, ráadásul azt sem tudtam, mégis, hogyan kerültem ide.

- Igen – mosolyodott el lágyan, rám húzva a takarót, majd az ágy szélére ült, közvetlen a combom mellé. Egy pillanatra megrémültem közvetlen viselkedésén és rémképek jelentek meg arról, hogy mit tehetne velem úgy, hogy még csak nem is tudnék ellenkezni a vállam miatt. – Amint elájultál, hívtam a mentőt. Szerencsésen megmenekültél, JongIn és emiatt hálás is lehetsz nekem.

Döbbenten hallgattam szavait, miközben pillanatképek támadtak meg az elmúlt hónapok éjszakáiról és a támadásairól.

- Rohadtul nem könnyítetted meg az életemet, bármennyire is szeretném azt hinni, de nem tudom. Nem, mert lehetetlen. Senki nem tud megmenteni, épp ezért örültem volna, ha meghalok.

- A halál sem könnyíti meg az életet, JongIn! – nézett rám keményen és ekkor jöttem rá, hogy nem is árultam el neki a nevemet, ő mégis tudja. – Valószínűleg okkal találtalak meg, tehát…

- Elég! – szakítottam félbe hangosabban, mint kellett volna. – Kurvára semmit nem tudsz rólam, szöszi – mondtam lehalkítva hangom, összepréselt ajkakkal, közben nem szakítva meg a szemkontaktust köztünk. Láttam, hogy megilletődött a hangszínemen, és ahogy beszéltem vele, de nem érdekelt. Talán, ha nem ilyen állapotban találkozunk, elvesztem volna a tekintetében, meg úgy mindenében, de most… Nincs időm erre. – És mégis honnan tudod a nevemet?

- Az irataidból – mondta egyszerűen, állával a kisasztal felé bökve, ahol ott hevertek az említett tárgyak. – A nevem pedig Oh SeHun – állt fel végül teljesen ignorálva a szavaimat. – Egyedül élsz, JongIn? – kérdezte, mintha ez tök normális lenne. Aha, még jó, hogy nem azt kérdezi, hol lakom. Talán neki nem tanították, hogy ilyenekre nem válaszolunk idegeneknek?

- Egyedül és mielőtt megkérdeznéd, nem engedem meg, hogy hazakísérj.

- Még nem mehetsz haza, de amúgy azt mondta a doki, hogy gondoskodni kell rólad. Mi van a családoddal? – nézett rám, miközben újból leült mellém, ezúttal egyik karját az oldalam mellett támasztva, ami valamilyen szinten feszélyezett, hiszen így teljesen közrefogott. Bármit tehetett volna velem újfent.

- Nem tartom a kapcsolatot velük már három éve – jelentettem ki keményen, félrenézve, hogy ne lássa szemeimben a fájdalmat. – De most már igazán magamra hagyhatnál. Köszönöm, hogy segítettél, meg hogy vigyáztál rám. További szép életet, Oh SeHun – biccentettem felé enyhén feszülten, miután ledaráltam a mondanivalóm, csakhogy ő nem mozdult. Már éppen kioktattam volna, amikor belépett az orvos.

- Ó, hát felébredtél! – pillantott rám, majd a szekrényre letéve a füzetet, közelebb lépett hozzám. – Hogy érzed magad? – kérdezte, miközben elhúzva a ruhám meghallgatta a szívem. Ez alapjában véve tök normális is lett volna, ha SeHun nem ül mellettem, és nem legelteti rajtam a szemét. Mert hát oké, hogy valamilyen szinten izmos vagyok, amiért eddig nem is volt okom panaszkodni, de a szöszi olyan átható szemekkel nézett végig rajtam, hogy képtelen lettem volna nem elpirulni. Vagyis nem elpirulni, de zavarban érezni magam.

- Jól vagyok, köszönöm – mondtam végül, megkönnyebbülten sóhajtva, ahogy ellépett tőlem, ezzel végre visszahúzva magamra a ruhát. Egy pillanatra elkaptam SeHun kifejezését, amint beharapott ajkakkal veszi el mellőlem karjait és áll fel, ezzel lényegesen messzebbre húzódva tőlem. Elégedetten elvigyorodtam magamban, aztán visszafordultam az orvoshoz. – Mikor mehetek haza?

- JongIn… – sóhajtva túrt bele fekete hajába, frusztráltan nézve rám. – Elsőnek el kell mondanod, hogy mégis, hogyan lőttek meg, mert oké, hogy teljesen egészségesnek tűnsz, de nem állapot, hogy egy fiatal fiút csak így meglőjenek.

