Ijedten
emeltem fel fejem, amint meghallottam, hogy elindulnak felém az emberek,
egyesek csupán leugorva a több méter magas teraszról. Tétovázás nélkül
fordultam meg, és olyan gyorsan kezdtem szedni a lábam, mint még talán soha.
Hallottam, ahogy kiáltoznak és rohannak utánam, mindenütt ropogtak a gallyak,
ahogy ráléptek, én meg egyre jobban megrémültem, mert már kezdtem kifogyni a
levegőből és lábaim is fel akarták adni. Mi van, ha nem
tudok elmenekülni?
A
következő pillanatban az egész eget bevilágította egy hatalmas villám, amit egy
dörrenés követett ezúttal nem az ég jóvoltából –, hanem a mögöttem lévő tagok
pisztolyából – egy közelemben lévő fa törzsébe találva, én pedig ijedtemben sikeresen
beleléptem egy gödörbe, ami által ki is bicsaklott a lábam. Tudtam, hogy ezzel
jelentősen csökkent az esélyem a menekülést illetően, mégsem hagytam, hogy a
fájdalom átvegye a hatalmat bokám felett és egyszerűen csak zihálva futottam
tovább.
-
Semmit nem old meg a rohanás, szépfiú – termett előttem hirtelen az egyik tag,
nekem pedig kikerekedtek a szemeim, és egy ijedt kiáltás hagyta el ajkaim, a
következő pillanatban meg már a földön találtam magam, rajtam a taggal.
Rémülten néztem a fiatal fiú szemeibe, aki innen nézve talán még jól is nézett
ki. – Talán a kinézeted és a meglepően gyors futásod miatt nem ölünk meg, de
nehogy azt hidd, hogy megmenekültél. Túl késő – nevetett fel a szőke eszelősen,
ezáltal kivillantva tökéletes és hófehér fogait, közben fejem mellé téve kezeit
hajolt vészesen közel az arcomhoz. – Vár rád a szenvedés, édesem – nevetett fel
újból ezúttal inkább ördögien, és erősen beleharapott a nyakamba.
Rémülten ordítva ültem fel, ezáltal borzalmas
fájdalmat keltve a vállamban a hirtelen mozdulat következményeként.
- Hé, hé! – hallottam magam mellől egy ismeretlen,
mégis ismerős hangot. Zihálva fordítottam felé arcom, remegve az álmomtól és az
előbbi fájdalomtól. – Feküdj vissza, nem szabad ilyen hirtelen mozdulatokat
tenned! – szólt rám kedvesen az a szőke fiú, aki megtalált a sikátorban.
Elsőnek fel sem fogtam, hogy ő az, aztán szemeim kikerekedtek és úgy néztem
továbbra is az immár mellettem álló srácra, aki óvatosan próbált visszanyomni
az ágyra.
- T-te… – dadogtam, mert egyszerűen nem tudtam
felfogni, hogy tényleg élek még, ráadásul úgy tűnt, a szőke fiúnak
köszönhetően. – Megmentettél… – nyögtem ki végül az értelmes mondatot, szemeibe
nézve. Képtelenségnek tartottam, hogy megmentsen valaki, ráadásul azt sem
tudtam, mégis, hogyan kerültem ide.
- Igen – mosolyodott el lágyan, rám húzva a takarót,
majd az ágy szélére ült, közvetlen a combom mellé. Egy pillanatra megrémültem
közvetlen viselkedésén és rémképek jelentek meg arról, hogy mit tehetne velem
úgy, hogy még csak nem is tudnék ellenkezni a vállam miatt. – Amint elájultál,
hívtam a mentőt. Szerencsésen megmenekültél, JongIn és emiatt hálás is lehetsz
nekem.
Döbbenten hallgattam szavait, miközben pillanatképek
támadtak meg az elmúlt hónapok éjszakáiról és a támadásairól.
- Rohadtul nem könnyítetted meg az
életemet, bármennyire is szeretném azt hinni, de nem tudom. Nem, mert lehetetlen. Senki nem tud megmenteni,
épp ezért örültem volna, ha meghalok.
- A halál sem könnyíti meg az életet, JongIn! – nézett
rám keményen és ekkor jöttem rá, hogy nem is árultam el neki a nevemet, ő mégis
tudja. – Valószínűleg okkal találtalak meg, tehát…
- Elég! – szakítottam félbe hangosabban, mint kellett
volna. – Kurvára semmit nem tudsz rólam, szöszi – mondtam lehalkítva hangom, összepréselt
ajkakkal, közben nem szakítva meg a szemkontaktust köztünk. Láttam, hogy
megilletődött a hangszínemen, és ahogy beszéltem vele, de nem érdekelt. Talán,
ha nem ilyen állapotban találkozunk, elvesztem volna a tekintetében, meg úgy
mindenében, de most… Nincs időm erre. – És mégis honnan tudod a nevemet?
