10. fejezet

 

Álmodtam. Anyáékkal álmodtam, én pedig nem akartam többé felkelni. Örökké velük akartam maradni… Annyira hiányoztak…

Futottam a lépcsőn az aprócska lábaimmal egyenesen a konyha felé. Nevetve néztem hátra, majd sikítva emelkedtem a levegőbe, ahogy egyik nővérem felkapott az ölébe és elkezdett puszikkal beborítani, ahol csak ért. Hangosan nevetve vergődtem a karjaiban, mire anya is kijött a konyhából, én pedig kiszabadulva nővérem kezei közül rohantam hozzá, hogy lábait átölelve bújjak el mögöttük, közben kukucskálva, hogy lássam a nővéremet is.

- JongIn-ah, hát nem szeretsz? – guggolt le nővérem, ajkait szomorúan lebiggyesztve, mire én pillanatok alatt hagytam el az ideiglenes védelmemet, hogy aztán egyenesen a lányhoz bújjak.

- Dehogynem! Imádlak, Noona – hangsúlyoztam ki a legfontosabb szót, mire ő elmosolyodva ölelt magához, majd puszit hintve homlokomra vitt be az ebédlőbe.

***

A házunk ajtaja előtt álltam, bár nem tudtam, hogy mit keresek ott. Izzadt a tenyerem, a kezem remegett, a gyomrom görcsben állt, majd kinyílt az ajtó. Anya állt ott, de mintha kimerült lett volna. Pár év telt csak el, de olybá tűnt, mintha sokkal több idő telt volna el. Először értetlenség tükröződött az arcán, majd fokozatosan váltott át meglepettről hitetlenkedésbe.

- JongIn-ah, te vagy az? – kérdezte szinte suttogva, a hangja remegett, a levegőt még innen is láttam, hogy szabálytalanul vette. Félszegen elmosolyodva bólintottam, mire ajkai megremegtek és láttam a könnyeit csillogni a szemében.

- Én vagyok az, Omma. – Nem voltam elég erős. Sosem voltam az, így persze, hogy amint kimondtam e szavakat, egy könnycsepp már útnak is indult az arcomon. Kapkodva töröltem le, anyából eközben pedig kitört az elfojtott zokogás, úgy húzott magához.

- Kisfiam – sírta a nyakamba, én pedig azonnal olyan szorosan öleltem magamhoz alacsony termetét, arcomat hosszú hajába fúrva, mikor meghallottam nővérem ismerős hangját. Anya elengedett, majd betolt a házba, mire nővérem szinte rögvest a nyakamba vetette magát, én pedig sírva öleltem át törékeny testét. Hiányoztak, ó istenem, borzalmasan hiányoztak nekem. Soha többé nem akartam elereszteni egyiküket sem. Örökké velük akartam maradni, de aztán az az ismerős érzés megint felkúszott a torkomba, én pedig eltolva nővéremet tettem szám elé a kezemet, ahogy szinte rögtön éreztem azt a megállíthatatlannak tűnő köhögést, ami végül rengeteg vérrel végződött.

A saját köhögésemre ébredtem fel végül. Rázott a hideg, a könnyeim folytak, egyfolytában köhögtem, valaki pedig próbálta magára vonni a figyelmemet, ami végül sikerült is. Ködös szemekkel néztem fel a szöszi fiúra, aki az ágy mellett állt és beszélt hozzám.

- JongIn, semmi baj. JongIn, kérlek, figyelj rám. – Könyörgött. Úgy igazán. Olyan elveszetten. A hangja megtört volt, a szemei pedig mérhetetlenül fáradtak. Próbáltam összpontosítani rá, de nehéz volt. A fejem forgott, a köhögés miatt a fejem folyton előrebicsaklott, a kezemet ugyan próbáltam a szám elé tenni, de a bal kezemben infúzió volt és így nehéz volt. Éreztem, ahogy a kezembe kerül a vörös folyadék, de még mindig köhögtem és ez így már túl sok volt. Ujjaim közül kifolyt a vér egyenesen a hófehér takaróra, én pedig csak néztem. Megbabonázva figyeltem, ahogy a vér erős színe átáztatja a huzat egy részét, ez pedig arra emlékeztetett, amikor a fürdőben a víz keveredett a saját véremmel, csak azt saját magam okoztam, ezt pedig… Nem tehettem ellene semmit. Az égvilágon semmit.

Pillanatképek százai villantak be mindenféléről, amiket átéltem eddig. Összezavarodtam, ahogy a homályos képek között anyát véltem felfedezni, ahogy aggodva és egyben rémülten próbál nyugtató szavakat suttogni, de engem nem nyugtatott ez le, sőt. Felkavart, hiszen nem emlékeztem ilyenre. – JongIn! – hallottam meg hirtelen SeHun éles hangját, amitől magamhoz tértem. Újból normálisan hallottam, láttam magam mellett a fiút, aki most éppen az állam alá nyúlva kényszerített, hogy a szemeibe nézhessek. Elveszettnek éreztem magamat az emlékek után, SeHun pedig mintha olvasott volna bennem… szomorúan elmosolyodva ölelt át óvatosan, kezével tarkómat simogatva, és ekkor feltűnt, hogy már nem fuldoklom a saját véremben. A fiú puszta érintése olyan fajta megnyugvással töltött el, mint amikor anyát öleltem, vagy vele voltam. Furcsa volt, egyszerűen nem tudtam hova tenni ezeket a gondolataimat. Kezemmel a fiú szürke felsőjébe markoltam, az államat a vállán nyugtattam, míg egyszerűen csak bambultam. Pontosabban az agyam folyamatosan járt, próbált megoldást és egyben választ találni a SeHunnak kapcsolatos dolgokra, de egyelőre azt hiszem, sikertelen volt a keresés.

- Miért jelensz meg mindig akkor, amikor bajban vagyok? – fordítottam fejemet a fiú nyaka felé, így tökéletes rálátásom nyílt a kidagadó erére. Basszus, hirtelen teljesen úgy éreztem, mintha csak valami vámpír lennék. Kedvem támadt rátapadni a nyakára és addig szívni, amíg… Khm. Gondolatban jó erősen fejbe vágtam magamat, ahogy máris furcsa gondolataim kezdtek támadni, mintha nem is én lennék… Tao mondott mindig ilyeneket. Lehet, hogy Taová kezdtem változni?! Vagy vámpírrá változtatott?! – Idegesen ráztam meg kissé a fejemet, ahogy egyre őrültebb gondolataim támadtak és ez most már a szöszinek is feltűnt, ugyanis eltolva magától nézett kérdőn rám, szemei összevissza kalandoztak rajtam. Olyan volt, mintha mindenemet látná, ami valójában majdnem igaz is volt, hiszen tulajdonképpen már látta mindenemet egy-egy öltöztetés során. A fiú ennek ellenére végül elmosolyodva nézett rám, egyik kezét közben derekamra csúsztatva, hogy kényelmesebben tudjon ülni.

- Mert én vagyok az őrangyalod – kacsintott egyet, én pedig azonnal felnevettem. A szívem hirtelenjében megtelt boldogsággal, mintha minden szebb lett volna, a következő pillanatban pedig tényleg csupán a töménytelen boldogságot éreztem már. A szöszi hirtelen, de lassan hajolt arcomhoz, ajkai lágyan érintették az enyémet, szinte becézgetve. Nem tudtam ellenállni neki, még ha akartam sem tudtam volna. SeHun gyengéd volt velem, talán mindig is az volt és ez örömmel töltött el, annak ellenére, hogy nagyon jól tudtam; nem minden szava volt igaz. Teljesen elfeledkezve arról, hogy egy kórházi ágyban ültünk csúsztattam az infúzió nélküli karomat a fiú hátán át a nyakára, ahol véletlenül csupán, de pont éreztem azt a kidagadó eret, amit az előbb még csak néztem és basszus, SeHun szíve ezek szerint eléggé gyorsan vert, ami… feltüzelt. Nem érdekelt egyikünket sem, hogy ki jött be éppen, a fiú ugyanúgy csókolt, de egyik pillanatban sem volt durvább, vagy esetleg követelőző. Egészen addig ízlelgettük egymás ajkait, amíg egy női torokköszörülést nem hallottunk. Akkor pedig kénytelen-kelletlen, de pihegve váltunk el egymástól, egymás szemébe nézve. Azok a barna szemek ezúttal pedig töménytelen boldogságtól csillogtak.