Fel akartam ülni, mert egyszerűen utáltam fekve beszélni, főleg egy orvos előtt. Ám amint csak egy kicsit is megemelkedtem SeHun mellettem termett és mintha csak az anyám lenne, úgy segített felülni, amire felmorrantam, ugyanis egyáltalán nem lett jobb a kedvem attól, hogy a szöszi fogdossa a testem.

- Doktor úr – kezdtem, és most én sóhajtottam fel hajamba túrva. – Vannak olyan dolgok, amikről nem szeretünk beszélni és ez nálam pont egy ilyen.

- Ez akkor sem elég – rázta a fejét nemlegesen és egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki ennyivel megelégszik. – Ki, vagy miért lőtt meg?

- Üldöztek, oké?

- Nem, ez egyáltalán nem oké – rázta a fejét immár idegesen nézve rám. – Mégis miért üldöztek? JongIn, segíteni próbálok – sóhajtott fáradtan lerogyva a székre.

- Rendben! – szólaltam meg idegesen, félszemmel SeHunra pillantva. Nem, nem szándékoztam elmondani az igazságot, mert ezt senkinek sem akarom kikotyogni, de valamennyit azért tudhatnak. – Elszöktem egy bandától még pár hónapja és az utóbbi időben, minden éjszakám hasonlóan telt. Bár most először, hogy belém lőttek.

- Milyen bandától? – ráncolta homlokát ezúttal a szöszi, újból közelebb lépve hozzám, csupán most már egy fél méterre állva az ideiglenes ágyamtól.

Nem akartam többet mondani, mégis tudtam, hogy ha nem teszem, akkor nem hagynak békén. Frusztráltan szívtam be a levegőt, majd engedtem ki összezárt fogaim közt. Idegesen töprengtem egy olyan válaszon, ami ugyan nem az igazság, mégis elhiszik. Természetesen azonnal eszembe is jutott, hogy feleslegesen próbálkoznék a hazudozással, hiszen a rendőrök előbb-utóbb úgyis rájönnének, hogy nem létezik ilyen szervezet. Kétségbeestem, amiért semmi kiutat nem találok, ami kihatott a testemre is, ugyanis a pulzusszámom jelentősen megemelkedett.

- Oké, oké, nyugodj meg, JongIn! – próbált csitítani a doki, de korántsem tűnt olyan egyszerűnek megtenni, mint mondani.

- Nyugodt vagyok! – emeltem fel a hangom, mert borzasztóan frusztrált, hogy mindketten néznek én pedig még csak szabadulni sem tudtam ebből a nyomorék ágyból. Idegesen csaptam a takaróra karjaimmal, amit abban a pillanatban meg is bántam a vállam miatt. Összeszorított szemekkel próbáltam kizárni a fájdalmat a testemből, de csak nem segített. Ugyan miért is? Talán életemben először pánikoltam be a tehetetlenségtől, pontosan ezért voltam ennyire megijedve. Bizseregve futott végig az egész testemen valami, amit közvetlen utána remegés követett. Rosszul voltam és el akartam rohanni olyan messzire, ahol senki nem találhat meg, de persze ezt egy kórházból aztán nagyon egyszerű megtenni. Ordítani akartam és sírni, annyira gyengének éreztem magam, az agyam mégsem engedte, hogy két ember előtt is szabadjára engedjem fájdalmas könnyeim.

Nem tudtam, mégis hány percig vívódtam magamban, de már csak azt éreztem, ahogy valaki karjai közé vonva szorít magához, miközben nyakához húzza fejem és valamiért abban a pillanatban éreztem, hogy kezdek megnyugodni. Mintha csak elvágták volna a pánikot és az idegességet, úgy szívtam magamba az éltető oxigént immár normálisan. Nem érdekelt, hogy mennyire szánalmasnak tűntem, akkor, abban a pillanatban csak érezni akartam azt az ember testét, aki úgy szorított magához, mintha soha nem is akarna elengedni. És én ezt boldogan használva ki kapaszkodtam vállaiba.

- Semmi baj, itt vagyok – mormogta halkan a fülembe SeHun, de ez akkor még nem érdekelt talán azért, mert ő segített rajtam vagy, mert esetleg nem voltam még teljesen magamnál. Abban a pillanatban csak az számított, hogy évek óta valaki először ölelt magához ennyire óvón. Én pedig pontosan ezért voltam teljes szívemből boldog. Pár percig végül is mindenki megengedheti magának azt a fajta gyengeséget, amitől nem kell félnünk. SeHun csak abban a megtiszteltetésben részesült, hogy abban a pár percben minden ellenkezésemet elhagytam. Ő csupán jókor volt jó helyen, ha mondhatom így. – Semmi baj.