- Az irataidból – mondta egyszerűen, állával a
kisasztal felé bökve, ahol ott hevertek az említett tárgyak. – A nevem pedig Oh
SeHun – állt fel végül teljesen ignorálva a szavaimat. – Egyedül élsz, JongIn?
– kérdezte, mintha ez tök normális lenne. Aha, még jó, hogy nem azt kérdezi,
hol lakom. Talán neki nem tanították, hogy ilyenekre nem válaszolunk
idegeneknek?
- Egyedül és mielőtt megkérdeznéd, nem engedem meg,
hogy hazakísérj.
- Még nem mehetsz haza, de amúgy azt mondta a doki,
hogy gondoskodni kell rólad. Mi van a családoddal? – nézett rám, miközben újból
leült mellém, ezúttal egyik karját az oldalam mellett támasztva, ami valamilyen
szinten feszélyezett, hiszen így teljesen közrefogott. Bármit tehetett volna velem újfent.
- Nem tartom a kapcsolatot velük már három éve –
jelentettem ki keményen, félrenézve, hogy ne lássa szemeimben a fájdalmat. – De
most már igazán magamra hagyhatnál. Köszönöm, hogy segítettél, meg hogy
vigyáztál rám. További szép életet, Oh SeHun – biccentettem felé enyhén
feszülten, miután ledaráltam a mondanivalóm, csakhogy ő nem mozdult. Már éppen
kioktattam volna, amikor belépett az orvos.
- Ó, hát felébredtél! – pillantott rám,
majd a szekrényre letéve a füzetet, közelebb lépett hozzám. – Hogy érzed magad?
– kérdezte, miközben elhúzva a ruhám meghallgatta a szívem. Ez alapjában véve
tök normális is lett volna, ha SeHun nem ül mellettem, és nem legelteti rajtam
a szemét. Mert hát oké, hogy valamilyen szinten izmos vagyok, amiért eddig nem is
volt okom panaszkodni, de a szöszi olyan átható szemekkel nézett végig rajtam,
hogy képtelen lettem volna nem elpirulni. Vagyis nem elpirulni, de zavarban
érezni magam.
- Jól vagyok, köszönöm – mondtam végül,
megkönnyebbülten sóhajtva, ahogy ellépett tőlem, ezzel végre visszahúzva
magamra a ruhát. Egy pillanatra elkaptam SeHun kifejezését, amint beharapott
ajkakkal veszi el mellőlem karjait és áll fel, ezzel lényegesen messzebbre
húzódva tőlem. Elégedetten elvigyorodtam magamban, aztán visszafordultam az
orvoshoz. – Mikor mehetek haza?
- JongIn… – sóhajtva túrt bele fekete hajába,
frusztráltan nézve rám. – Elsőnek el kell mondanod, hogy mégis, hogyan lőttek
meg, mert oké, hogy teljesen egészségesnek tűnsz, de nem állapot, hogy egy
fiatal fiút csak így meglőjenek.
Fel akartam ülni, mert egyszerűen utáltam fekve
beszélni, főleg egy orvos előtt. Ám amint csak egy kicsit is megemelkedtem
SeHun mellettem termett és mintha csak az anyám lenne, úgy segített felülni,
amire felmorrantam, ugyanis egyáltalán nem lett jobb a kedvem attól, hogy a
szöszi fogdossa a testem.
- Doktor úr – kezdtem, és most én
sóhajtottam fel hajamba túrva. – Vannak olyan dolgok, amikről nem szeretünk
beszélni és ez nálam pont egy ilyen.
- Ez akkor sem elég – rázta a fejét nemlegesen és egyáltalán
nem úgy tűnt, mint aki ennyivel megelégszik. – Ki, vagy miért lőtt meg?
- Üldöztek, oké?
- Nem, ez egyáltalán nem oké – rázta a fejét immár
idegesen nézve rám. – Mégis miért üldöztek? JongIn, segíteni próbálok –
sóhajtott fáradtan lerogyva a székre.
- Rendben! – szólaltam meg idegesen, félszemmel
SeHunra pillantva. Nem, nem szándékoztam elmondani az igazságot, mert ezt
senkinek sem akarom kikotyogni, de valamennyit azért tudhatnak. – Elszöktem egy
bandától még pár hónapja és az utóbbi időben, minden éjszakám hasonlóan telt.
Bár most először, hogy belém lőttek.
- Milyen bandától? – ráncolta homlokát ezúttal a
szöszi, újból közelebb lépve hozzám, csupán most már egy fél méterre állva az
ideiglenes ágyamtól.