- SeHunnie, miért zaklatod a beteget? – hallottuk meg a szólított anyukáját, mire mindketten meglepődve kaptuk arra a fejünket. Pár méterre tőlünk pedig valóban JiEun állt, karba font kézzel, ámde mosolyogva.

- Anya – emelkedett fel a fiú annyira, hogy jobban láthassa az édesanyját, de közben összefűzte ujjainkat, úgy simogatva bőrömet. Hihetetlen melegséggel töltött el már csak ez az aprócska mozdulat is. Szinte vigyorogva néztem le a kezünkre, majd vissza a csinos nőre. – Én csak erőt adok neki. JongIn így jut energiához, tudod? – Elképedtem SeHun szavain, olyan természetesen mondta, hogy nem tudtam hirtelen, hogy reagáljak rá; üssem meg, vagy nevessek?

- Ez nem igaaaz – dünnyögtem végül, alsó ajkamat le is biggyesztve hozzá, de SeHunból csak annyit váltottam ki, hogy elmosolyodott és szinte azonnal állam alá nyúlva nyomott egy puszit a számra. Hát basszus, ledöbbentem, de nagyon. Jó, őszintén, azt gondoltam, hogy amikor más is van körülöttünk, akkor nem fog ilyeneket csinálni, de úgy látszik ő nagyon nem így gondolta.

- De mostantól igen – kacsintott rám még egyszer, majd hagyta, hogy végre az édesanyja is rendesen szóhoz jusson.

- JongIn-ah. – A nő lágyan ejtette ki a nevemet, akárcsak régen anya. A szívem összeszorult, a testem megrándult. Az a fájdalom, ami az érzéstől keletkezett túl hirtelen jött. Újból eszembe jutott minden és megint a hatalmába kerített az a gondolat, hogy menjek vissza a családomhoz. Ezt akartam, mindennél jobban, de nem akartam, hogy bajba sodorjam őket bármivel is. – Nem tudják, hogy mi történik veled. Nem tudnak segíteni rajtad…

- Senki nem tud segíteni rajtam, már megszoktam – mosolyodtam el keserűen, fejemet az ablak felé fordítva. Sötét volt kint, de hallottam az eső kopogását az ablakon, ez pedig máris borzalommal töltött el. Nem az eső, csak a tudat, hogy ebből bármikor lehet vihar is.

- Ne mondd ezt, kérlek – hallottam az anyuka hangját, ami elkeseredett volt.

- Sajnálom… – motyogtam lehajtott fejjel, majd éreztem, ahogy az előttem ülő fiú magához húz, én pedig beletemettem arcomat a széles mellkasába. – Ne haragudj, biztosan idegesítő már, hogy ennyire életképtelen vagyok. – A torkom összeszorult, a szavak nehezen jöttek ki a számon, hiszen féltem attól a pillanattól, amikor SeHun végleg eltaszít maga mellől. Nem akartam, hogy ez valaha is bekövetkezzen.

- JongIn, elhiszed, hogy engem érdekelsz? – Eltolt magától, arcomat két kezébe fogta, úgy nézett mélyen a szemembe. Én meg, mint valami elvarázsolt személy, úgy bámultam fel a fiúra. – Minden, ami te vagy. Fogd fel végre, hogy fontos vagy számomra.

Nem tudom, mikor hagyott magunkra SeHun édesanyja, de amikor félrepillantottam már nem volt senki a szobában rajtunk kívül. Emlékeztem a szöszi minden egyes szavára, amiket akkor mondott, mielőtt eszméletemet vesztettem és a szívem azt diktálta, hogy most van itt az idő, hogy válaszoljak valamit.

- SeHun – akadozva ejtettem ki a nevét, azonnal elvörösödtem már csak akkor, mikor belegondoltam, hogy miket készülök mondani… már megint. Hatalmasat sóhajtva néztem fel a barna szemekbe, amik most kérdőn pislogtak rám, én pedig lenyelve a gombócot nyitottam szólásra a számat. – Én… Amit nemrég mondtál, amire kértél engem, mielőtt elájultam. – Össze-vissza pillogtam, csak a fiúra nem mertem nézni, annyira ideges voltam. – Na jó, kimondom! Szeretnék együtt lenni veled! – Őszintén, nem így terveztem kimondani és nem is ezt akartam, de képtelennek tűnt, hogy én kimondjam azt, hogy az övé akarok lenni. Basszus, oké, hogy valamennyire kezdtem feloldódni a környezetében, de azért ezt kimondani… SeHun a furcsa mondatom ellenére szélesen elmosolyodott, közben hüvelykujjával arcomat simogatva hajolt egészen közel hozzám, úgy suttogva szavait már konkrétan az ajkaimra.

- Csakhogy kimondtad. – Úgy mosolygott, akár valami filmsztár, vagy ez inkább az a tipikus kaján vigyor volt, amitől a legtöbb ember elfolyik, úgy minden értelemben. És én bele tartoztam azokba az emberekbe; elolvadtam a karjaiban, nem is gondolva semmilyen következményre hagytam magamat egyszer az életben az érzéseimre hallgatva. Csak ugye azt nem tudom, hogy jól tettem-e…

9. fejezet

Lefagytam. Szó szerint lefagytam minden értelemben. A testem megdermedt a tehetetlenségtől, a szívem pedig szinte megállt a meglepődöttségtől. Őszintén elmondom, hogy soha nem számítottam volna arra, hogy SeHun most meg fog csókolni és ezt úgy tűnik az agyam sem bírta feldolgozni kellőképpen. Idióta voltam, mert nem tudtam megfelelően gondolkodni; automatikusan mozdultam, a következő pillanatban pedig már lehunyt szemekkel élveztem a rózsaszín ajkak kellemes simogatását, ezzel együtt viszonozva is az édes csókot. A fiú elégedetten mosolygott bele a csókba, én pedig önkéntelenül kerestem kényelmesebb pózt a fiún, amit végül megelégelt és maga alá fordítva kért bebocsájtást a számba. Én pedig megadtam neki. A fájdalmat, mintha felváltotta volna valami teljesen új. Nem foglalkoztam sem a sérülésemmel, sem a következményekkel, és pont ez volt a gond. Egyáltalán nem foglalkoztam azzal, hogy SeHun valószínűleg nem az, akinek hittem. Igazából azt hiszem, hiányzott valakinek a csókja és SeHun tökéletes volt minden értelemben. Lágy volt, figyelt arra, hogy én mit élvezek és édes, borzasztóan édes. Azalatt a három év alatt eléggé kitapasztaltam Tao vágyait és hogy ő mit élvez egy csókban mondjuk, de a szöszi annyira más volt. Nem tudtam kiigazodni rajta. Ő nem a saját élvezete miatt tette, hanem miattam is. Figyelte minden rezdülésemet és éreztem, ahogy azon volt, hogy kicsikarjon belőlem valamilyen hangot.