Nagyot nyelve engedtem le lassan karjaimat, ezzel elérve, hogy SeHun is eltávolodjon tőlem, így pontosan egymás szemébe tudtunk nézni. Nem akartam megszólalni, mert nem akartam megköszönni, de gúnyolódni sem, hiszen tapasztalatból tudom, hogy nagy valószínűséggel nem én jönnék ki belőle nyertesen. Ajkamat beharapva fordítottam el a szösziről tekintetem, aki szótlanul kelt fel mellőlem, hogy aztán továbbra is csendben üljön le egy székre a fal mellett. Nyíltan néztem végig tevékenységét, míg felém nem fordult.

- Rendben JongIn, nem kell most válaszolnod, de ne hidd azt, hogy nem fogom még megkérdezni – nézett komolyan a szemembe a doki, amire én beleegyezően bólintottam, habár még ötletem sem volt afelől, hogy mi a szart mondjak úgy, hogy utána ne nyírjanak ki azok az állatok. Vicces, nem? Nem olyan régen még meg akartam halni, most pedig már élni akarok. Ha érteném magamat, már rég könyvet írtam volna arról, hogy hogyan kell kezelni engem.

- SeHun! – fordult hirtelen a fiú felé, aki kérdőn húzta fel szemöldökét, ezzel folytatásra bírva az orvost. – A családoddal élsz?

- Igen, miért?

- Nem gondoskodnál JongInról, amíg fel nem épül teljesen? Tudom, hogy ez borzasztóan nagy feladat és teljesen meg is értem, hogy ha elutasítod, de úgy vettem észre, hogy viszonylag jól kezeled JongInt és őt egyelőre nem lehet egyedül hagyni. – Döbbenten hallgattam végig a férfi szavait, aki teljesen úgy beszélt, mintha én itt sem lennék, ráadásul a véleményemet sem kérdezte meg, ami roppant dühítő volt. SeHun meg persze beleegyezően bólintott és már válaszolt is volna, amikor félbeszakítottam.

- Én is itt vagyok! – csattantam fel végül, mert kifejezetten zavart, hogy tényleg tudomást sem vesznek rólam.

- Tudjuk, JongIn – mosolyodott el a doki, amitől felállt a szőr a hátamon, és idegesen fújtattam egyet összefonva karjaimat.

- Ne durcáskodj, nem vagy te gyerek – nevetett fel a köpenyes, amire hitetlenül kaptam felé a fejem. Komolyan, nem hiszem el, hogy így viselkednek velem!

- Nem akarok SeHunnal élni – mondtam végül idegesen motyogva. – Nem kell nekem egy ilyen kedves ember, tökéletesen megvagyok magam is. Tudok gondoskodni magamról, akármennyire nem is tűnik úgy… rohadtul el sem hinnétek azokat, amiken keresztülmentem.

- JongIn, fogd be – nézett rám lesajnálóan a szöszi, mire hápogva néztem rá.

- Mi az, hogy fogjam be? Te csak ne parancsolgassál itt nekem… hülye szöszi – tettem hozzá halkabban és nem érdekelt, hogy mennyire viselkedem gyerekesen, valamilyen szinten, akkor is tetszett, hogy így beszéltünk egymással, csak ezt hangosan álmomban sem mondtam volna ki.

- Elvállalom – hallottam meg SeHun nyugodt hangját, mire legszívesebben kiugrottam volna az ágyból, hogy jól megcsapkodjam azt a túlzottan tökéletes arcát. – Szívesen figyelek JongInra.

- Ennek igazán örülök – mosolyodott el idiótán a doki és itt már kurvára elegem volt mindenből. Rohadtul majdnem felnőtt vagyok, erre komolyan úgy kezelnek, mint egy kisgyereket. És nevetséges, hogy én valaha is ezzel a hülye szöszivel éljek hetekig… – Két nap múlva haza is mehettek – írogatott beszéd közben valamit a füzetébe, aztán egy utolsót vigyorogva becsukta maga után az ajtót, így kettesben hagyva minket SeHunnal.

- Nem akarok hazamenni veled – morogtam szemébe nézve továbbra sem hagyva a témát.

- Könyörgöm, JongIn, ne legyél már ennyire gyerekes! – nézett a plafonra, mintha segítséget kérne tőle. Tiszta beteg a srác.

- Nem vagyok gyerek, de rohadtul nincs kedvem veled lakni és egész nap a te pofádat bámulni! – emeltem fel a hangom frusztráltan. Most már komolyan kezdtem kijönni a sodromból.