Nem akartam többet mondani, mégis tudtam, hogy ha nem
teszem, akkor nem hagynak békén. Frusztráltan szívtam be a levegőt, majd
engedtem ki összezárt fogaim közt. Idegesen töprengtem egy olyan válaszon, ami
ugyan nem az igazság, mégis elhiszik. Természetesen azonnal eszembe is jutott,
hogy feleslegesen próbálkoznék a hazudozással, hiszen a rendőrök előbb-utóbb
úgyis rájönnének, hogy nem létezik ilyen szervezet. Kétségbeestem, amiért semmi
kiutat nem találok, ami kihatott a testemre is, ugyanis a pulzusszámom
jelentősen megemelkedett.
- Oké, oké, nyugodj meg, JongIn! –
próbált csitítani a doki, de korántsem tűnt olyan egyszerűnek megtenni, mint
mondani.
- Nyugodt vagyok! – emeltem fel a hangom, mert
borzasztóan frusztrált, hogy mindketten néznek én pedig még csak szabadulni sem
tudtam ebből a nyomorék ágyból. Idegesen csaptam a takaróra karjaimmal, amit
abban a pillanatban meg is bántam a vállam miatt. Összeszorított szemekkel
próbáltam kizárni a fájdalmat a testemből, de csak nem segített. Ugyan miért
is? Talán életemben először pánikoltam be a tehetetlenségtől, pontosan ezért
voltam ennyire megijedve. Bizseregve futott végig az egész testemen valami,
amit közvetlen utána remegés követett. Rosszul voltam és el akartam rohanni
olyan messzire, ahol senki nem találhat meg, de persze ezt egy kórházból aztán
nagyon egyszerű megtenni. Ordítani akartam és sírni, annyira gyengének éreztem
magam, az agyam mégsem engedte, hogy két ember előtt is szabadjára engedjem fájdalmas
könnyeim.
Nem tudtam, mégis hány percig vívódtam magamban, de
már csak azt éreztem, ahogy valaki karjai közé vonva szorít magához, miközben
nyakához húzza fejem és valamiért abban a pillanatban éreztem, hogy kezdek
megnyugodni. Mintha csak elvágták volna a pánikot és az idegességet, úgy
szívtam magamba az éltető oxigént immár normálisan. Nem érdekelt, hogy mennyire
szánalmasnak tűntem, akkor, abban a pillanatban csak érezni akartam azt az
ember testét, aki úgy szorított magához, mintha soha nem is akarna elengedni.
És én ezt boldogan használva ki kapaszkodtam vállaiba.
- Semmi baj, itt vagyok – mormogta halkan
a fülembe SeHun, de ez akkor még nem érdekelt talán azért, mert ő segített
rajtam vagy, mert esetleg nem voltam még teljesen magamnál. Abban a pillanatban
csak az számított, hogy évek óta valaki először ölelt magához ennyire óvón. Én
pedig pontosan ezért voltam teljes szívemből boldog. Pár percig végül is
mindenki megengedheti magának azt a fajta gyengeséget, amitől nem kell félnünk.
SeHun csak abban a megtiszteltetésben részesült, hogy abban a pár percben
minden ellenkezésemet elhagytam. Ő csupán jókor volt jó helyen, ha mondhatom
így. – Semmi baj.
Nagyot nyelve engedtem le lassan karjaimat, ezzel
elérve, hogy SeHun is eltávolodjon tőlem, így pontosan egymás szemébe tudtunk
nézni. Nem akartam megszólalni, mert nem akartam megköszönni, de gúnyolódni
sem, hiszen tapasztalatból tudom, hogy nagy valószínűséggel nem én jönnék ki
belőle nyertesen. Ajkamat beharapva fordítottam el a szösziről tekintetem, aki
szótlanul kelt fel mellőlem, hogy aztán továbbra is csendben üljön le egy székre
a fal mellett. Nyíltan néztem végig tevékenységét, míg felém nem fordult.
- Rendben JongIn, nem kell most
válaszolnod, de ne hidd azt, hogy nem fogom még megkérdezni – nézett komolyan a
szemembe a doki, amire én beleegyezően bólintottam, habár még ötletem sem volt
afelől, hogy mi a szart mondjak úgy, hogy utána ne nyírjanak ki azok az állatok.
Vicces, nem? Nem olyan régen még meg
akartam halni, most pedig már élni akarok. Ha érteném magamat, már rég
könyvet írtam volna arról, hogy hogyan kell kezelni engem.
- SeHun! – fordult hirtelen a fiú felé, aki kérdőn
húzta fel szemöldökét, ezzel folytatásra bírva az orvost. – A családoddal élsz?
- Igen, miért?