Éreztem, ahogy keze végigsiklik az oldalamon, majd combomnál megállapodva felhúzta azt, hogy aztán lábaim közé fészkelhesse magát. Őszintén, egy pillanatra megrémültem és abbahagytam a cselekvést, amit végeztem, ahogy megéreztem a fiúnak szinte minden testrészét hozzám nyomódni, hiszen az a melegítőnadrág nem volt olyan kemény és érdes tapintású, mint egy farmer. Elakadt egy pillanatra a lélegzetem, megfeszültem a félelemtől, de aztán SeHun elvált tőlem, kezét arcomra simította, így kérve, hogy nézzek fel rá, én pedig azonnal elvesztem. Elvesztem a tekintetében, ami tömény biztonságot és valami ismeretlenül kellemes pillantást sugárzott. Magam sem értettem, hogy tudtam ilyen könnyen feladni mindent és bíztam meg a fiúban, de megtörtént, én pedig… hagytam. Egymás szemébe néztünk, ő mosolygott, majd visszahajolva lehelt egy pillekönnyű csókot az ajkaimra, én pedig felnyöszörögtem. Úristen, annyira akartam még érezni az érintését, a mozdulatait, mindenét. Lehunyt szemekkel próbáltam elraktározni az összes érzést, amit keltett bennem bármely cselekvésével, amikor újból elhúzódott a fiú, majd mellém gördült. Azonnal kipattantak a pilláim, hogy felé fordulva nézzek értetlenül az ő végtelen mélységű íriszeibe.

- Miért… – Elakadtam, ahogy egy olyan kérdést akartam kiejteni, amit soha nem gondoltam volna magamról, hogy valaha is felteszek. Mindig csak azért könyörögtem, hogy hagyja abba, most meg… tulajdonképpen, hogy folytassa. – Miért hagytad abba? – Nyeltem egy hatalmasat, ahogy végül képes voltam kinyögni, amit akartam. Hát, mit ne mondjak, azért valamilyen szinten büszke voltam, hogy eljutottam egy olyan szintre, amikor már én vágytam valakire. Egy olyan valakire, aki biztos, hogy nem volt a világ legtisztább embere, engem mégsem érdekelt, csakis… Ő. Az a személy, aki előttem – inkább mellettem – feküdt, szemeit egyenesen az enyémbe fúrva, szőke tincsei homlokába hullottak, nekem pedig hatalmas volt a késztetés, hogy kinyúljak, és arrébb söpörjem őket. És végül pontosan ezt is tettem.

- Mert féltelek – mosolyodott el a fiú olyan aranyosan, hogy azt hittem, menten elolvadok. – Nem akarok fájdalmat okozni neked és nagyon nem akarom, hogy félned keljen tőlem. Én – habozott, nem nézett a szemembe, mint aki zavarban van, vagy mindössze képtelen a szemembe mondani az igazat – tudom, hogy semmi okod megbízni bennem, mert hát Tao… Én tényleg sajnálom, hogy ilyet kellett látnod és átélned, JongIn – mondta a végén már szinte kétségbeesetten, időközben pedig már felült törökülésbe és úgy figyelt engem a szomorkás szemeivel. Túl szép volt…

- SeHun – szólaltam meg én is ülésbe tornázva magam, majd nyakához nyúlva tettem rá kezemet, kicsit magam felé is húzva. – Nem érdekel… – ejtettem ki azokat a szavakat, amik hihetetlenül csengtek az én fülemben is, nemhogy a szösziében. Nem hitt szavaimnak, ez tisztán látszott. Ráncolta a szemöldökét, a szemei teljes értetlenséget és zavart tükröztek, ami igazából borzasztó idiótán festett, de úgy éreztem, hogy nem most van itt az ideje a nevetésnek. – Én… hidd el, hogy még saját magamat sem értem. Furcsa, nagyon furcsa minden, ami hozzád kapcsolódik, és ne hidd, hogy ettől még nem gyanakszom semmire, de baszki, olyan ismeretlen érzéseket váltasz ki belőlem, amiket már nem tudok, hogy visszatartani – kétségbeesetten néztem a szemeibe, karommal össze-vissza hadonászva magam előtt, a gombóc pedig egyre csak nőtt a torkomban. Nem voltam felkészülve egy ilyen kitörésemre, basszus, egyáltalán nem gondoltam volna, hogy most bevallok neki mindent. Nem kéne ezt tennem. Úgy meg fogom ezt még bánni… – A rohadt életbe is! Fontos lettél nekem SeHun. Csupán azzal, hogy figyeltél rám, hogy kedves voltál velem és megvédtél. Úristen, annyira nem tudom elhinni, hogy ennyi idő alatt ezt tetted velem… te hülye szöszi – motyogtam a végét már lehajtott fejjel a fiú mellkasának döntve. Nem mertem egy ilyen beszéd után ránézni. Annyira féltem a reakciójától is, pedig tudtam, hogy nem kéne, mert SeHun… ő soha nem tenne semmi rosszat.

- Hé – szólalt meg aztán hosszú másodpercek eltelte múltán, állam alá nyúlva, hogy láthassa arcom, a kifejezésimet. Lassan nyitottam ki a szemeimet, mintha csak ólomból lennének, de a következő pillanatban már úgy pattantak ki a kétszeresükre, hogy aggyal szinte felfogni sem tudtam. A fiú követelőzően és rendkívül akaratosan tapadt az ajkaimra, közben tarkómra fogva szinte magához préselt, úgy húzott magához. Konkrétan tépte az ajkaimat, éreztem a vér jellegzetes ízét kiserkenni, majd már csak arra lettem figyelmes, hogy SeHun nyelve a számban kutat az enyém után, hogy táncba hívja. Én pedig készségesen egyeztem bele. Egészséges karomat nyakára fontam, másikat pedig csak derekára tudtam tenni, mert már így is rohadtul húzódott a varrat az idétlen és gondtalan mozdulataimnak köszönhetően. Vad volt a csók minden értelemben. SeHun az oldalamat simogatta, néha már a bőrömet, én pedig úgyszintén az izmos hátát és a nyakát gyömöszöltem. Felemelő érzés volt végre nem rettegve átélni egy ilyet. Amikor én is élvezhettem a történéseket és nem csak szenvednem és könyörögnöm kellett. Nem tudom mennyi ideig kalandozhattunk egymás szájában, de amikor végül elhúzódtunk egymástól, akkor már a szöszi ölében ültem, én pedig nem is emlékeztem, hogyan kerültem oda. Mindketten kapkodtunk a friss oxigén után, de tartva a szemkontaktust, ami mosolygásra késztetett.

- JongIn – szólalt meg a fiú, ezzel kizökkentve a gondolataimból, amik már továbbkalandozva próbáltak egyre merészebb tetteket véghez vinni a puha ágyban ruhák nélkül. – Én nem akarlak kihasználni, ugye tudod? – nézett olyan mélyen a szemembe, mintha valami mást is akarna mondani szavak nélkül, amit nem mer kimondani. Elveszetten és bágyadtam bólogattam, hiszen nem is sejtettem, hova akart kilyukadni. – Mondtam neked, hogy megvédelek és megakarlak védeni, de ehhez nekem… az enyémnek kell lenned, JongIn – harapdálta az alsó ajkát, ahogy kiejtette az ismerős szavakat, amik mégis olyan furcsán és szívet dobogtatóan csengtek a fülemben. Még mindig nem értettem, mit akar ezzel mondani. – Légy az enyém, JongIn – mondta ki végül teljesen határozottan, végig a szemembe nézve, a hangja tiszta volt és nem remegett. Teljesen komolyan gondolta, de én… nekem még a szívem is megállt a szavaira. Talán nem álltam rá készen. Úgy éreztem, hogy ha most nem állok fel az ágyról és nem szaladok el, akkor megfulladok a szavaktól és SeHun tekintetétől. A szívem összeszorult, ahogy elfogott az az ismerős érzés, mintha pánikrohamom lenne, csak a szívem… fájt. Szóra nyitottam a számat, de semmi nem jött ki rajta. Fuldokoltam. A levegő egyszerűen benn rekedt, képtelen voltam kifújni és újat lélegezni. Torkomhoz kaptam, de semmit nem tudtam csinálni. Könnyes szemekkel néztem a plafont, ahogy úgy éreztem, nekem most végem. Itt az időm, pont az egyik legjobb pillanatban. Tompán hallottam, ahogy SeHun beszélt, vagy lehet, hogy kiabált hozzám, majd megragadva próbált valamit ő is tenni, de minden olyan homályos volt és semmiben nem voltam biztos. Szúrt a torkom, olyan volt, mintha valami borzasztó és undorító lény akarna felkúszni rajta, én pedig öklendezni kezdtem. Leestem az ágyról és köhögtem a kezembe. Megállíthatatlanul. Remegtem egész testemben, a könnyeim folytak a megerőltető és fájdalmas köhögéstől, majd éreztem, ahogy kifolyik a torkomból az a valami, én pedig megkönnyebbülten terültem el a hideg padlón. Reszkettem, a tagjaim önkéntelenül rándultak össze, könnyeimnek nem tudtam határt szabni, a látásom pedig borzalmas volt. Egyszer láttam, egyszer nem. A legszörnyűbb mégis az volt, hogy semmit nem hallottam az idegesítő zúgáson és az őrjítő sípoláson kívül.