- Már ne is haragudj, de megmentettelek, lenyugtattalak és még gondoskodni is fogok rólad! Lehet, hogy neked ez egyáltalán nem tetszik, de fogadd el, hogy van, aki segíteni szeretne neked! – kiáltott rám ő is, közben valamit bontogatva, amit kicsit döbbenten néztem végig, hiszen egészen eddig teljesen kordában tartotta magát, annak ellenére, hogy mennyit gúnyolódtam vele. Valahol a szívem mélyén tényleg sajnáltam és tisztában voltam vele, hogy most hálásnak kéne lennem, de egyszerűen nem tudtam kedvesen viselkedni vele, annyira tönkretett az a három év azoknál a barmoknál. – És most befejezed a hisztit és elszopogatod ezt a hülye epres nyalókát, amit direkt neked vettem, csak hogy jobb kedved legyen – nyomta a számba az emlegetett édességet, ami annyira hirtelen történt, hogy még ellenkezni sem tudtam.

Hitetlenül nevettem fel, ahogy tette után ki is sietett a szobából még egy utolsó szép álmokat morogva nekem.

- Neked is jó éjszakát, SeHun – kiáltottam még utána, hátha meghallja. Ezután pedig vigyorogva ettem meg a kedvenc ízesítésű nyalókámat, és a hatalmas ablakon kibámulva figyeltem, ahogy a szöszi idegesen sétált ki a parkolóba, hogy ott aztán beüljön valami piros, méregdrága kocsiba, amit ilyen messziről sajnos nem láttam, de teljesen biztos voltam benne, hogy én akarom vezetni azt az autót.

Prológus

Lélekszakadva rohan át egy fiatal fiú az utcákon és sötétségbe burkolt sikátorokon. Úttesteken szalad keresztül, dudáló és csikorgó autókat hagyva maga után, akik feldúltan kiabálnak utána. A fiú akkor sem áll meg, mikor egy elsülő fegyver dörrenő hangja hasít végig a hideg éjszakán, egyenesen az üldözött vállába fúródva. Nem kiált fel, csupán erősen összezárja fehér fogait és csillogó szemeit, majd ugyanúgy folytatja a futást. Talán másodpercek, percek, de lehet hogy órák telnek el, mire végre úgy érzi, lerázta az üldözőit, így fáradtan rogy le egy koszos sikátor legsötétebb zugában. Reszketegen engedi ki a levegőt ajkai közt, ahogy egy újabb éjszakát túlélt. Érzi, ahogy a friss sebből folyamatosan szivárog a vér, ráadásul a benne lévő golyó miatt borzalmas, lüktető fájdalommal jár. Fejét a szabad ég felé emeli, könnyei hangtalanul folynak végig meggyötört arcán, úgy kémleli a milliónyi csillagot, megnyugvást és biztonságot várva tőlük.

Nem érdekli, hogy ha itt marad, a halálon kívül más nem vár rá. Ő csupán szabad akar lenni, még ha csak pár percre is. Gondtalanul akar aludni, úgy hogy tudja, holnap nem vár rá ugyanez a borzalom. Elmosolyodik, ahogy egy hullócsillag szeli át az égboltot, és belegondol, hogy mennyivel szebb élete is lehetne, ha nem ment volna ki három éve az erdőbe, ahol olyat látott, amit nem szabadott volna és emiatt az egész élete meg lett bélyegezve. Ha nem tette volna, talán boldogan élhetne tovább nővéreivel és szüleivel. Az a két apró szó, ami mindig ott van, miután megbántunk valamit. Ha nem… A fiú fojtottan és hang nélkül kiált bele az éjszakába, könnyei pedig megállíthatatlanul peregnek végig sebes arcán. Kim JongIn mindig mindenre későn jön rá. Akkor, mikor már…

Hangokat hall, léptek zaját, amik egyenesen felé tartanak. Egy pillanatra övéhez nyúl, ahol ott rejtőzik egy tőr, de aztán meggondolja magát. Hisz már úgyis mindegy, mi történik. Bármit tesz az idegen, ő akkor is meg fog halni, hiszen már… Amint elé ér a magas tag, ő lassan emeli a szőke hajú alakra a tekintetét.

- Jól vagy? – A szőke hozzá szól. Hozzá, Kim JongInhoz, akit nem is ismer. – Megsérültél, igaz? Vérzel… Kórházba kell menned. – JongIn keserűen felnevet, ahogy ráeszmél; rajta segíteni akarnak három éve először. A mosoly nem lohad le arcáról a nevetés után sem, sötétbarna szemeivel a szőke fiú arcát kémleli, akin mintha valódi aggodalom tükröződne. Ép kezét az idegen arcához emeli, de mielőtt hozzáérhetne ökölbe zárja tenyerét, maga mellé ejti karját, könnyei pedig újból utat törnek.

- Túl késő – suttogja mosolyogva, majd átadja testét a bizsergető fájdalomnak, és lehunyja szemeit.