- Nem gondoskodnál JongInról, amíg fel nem épül
teljesen? Tudom, hogy ez borzasztóan nagy feladat és teljesen meg is értem,
hogy ha elutasítod, de úgy vettem észre, hogy viszonylag jól kezeled JongInt és
őt egyelőre nem lehet egyedül hagyni. – Döbbenten hallgattam végig a férfi
szavait, aki teljesen úgy beszélt, mintha én itt sem lennék, ráadásul a
véleményemet sem kérdezte meg, ami roppant dühítő volt. SeHun meg persze
beleegyezően bólintott és már válaszolt is volna, amikor félbeszakítottam.
- Én is itt vagyok! – csattantam fel végül, mert
kifejezetten zavart, hogy tényleg tudomást sem vesznek rólam.
- Tudjuk, JongIn – mosolyodott el a doki, amitől
felállt a szőr a hátamon, és idegesen fújtattam egyet összefonva karjaimat.
- Ne durcáskodj, nem vagy te gyerek – nevetett fel a
köpenyes, amire hitetlenül kaptam felé a fejem. Komolyan, nem hiszem el, hogy
így viselkednek velem!
- Nem akarok SeHunnal élni – mondtam végül idegesen
motyogva. – Nem kell nekem egy ilyen kedves ember, tökéletesen megvagyok magam
is. Tudok gondoskodni magamról, akármennyire nem is tűnik úgy… rohadtul el sem
hinnétek azokat, amiken keresztülmentem.
- JongIn, fogd be – nézett rám lesajnálóan a szöszi,
mire hápogva néztem rá.
- Mi az, hogy fogjam be? Te csak ne parancsolgassál
itt nekem… hülye szöszi – tettem hozzá halkabban és nem érdekelt, hogy mennyire
viselkedem gyerekesen, valamilyen szinten, akkor is tetszett, hogy így
beszéltünk egymással, csak ezt hangosan álmomban sem mondtam volna ki.
- Elvállalom – hallottam meg SeHun nyugodt hangját,
mire legszívesebben kiugrottam volna az ágyból, hogy jól megcsapkodjam azt a
túlzottan tökéletes arcát. – Szívesen figyelek JongInra.
- Ennek igazán örülök – mosolyodott el idiótán a doki
és itt már kurvára elegem volt mindenből. Rohadtul majdnem felnőtt vagyok, erre
komolyan úgy kezelnek, mint egy kisgyereket. És nevetséges, hogy én valaha is
ezzel a hülye szöszivel éljek hetekig… – Két nap múlva haza is mehettek –
írogatott beszéd közben valamit a füzetébe, aztán egy utolsót vigyorogva
becsukta maga után az ajtót, így kettesben hagyva minket SeHunnal.
- Nem akarok hazamenni veled – morogtam szemébe nézve
továbbra sem hagyva a témát.
- Könyörgöm, JongIn, ne legyél már ennyire gyerekes! –
nézett a plafonra, mintha segítséget kérne tőle. Tiszta beteg a srác.
- Nem vagyok gyerek, de rohadtul nincs kedvem veled
lakni és egész nap a te pofádat bámulni! – emeltem fel a hangom frusztráltan.
Most már komolyan kezdtem kijönni a sodromból.
- Már ne is haragudj, de megmentettelek,
lenyugtattalak és még gondoskodni is fogok rólad! Lehet, hogy neked ez
egyáltalán nem tetszik, de fogadd el, hogy van, aki segíteni szeretne neked! –
kiáltott rám ő is, közben valamit bontogatva, amit kicsit döbbenten néztem végig,
hiszen egészen eddig teljesen kordában tartotta magát, annak ellenére, hogy
mennyit gúnyolódtam vele. Valahol a szívem mélyén tényleg sajnáltam és
tisztában voltam vele, hogy most hálásnak kéne lennem, de egyszerűen nem tudtam
kedvesen viselkedni vele, annyira tönkretett az a három év azoknál a barmoknál.
– És most befejezed a hisztit és elszopogatod ezt a hülye epres nyalókát, amit
direkt neked vettem, csak hogy jobb kedved legyen – nyomta a számba az
emlegetett édességet, ami annyira hirtelen történt, hogy még ellenkezni sem tudtam.
Hitetlenül nevettem fel, ahogy tette után ki is
sietett a szobából még egy utolsó szép álmokat morogva nekem.
- Neked is jó éjszakát, SeHun – kiáltottam még utána, hátha
meghallja. Ezután pedig vigyorogva ettem meg a kedvenc ízesítésű nyalókámat, és
a hatalmas ablakon kibámulva figyeltem, ahogy a szöszi idegesen sétált ki a
parkolóba, hogy ott aztán beüljön valami piros, méregdrága kocsiba, amit ilyen
messziről sajnos nem láttam, de teljesen biztos voltam benne, hogy én akarom
vezetni azt az autót.