Az egyetlen, ami boldogsággal töltött el az SeHun ragyogó mosolya volt és a csókja.

8. fejezet

Lassan nyitogattam szemeimet, ahogy magamhoz tértem és csalódottan tapasztaltam, hogy még mindig SeHunék házában, az ideiglenes szobámban fekszem az ágyban. Fel akartam ülni, de amint megemeltem a fejemet az sajogni kezdett a fájdalomtól. Végül is, nem csoda, hiszen az az állat konkrétan nekicsapott az ablakkeretnek… Úristen. Akkor Tao…

Rémülten próbáltam láthatatlanná válni, ahogy megjelent mellettem az emlegetett személy azzal a már jól ismert, undorító mosolyával az arcán, de persze nem volt tulajdonomban ehhez hasonló képesség, így csupán próbáltam elveszni az ágyneműben. Ó, pedig mennyire jól jött volna megannyi alkalommal a láthatatlanná válás…

- Végre felébredtél, Kai – szólalt meg ekkor, amitől kirázott a hideg és azonnal menekülni akartam. Nem akartam látni és nem akartam újból a részese lenni annak, amit a három év alatt annyiszor tett velem. Utáltam őt. Soha többé nem akartam látni és annyira reménykedtem abban, hogy ez sikerül is… De persze már megint nem. – Hiányoztam, ugye? Mert nekem nagyon, nagyon, nagyon hiányoztál – vigyorodott el újból, majd egyik kezével felém nyúlva próbálta megérinteni az arcom, de én azonnal elütöttem az ép karommal. Nem viseltem volna el megint, hogy hozzám érjen azokkal a vékony, hosszú ujjaival.

- Tűnj innen! – kiáltottam rá, amilyen hangosan csak tudtam és azért könyörögtem magamban, hogy JiEun legyen itthon és segítsen nekem. Egyedül képtelen lettem volna, nem tudtam volna elmenekülni előle. Soha nem tudtam…

- Ugyan már, Kai – forgatta meg a szemeit, mintha annyira unalmas lennék. Aztán átváltott arra a kegyetlen emberre, aki megkeserítette az életemet. Megragadta csuklómat, olyan erősen szorította, hogy szinte éreztem, ahogy képes lenne eltörni a csontomat, ha még erősebben fog rá. – Ne szórakozz velem! – sziszegte az arcomba hajolva, s már éreztem is a leheletét a nyakamon, nekem pedig összeszorult a torkom, ahogy felrémlett előttem, amint végignyal a nyakamon, vagy megharap. Undorodtam Taotól, úgy mint soha senkitől azelőtt. Ordítottam, ahogy csak bírtam, miközben próbáltam kiszabadulni vasmarkából. Mindenáron menekülni akartam, jelen pillanatban még az sem érdekelt, ahogy az összevarrt vállam húzódik az eszeveszett mozgásomtól.

- Hozzá ne merj érni! – hallottam egy ismerős hang kiáltását egyszerre az ajtócsapódással, rajtam pedig végigfutott a megkönnyebbülés, ahogy megláttam azt a szöszit, akitől ugyanúgy félnem kellett volna most már. Hiszen valószínűleg semmivel sem volt különb a felettem térdepelőtől. – Hagyd őt békén! – sziszegte dühösen a fiú, amit nem értettem, de boldog voltam valamiért. A torkomban dobogott a szívem, de nem tudtam volna megállapítani, hogy a félelemtől, vagy valami teljesen új érzéstől. A szöszi fiú sietős léptekkel jött az ágyhoz, ahonnan aztán Tao karját megragadva dobta le a padlóra, úgy hogy tisztán lehetett hallani a fiú fejének koppanását. A sérült szitokszavakat szórt SeHunra és az egész családjára, de nem úgy tűnt, mintha annyira vissza akarna vágni a szöszinek. Fejét fogva tápászkodott fel az alapzatról, majd mérgesen nézett hol rám, hol pedig a mellettem álló fiúra. – Nem bánthatod őt többé, megértetted? Épp eleget tettél vele, hogy teljesen tönkre tedd az életét. Elegem van. Soha többé ne merj hozzányúlni! És takarodj a házamból! – ordított rá a fiatal fiú, miközben hozzávágott valamit a hátához. Nem láttam olyan tisztán, de a következő pillanatban Tao már nem is volt a szobába, csupán léptei zaját lehetett hallani, amint a lépcsőn szalad le, majd a bejárati ajtó hangos csapódását. Kétlem, hogy SeHun édesanyja itthon lett volna, hiszen nem hiszem, hogy nem jött volna elő egy ilyen hangzavarra.

- Minden rendben, JongIn? Ugye nem bántott? – fordult felém végül SeHun aggódva, majd arcomhoz nyúlva próbálta szemügyre venni a nyakamat, de én elutasítóan ütöttem el a kezét. Fagyos tekintettel néztem az ő barna szemeibe, amik tömény értetlenséget és aggodalmat tükröztek.

- Ki vagy te valójában? – suttogtam remegő hanggal, ahogy próbáltam elképzelni, hogy mit fog mondani. Féltem, hogy valami olyat, ami még Taotól is durvább. Féltem a válaszától, mert kezdtem bízni SeHunban és nem akartam csalódott lenni. Nagyon nem. SeHun habozott, ezt azonnal le lehetett szűrni, ez pedig szomorúsággal töltött el. Tudtam, hogy soha nem akarta az igazat mondani a komolyabb témákkal kapcsolatban, de akkor is szarul érintett, hogy még ezek után is képtelen elmondani. Tudtam, hogy hazudni fog, de én nem akartam hallani egy újabb hamis választ. Megbántottam fordultam a másik oldalamra, a takarót a fejemre húzva kuporodtam magzatpózba, ahogy próbáltam felülkerekedni a kitörni készülő remegésen.

- Nem akarom elmondani, JongIn… – hallottam a fiú halk motyogását, majd ahogy besüppedt mellettem az ágy. Azonnal a legtávolabbi részre húzódtam, még csak véletlenül sem akartam, hogy hozzám érjen, annyira csalódottá tett a valós énjével. – Kérlek, JongIn. – Könyörgött, hasonlóképpen, mint ahogy én tettem megannyiszor életem legsötétebb éveiben, én pedig sírni tudtam volna az érzéstől. Sajnáltam őt, de magamat jobban féltettem. Nem akartam újból bedőlni neki. – Nem foglak bántani, soha nem is tudnám megtenni, de kérlek, értsd meg, hogy nem vagyok olyan, mint Tao. Soha nem tudnék olyanokat tenni, amiket ő. Őszintén nem tudom felfogni, hogy mégis hogy mert téged bántani és hidd el… hidd el, hogy meg fog fizetni ezért. – Éreztem, ahogy ökölbe szorította a kezét és rávert az ágyra, valószínűleg tehetetlenségében.

- Nem akarok itt élni ezek után, SeHun… – motyogtam a paplan alatt, miközben pislogva próbáltam eltűntetni a könnyeket a szememből. – El akarok menni, vissza a lakásomba… Tao már úgyis látott, meg fog ölni előbb-utóbb, akár itt vagy, akár nem.

- Ne mondd ezt, kérlek – hallottam SeHun szenvedő hangját, majd ahogy egyre közelebb mászik hozzám, a következő pillanatban, pedig már takarón keresztül ölelt magához, úgy hogy nem tudtam volna szabadulni sem. Fájt a szívem, hogy ezt az oldalát is meg kellett ismernem a szöszinek, de nem adhattam fel. Nem akartam még több fájdalmat… – Nem akarlak elengedni, most hogy már itt vagy velem, JongIn. – A paplanba mormogott, de mivel az tulajdonképpen a fülemen volt, így ha nem is akartam volna, akkor is tisztán hallottam, amit mondott, ez pedig megijesztett. Miért beszél így rólam, amikor nem is állunk olyan közel egymáshoz? Miért mond olyanokat, mintha annyira fontos lennék neki? Miért tűnik úgy, mintha sze… Nem! Képtelenség! – Saját magammal vitatkoztam a fejemben és ez annyira durva volt. Kiakasztó és egyben ijesztő. SeHun volt az a személy, aki napok alatt váltott ki belőlem furcsábbnál furcsább reakciókat, amiket nem tudtam megfejteni. Fájt a vállam, ahogy SeHun néha hozzáért, de nem szóltam neki, és nem tudom, miért. Át akartam ölelni, úgy hogy érezzem a testéből áradó meleget, ami biztonságot nyújtana. Sírni akartam, úgy hogy kiadjam az összes fájdalmamat. Azt akartam, hogy eközben ő végig nyugtató szavakat suttogjon a fülembe. Olyan sok mindent akartam egyszerre, hogy féltem, túl sokat kérek és meg fogom bánni.

Hirtelen rántottam le magamról a takarót, így megcsapva vele a fiút is, de nem érdekelt. Határozottan ültem fel, a szemeimben végig az eltökéltség lángja lobogott, ami addig nem aludhatott ki, amíg véghez nem vittem azt, amit akartam. Visszafordulva néztem a meglepett fiúra, majd egy egyszerű mozdulattal ültem rá a szöszi alhasára. SeHun hatalmasra tágult szemekkel pislogott alattam úgy, akárcsak egy halacska, ami borzasztóan aranyos volt már megint. Nem tudtam nem elmosolyodni rajta, mielőtt újra át nem vette a szomorúság az uralmat rajtam, így végül beharapott ajkakkal dőltem le a fiú mellkasára –, azért egyik karommal tartva magamat. Arcomat direkt úgy fordítottam, hogy ne lásson rám a szöszi, miközben kezemmel gyöngéden markoltam pólójába, ahogy próbáltam visszanyelni a gombócot, ami a sírást tartotta vissza. Nehéz volt. Ó, de még mennyire, és sajnos SeHun pontosan tudta, hogy miért nem fordultam felé. Még másodperceken keresztül csak döbbenten feküdt alattam, a szívén tisztán hallottam, hogy alig ver, majd pillanatok alatt gyorsult fel vagy tízszeresére, ami ezúttal engem lepett meg. SeHun hűvös ujjaival nyúlt be felsőm alá, úgy simogatva a bőrömet, amitől kirázott a hideg. Alsó ajkamat beharapva próbáltam úrrá lenni a remegésem, mert egyáltalán nem akartam megint SeHun előtt sírni.

- Bízz bennem – motyogta a nyakamba a fiú azt a két szót, amitől leállította egy pillanatra a szívemet, aztán ezerszer erősebben kezdett dobogni. Nem akartam elmondani neki, hogy valahol mélyen, a szívemben már rég megbíztam benne. Féltem kimondani, ahogy ugyanattól is tartottam, hogy mi történik majd, ha elvesztem a bizalmamat sokkal komolyabban, mint eddig bármikor. Ha valaha is olyat tenne, amit ígérete ellenére megszegett, azt hiszem gondolkodás nélkül ugranék le valahonnan, hogy akkora fájdalmat szerezzek magamnak, amit emberi aggyal már képtelen lennék befogadni. Bármikor feltudtam volna adni az életemet most már, hiszen annyi terhet viseltem már az amúgy is sérült vállamon, hogy nem volt miért maradnom ezen a világon. Vágytam a másvilágra. A túlvilágra. – Kérlek, JongIn. Szükségem van rád. Annyira szeretném, ha az enyém lehetnél. Akkor vigyázhatnék rád és teljesen jogosan mondhatnám meg a többi embernek, hogy ne érjenek hozzád. Csak sajnos tudom, hogy te ebben nem lennél benne. És én nem akarlak bántani, soha. – Meglepődtem SeHun szavain és talán most először őszintén nem tudtam, hogy mégis mit kellett volna mondanom, vagy tennem. A szívem őrült tempóban vert, akárcsak mikor menekülő utat kerestem, most csupán annyival most másabb, hogy én választ kerestem. Aztán észrevettem, hogy nem félek. Nem félek a fiú szavaitól, pedig tudtam, hogy az a szó, amit SeHun ejtett ki, az nem csak annyit jelentene, hogy az övének hív. Tudtam, tökéletesen tudtam, hogy akkor a testem is az övé lenne. És én nem féltem ettől. Akartam, hogy SeHun gondoskodjon rólam egy teljesen más szinten; úgy, mint a szerelméről. Még ha nem is tudtam biztosan, hogy a fiú milyen érzéseket táplál irántam, akkor sem rémisztettek meg a szavai. Őrültnek éreztem magamat, ahogy egyik percben még félek a fiútól, a másikban utálom őt, a harmadikban megbízom benne, a negyedikben pedig már az övé akarok lenni. Annyira nem volt ez így normális. Őszintén nem tudtam, hogy mit tegyek, pedig annyira akartam! Válaszolni akartam a fiúnak, nem akartam tovább csendben maradni. Talán itt sikerült rávennem magam, hogy emeljem meg a fejemet és fordítsam a szöszi irányába, aki annyira elveszetten és reménykedve nézett vissza rám azokkal a csillogó szemeivel, hogy képtelen voltam nem elmosolyodni, annyira édesen festett. Furcsa volt egy tulajdonképpen velem egykorú fiúra azt mondani, hogy édes, de ha egyszer tényleg az volt, akkor mi mást mondhattam volna? SeHun egyszerre volt komoly, aranyos, kedves, jóképű, vicces, perverz és… és gonosz, azt hiszem. Igazából csak reménykedni tudtam, hogy nem az és csupán valamit teljesen félreértettem, így inkább gyorsan tereltem el a gondolataimat azzal, hogy megint bevallottam magamnak, hogy tetszik nekem a szöszi. Soha nem tagadtam, hogy meleg lennék, de ugyanúgy megnéztem a nőket is még anno. Talán amiatt kezdtem máshogy is tekinteni az alattam fekvőre, hogy három évig csupán fiúkat láttam és azok is mind szadista melegek voltak. Biztos, hogy nem tettek jót a lelkemnek.

- JongIn, figyelsz? – kérdezte halkan SeHun, másik kezével arcomat fogva, mire észbe kapva fókuszáltam újból hófehér bőrére, majd teljesen önkéntelenül a rózsaszín ajkaira. Esküszöm, egy lánynak sincsen ilyen rózsaszín szája rúzs nélkül, ő pedig fiú és semmi természetellenes nincs rajta!

- Aha, igen, figyelek – válaszoltam azért immár elég kábán a fiúnak, mert kezdtem azt is elfelejteni, hogy mit kérdezett, annyira lekötött a szája. Úristen, tiszta beteges vagyok már. Túl sokáig voltam a közelében. Tudtam, hogy nem szabadott volna ennyire közel kerülnöm hozzá. Egyáltalán mi okból döntöttem úgy, hogy én ráülök egy nálam magasabb fiúnak tulajdonképpen az ágyékára?! Amíg én ilyenekkel strapáltam az agyamat, addig SeHun elmosolyodva figyelte arcom minden rezdülését, amit csak azután vettem észre, hogy a fiú elsimított egy tincset a szememből. Zavartan eszméltem fel újra, majd újból visszaestem az értetlenség küszöbére, ahogy megéreztem azokat a lehetetlenül rózsaszín ajkakat a sajátomon.

7. fejezet

Arra ébredtem, hogy a vállam egyfolytában húzódott, a karom zsibbadt, a nyakam alatt pedig valami kényelmetlen volt. Nem tudtam elképzelni, mégis mi történhetett az éjszaka, amíg ki nem nyitottam a szemeimet és rá nem jöttem, hogy nem a saját, ideiglenes ágyamban vagyok. SeHun ott feküdt közvetlen mellettem, a karja a nyakam alatt volt, így nem csoda, hogy úgy fájt már az a testrészek. Szegény szöszinek valószínűleg még rosszabb lehetett, bár nem mutatta jelét, hogy ébren lenne, csupán halkan, mégis aranyosan szuszogott az arcomra, és ami a legmeglepőbb volt, hogy még így, álmában sem volt semmi baja. Úgy nézett ki, mintha csak most lépett volna ki valami fotósorozatból. Ahogy végignéztem rajta, a szőke haja aranyosan össze volt kócolódva, az arca ki volt simulva, még fehérebbnek tűnt, mint általánosságban, akár, aki nem is él. A takaró takarta a testünk nagy részét, azonban még így is éreztem, hogy a lábaink az ágynemű alatt össze vannam tekeredve, SeHun másik karja pedig a hátamat ölelte, miközben jéghideg keze nyakamat súrolta. Elmosolyodtam a látványra, de aztán megint belenyilallt a fájdalom a vállamba, így elvéve a fiú hasáról a karom próbáltam valahogy kikászálódni mellőle, de amint megmozdítottam a lábamat ő felnyöszörgött, a következő pillanatban pedig már a keze a bal lábamat fogta, hogy átvesse saját magán. Döbbenten és egyben elképesztően zavartan néztem fel a fiúra, ugyanis így tökéletesen éreztem ágyékomnak nyomódni az ő nem kicsi reggeli problémáját. SeHun félig csukott szemein keresztül nézett vissza rám egy édes mosoly kíséretében, majd megköszörülve torkát próbálkozott a beszéddel.

- Miért akartál elmenekülni, JongIn? – kérdezte rekedten, ami valamiért borzasztóan tetszett, így nyelve egyet húzódtam egy minimálisan hátra, mivel túl közel voltunk egymáshoz véleményem szerint, bár tény, hogy egy ágyban nem igazán lehet egymástól távolabb kerülni.

- Fáj a vállam – mondtam elpillantva az arcáról, így szemezhettem a mellkasán megbúvó tetoválásával, ami még mindig megannyi kérdést hagyott maga után, de sejtettem és tudtam is, hogy úgy sem kapok rá választ, így sóhajtva és teljesen öntudatlanul nyúltam hozzá a bőréhez, végighúzva a betűkön a mutatóujjam. Tisztán láttam, ahogy a mellkasa szaporábban kezd emelkedni és süllyedni, amit egy apró fél mosollyal nyugtáztam.

- És most mit csinálsz? – suttogta sejtelmes hangon, mire muszáj volt feltekintenem rá, hogy szembesülhessek a kaján vigyorával, a következő pillanatban pedig már éreztem is, ahogy tarkómnál fogva óvatosan fordít maga alá lábaim közé feküdve, míg én hatalmasra kerekített szemekkel néztem egyenesen a szemébe, egyre sűrűbben kapkodva a levegőt. Nem tagadom, hogy a legelső pillanatban még örültem is a kialakult helyzetnek, aztán beugrottak mozzanatok milliója és megrémültem. Megremegett az ajkam, ahogy megéreztem azt a bizonyos gombócot a torkomban, a sírás pedig őrült erővel próbált feltörni a bensőmből. A kezem, amivel eddig SeHun bőréhez értem most remegve esett a mellkasomra, a lábam pedig, ami a fiú csípőjén volt most combjai mellett támaszkodott a talpamon. Csupán sokadik próbálkozásomra sikerült kinyitnom a számat, úgy, hogy meg is tudjak szólalni.

- Te mit csinálsz? – suttogtam, de a remegés még a hangomban is tisztán kivehető volt. Csalódottság költözött a szívembe a rémület mellé, hiszen SeHun ezzel a tettével szinte a tudtomra adta, hogy leszarja azokat, amiket mondtam neki és valószínűleg csak szórakozni akar. És ahogy ezeket mind kimondtam magamban, rádöbbentem, hogy nem érdekel SeHun, nem tehet meg velem akármit, még ha úgy is gondolja. Mintha minden erő visszaköltözött volna a végtagjaimba… egyszerűen lefejeltem a fölöttem lévő fiút, aki így mellém esve fogta meg a fájó testrészét. Nem törődve a fájdalommal ültem fel az ágyból, majd azon nyomban keltem ki is belőle. Szédelegve tántorogtam az ajtóhoz –, ugyanis a fejelés nem csak SeHunnak fájt –, majd onnan visszafordulva néztem az immár felém forduló fiúra. Másodpercekig csak keményen álltam szenvedő tekintetét, aztán megszólaltam.

- Megbíztam benned SeHun – kezdtem elcsukló hangon és többé nem takartam el könnytől nedves szemeimet. – Még ha nem is sok mindent, akkor is nagyjából elmondtam, hogy min mentem keresztül, te pedig… – szívtam be a levegőt remegve, közben éreztem, ahogy egy könnycsepp elindul az arcomon, le, egyenesen az ajkaimhoz. Láttam, ahogy folyamatosan közbe akar vágni, de nem engedtem. Nem akartam hallani a hangját. – Miért rontasz el mindent, amikor jól érzem magam?! Könyörgöm, SeHun, miért nem érted meg, hogy nem egyszerű ez nekem? – sírtam fel ködös szemekkel pislogva fiúra. – Nem akarok itt maradni… – csuklott el újból a hangom, majd egy utolsó pillantást vetve a fiúra léptem ki a szobájából, visszamenve a sajátomba, rögtön be is zárva az ajtót. Hangosan felsírva csúsztam le az ajtónak támaszkodva. Próbáltam tompítani a hangomat, úgy hogy szám elé tettem a karomat, így beleharapva abba, de még ez sem segített. A fájdalom rengeteg helyen kezdett jelentkezni a testemben szépen sorjában, de többé nem érdekelt. A sebesült vállamon a varrat már rég fel is szakadt, a vér csordogált belőle, átáztatta a fehér pólómat, karomon pedig tovább folytatta útját, de nem érdekelt. A karomat egyre erősebben haraptam, lassan úgy éreztem, hogy kitépem a húst is belőle, de végül megálltam és leengedtem a testrészem. A szívem meg, mintha csak összetört volna, pedig nem voltam szerelmes a fiúba, mégis úgy éreztem, mintha tönkretett volna. Homályosan láttam a könnyektől a szememben, mégis lassan felálltam és elindultam.

- JongIn! – hallottam kívülről SeHun hangját, de én csak folytattam az utamat az ablak felé. – Kérlek, ne haragudj, nem gondolkodtam eléggé – magyarázkodott hadarva, mint aki kétségbe van esve. Hallottam, ahogy lenyomja a kilincset, ami sokadik próbálkozására sem modult, így idegesen vert rá az ajtóra. – JongIn, kérlek… nyisd ki az ajtót – hallottam egy halkabban a hangját, de én nem engedelmeskedtem neki, hanem az ablakot nyitottam ki, így megcsapott a hűvös reggeli szellő. Talán meghallottam az ablak nyitóódását, de az is lehet, hogy megérezte a hideget, mert SeHun hangosabban szólalt meg ezúttal, hangjában mintha rémületet véltem volna felfedezni. – JongIn? Mit csinálsz? – Visszaléptem a táskámhoz, hogy elővegyem a pisztolyt, majd az ajtóhoz lépve elfordítottam a zárat, rögtön utána pedig hátralépdelve indultam vissza a nyitott ablakhoz. A fiú belépett a szobába, majd hatalmas szemekkel nézett rám és legfőképpen a kezemben éppen ráirányított fegyverre.

- Hagyj elmenni, SeHun – suttogtam a szemébe nézve még mindig könnyes szemekkel, hiszen akármennyire is tagadtam, akkor is jelentett számomra valamit a fiú, csupán még nem fűzött hozzá olyan szoros kötelék. Hátrapillantva emeltem egyik lábamat a párkányra, majd visszafordítottam tekintetem a rémült, aki lefagyva bámult engem a szoba közepéről.

- Ne csináld, JongIn… – Remegett a hangja, csak éppen nem tudtam eldönteni, hogy mitől. Keserűen elmosolyodva lendítettem át lábamat a párkányon, közben próbálva kigondolni, hogy mit is mondjak SeHunnak.

- Már rég meg kellett volna tennem. Akkor nem hagytad, most viszont azt hiszem, egy kicsit a te hibád is, hogy meg akarok újból halni. Talán, kicsit jobban kéne figyelned az emberekre, nem csak azt akarni, amire neked van szükséged. Talán, jobban kéne figyelned bizonyos dolgokra és neked is ugyanúgy el kéne árulnod néhány dolgot, nem gondolod? Tudom, hogy mi volt az éjszaka a kezedben, mikor a szobádba mentem, SeHun… és ez hagy maga után jó pár kérdést – néztem rá semleges tekintettel, mégis keményen. Összezavarodottan pislogott rám, majd hirtelen átvillant valami a szemén. Felfogta, azonban nem szólalt meg. Talán rájött, hogy nincs joga válaszolni, vagy egyszerűen csak nem érdekeltem már, most hogy feltártam előtte ezeket. – Hát, kösz, hogy gondoskodtál rólam meg minden – ejtettem ki undorodva a szavakat, miközben másik lábamat is átvetettem a párkányon, még közelebb kerülve az ugráshoz. – Azt hiszem, ezalatt a pár nap alatt megkaptam néhány utolsó boldog pillanatomat, még ha közel sem vált valóra egyetlen álmom se, azért valamilyen szinten örülök, hogy te voltál az, aki körülöttem volt, és aki vigyázott rám – suttogtam magam elé az utolsó szavakat, ahogy felrémlettek előttem a pillanatok, amikor SeHun kedves volt és törődött velem. Ahogy megölelt, ahogy segített nekem, ahogy magához húzott alvásnál… Önkéntelenül csordultak ki újból a könnyeim, miközben ledobva a pisztolyt a földre támaszkodtam meg az ajtókeretben. Készen álltam az ugráshoz, készen álltam arra, hogy véget vessek az életemnek és elhagyjam ezt a világot.

Köszönöm anya, apa és nővéreim, hogy veletek élhettem annyi éven keresztül… - suttogtam magamban, újabb könnycseppekkel gazdagítva az arcom, immár teljesen kizárva SeHunt húztam magam alá a lábaim, hogy guggolásból rugaszkodhassak el. Nem volt nagy a szintkülönbség, mégis, lehetetlenség lett volna túlélni az ugrást, hiszen a földön kövek voltam, rengeteg rózsabokorral és egyéb virágokkal ellátva, amik segítettek volna a halálomban. Zajt hallottam magam mögül, de nem foglalkoztam már vele. Beszívtam a levegőt, majd behunyt szemekkel fújtam ki, közben kezeimmel ellökve magamat a kemény felületről.

- Tao, ne! – kiáltotta SeHun valahonnan mögülem, rögtön utána pedig éreztem, ahogy valaki megragadja a pólómat, én pedig nekicsapódtam az ablakkeretnek. Szédültem a csapódástól és a vérveszteségtől is, mégis tökéletesen láttam azt a szőke fiút, aki megkeserítette az életemet, mellette pedig a másik szöszit, aki az életemet mentette meg. Homályosan pislogva dőltem hátra az ablakból a hófehér szőnyegre, majd minden elsötétült.

Rohantam. Vaksötétben rohantam milliónyi szilánkon, amik már megannyi helyen felsértették a talpamat. Talán nem is maradt olyan hely, amiből nem ömlött volna a vér és nem állt volna ki belőle legalább egy üvegszilánk. Fehér villanás szelte át a sötét végtelenséget, majd orbitálisan hangos ordítás hallatszódott. Megfagyott az ereimben a vér a félelemtől, a szemeimből folyamatosan folytak a könnyek, a következő pillanatban pedig a tüdőmbe fúródott valami. Kitágult szemekkel kaptam az említett részem fele, azonban kiáltani már nem tudtam, mert a szám közül sötét vörös vér folyt ki. Egyfolytában köhögtem, már nem kaptam levegőt és meg sem bírtam mozdulni. Forogni kezdett körülöttem a világ, mikor pedig legközelebb kinyitottam a szemeimet már az ajkaimon valaki másé voltak. Az a valaki pedig zokogva csókolt meg és ölelt magához kétségbeesetten. Szőke haját ragacsos vér borította és én tudtam, hogy miért. Megállás nélkül hajtogatta a nevemet, közben hajamat simogatva és ringatva engem, de mintha csak magát akarta volna ezzel nyugtatni, hiszen ő is tudta. Tudta, hogy az én vérem áztatta át őt is.

6. fejezet

Halk neszre ébredtem, amit elsőnek nem tudtam hova tenni, aztán meghallottam a dorombolást. Lassan nyitottam ki szemeim, azonban nem kellett attól tartanom, hogy a fény megvakít, ugyanis a szobában vak sötét uralkodott, egyedül csupán egy zöldes szempár világított, amint az ágy végéről nézett vissza rám. Bágyadtan elmosolyodva ültem fel, karjaimat kinyújtva próbáltam magamhoz hívni a cicát, aki dorombolva mászott az ölembe, kényelmesen el is helyezkedve. Hitetlenül nevettem fel, hogy egy macska ilyen könnyen meg tud bízni az emberben, pedig azért biztosan ők is érzik egyes személyeken, hogy nem a legjobb dolgokat művelik. Szerencsére én elmondhattam, hogy nem voltam egy olyan ember, akitől tartani kellett volna. Elmélyültem simogattam a cica puha szőrét, amikor hatalmas dörrenés szelte át a megnyugtató csöndet és a dorombolást; mindketten ijedten rezzentünk össze, és míg az állat megkarmolva szaladt le az ágyról valahová bebújva, addig én felszisszenve tapogattam meg a hasamat, amiből már a vér is folydogált egy egészen kicsit. Felsóhajtva próbáltam kiszállni az ágyból, hogy a fürdőbe menjek, azonban egy újabb dörrenés és egy nagy villám, ami bevilágította egy pillanatra a szobát megakadályozott benne, én pedig remegve csuklottam össze immár a szőnyegen. Borzasztóan féltem a vihartól. A három év alatt a legszörnyűbb napjaimat a viharok közben éltem át, a rettegéstől viszont azóta sem tudtam szabadulni. Végigcikázott az összes porcikámon, a szívembe pedig befészkelte magát a félelem, annak ellenére, hogy tudtam; jelenleg senki nem bánthatott, hiszen biztonságos környezetben voltam, kedves emberekkel körülöttem – legalábbis ezt hittem. A családomat akartam és LuHant, akik mindig megvédtek és szerettek, most mégis be kellett érnem annyival, hogy egy anyuka és a fia szívből gondoskodott rólam. Jól esett, a szívem valamiért mégis összeszorult, ahogy az anyukára gondoltam, hiszen nem az övé voltam, nem szerethetett úgy, mint SeHunt, az ő, saját fiát. A világom újból összedőlni látszott, ahogy az eső csak még jobban rákezdett, egyre több dörgés hallatszott, a szobát pedig rengetegszer árasztotta el a villámok fehér, vakító fénye. A mellkasomra markoltam, ahogy újból éreztem azt a fojtogató érzést, mintha valaki megmarkolta volna a szívemet, összeszorítva azt nem hagyni dobogni. Eltátottam a számat, ahogy légszomjam lett és képtelen voltam levegőhöz jutni, aztán bevillant SeHun mosolygós feje, nekem pedig miután egy hatalmasat dobbant a szívem, mintha kiakarna törni a mellkasomból úgy tört elő belőlem a fájdalmas zokogás. Kezembe harapva próbáltam elfojtani hangomat, így csupán a szabálytalan lélegzetvételem hallatszott és a könnyeim, amint megállíthatatlanul folynak. Nem tudtam, miért sírok, de az a jeges félelem és a fájdalom, ami eluralkodott pár másodperc erejéig a szívemben az… megrémisztett, borzasztóan. Nem akartam egyedül lenni, így minden erőmet összeszedve helyezkedtem törökülésbe, hátamat az ágynak vetve, a következő pillanatban pedig már éreztem is a puha testet az ölembe fészkelődni. Lehunyt szemekkel, automatikusan kezdtem el simogatni a cicát, aki azonnal hangos dorombolásba is kezdett, ez pedig megnyugtatott. Éreztem, ahogy a légzésem kezd helyreállni, a könnyeim lassan elapadtak, már csak a nyomuk volt meg arcomon, amikor lassan kinyílt az ajtó, ezzel fénybe borítva a szoba egy részét. Nagyra nyílt szemekkel kaptam oda fejemet, viszont ahogy megláttam a szöszi fejét a szívem a torkomba ugrott, én pedig öntudatlanul is elmosolyodtam. Talán valahol mélyen már elfogadtam és ugyan nem vagyok hajlandó bevallani, hangosan kimondani még annál inkább sem, de igenis szükségem volt a fiúra. SeHun amint észrevett döbbent szemekkel tárta ki az ajtót, rögtön oda is sietve hozzám térdelt le mellém.

- JongIn, mi történt? Hogy kerülsz le ide? – Beharapott ajkakkal vontam meg a vállam, ahogy megéreztem a gombócot a torkomban, bal kezemmel közben a szőnyegbe markolva. – Hé… – nyúlt felém, de félúton megállt a keze a levegőben, gondolom, ahogy észre vette a könnyáztatta arcom, amik a fénytől megcsillantak. – Miért sírtál?

- Mert félek – suttogtam rekedten, összeszorult torokkal a szemébe nézve.

- Mitől? JongIn, mitől? Biztonságban vagy – nézett rám szinte könyörgően, amit nem tudtam hova tenni. Mintha kicsit ő is szenvedett volna attól, hogy én ezt csinálom.

- Soha nem fogok megszabadulni a félelemtől, SeHun – suttogtam remegve, a fejemet rázva. – Szeretném… Ó, istenem, borzasztóan szeretnék normálisan élni, de lehetetlen. Már túl késő… – A szavakat kimondva egy kövér könnycsepp újból utat tört magának, azonban nem tudta követni a többi útját, mert SeHun egy ujjával könnyedén megakadályozta ebben. Döbbenten néztem rá, ő pedig szomorúan csillogó szemekkel viszonozta pillantásom, kezét közben teljes egészében arcomra simítva, ami feszélyezett, de egyben izgatottá is tett. Hosszú másodpercekig néztünk egymás szemébe, szavak nélkül figyeltük a másikat, aztán ő mozdult először. Kezét tarkómra csúsztatta, másik karjával pedig nyakamat karolta át, így tulajdonképpen rám hajolva ölelt magához, amit pár pillanatnyi semmittevés után én is viszonoztam. Lassan, enyhén remegő tagokkal csúsztattam ép kezemet hátára, majd ahogy megéreztem ujjaim alatt a pólója tapintását úgy szorítottam annyira magamhoz, hogy az ölemben lévő macskát azért ne nyomjuk össze. Szükségem volt SeHunra akkor, mindennél jobban.

- Kérlek, bízz bennem egy kicsit legalább – motyogta a fülembe, szája a fülcimpámat súrolta, a lehelete szinte égette a bőrömet.

- Nagyon nehéz ez nekem, SeHun. Ha te is átélted volna, amit én, akkor valószínűleg hasonlóan viselkednél, mint én. Nem akarom, hogy veled is megtörténjen ez, csak… – motyogtam remegő ajkakkal, a végére egyszerűen elcsuklott a hangom.

- Megvédelek téged, JongIn, nem fogom engedni, hogy bántsanak…

Nem tudom, mennyi ideig lehettünk egymás karjaiban, a sötétben, de a cica valamikor megunta a levegőtlenséget, így ki is sietett a szobából, mire SeHun halkan felnevetve vált el tőlem. Mosolyogva állt fel, majd nyújtotta felém a karját, amit egy hasonló mosollyal el is fogadtam.

-  Gyere le vacsizni. Elég durván elájultál délután, biztos, hogy éhes vagy már.

- Igen, már az vagyok, csak még el szeretnék menni a fürdőbe – pillantottam fel rá, ő pedig beleegyezően bólintott, ezzel együtt helyet is foglalva az ágyon. Becsuktam magam mögött az ajtót, aztán pólómat felhúzva vizsgáltam meg a karmolásokat, amik már enyhén feldagadtak, és vörös csíkok húzódtak rajta. Felsóhajtva kezdtem kötszer és fertőtlenítő után kutatni, amit végül meg is leltem az egyik szekrényben. Fáradtan ültem le a kád szélére, annak ellenére, hogy nemrég keltem fel. Nem akartam segítséget kérni, így fogaim közé véve felsőmet húztam fel az anyagot, hogy rálássak valamennyire a karmolásokra, majd szorosabban harapva a ruhára fertőtlenítettem le a sebet, amit aztán be is kötöztem kisebb ügyetlenkedés után. Lehunytam a szememet pár pillanatra, mert valamiért már csak ez a kis fájdalom és tevékenység is nehezemre esett. Elfáradtam, borzalmasan gyorsan és ez nem tetszett. Valami nem volt rendben bennem, de akkor sem tudtam többet gondolkozni ezen, mert SeHun kopogott az ajtón, így jobbnak láttam gyorsan kimenni hozzá, hogy lemenjünk enni.

- Jó étvágyat! – nézett a fiára és rám JiEun, mire mosolyogva kívántam szintén ezt nekik. Én csendben falatoztam a kajámat, amikor magam mellől furcsa hangokat hallottam, a kíváncsiságom pedig természetesen arra ösztönzött, hogy nézzem is meg mi zajlik mellettem. Hát, talán nem kellett volna odanéznem, ugyanis SeHun szájából kilógtak a hosszú spagettik, hozzá pedig szürcsölő hangokat adott ki. Elsőnek döbbenten meredtem rá, a kezemben megállt a villa, aztán ahogy rám pillantott a szöszi egyszerűen kitört belőlem a röhögés. A szám elé kellett kapnom a kezem, nehogy nyitott szájjal, esetlegesen néhány kajadarabbal benne röhögjek fel SeHunon. JiEun csak mosolyogva figyelt minket, ő úgy tűnt be is fejezte a vacsorát, mert felállva mondta, hogy megy fürdeni, azután pedig aludni. A szöszi pedig ahogy elhagyta az anyukája az étkezőt nyitotta ki a száját egyenesen felém fordulva, nekem pedig a torkomra akadt valami és köhögni kezdtem. Már szinte fuldokoltam a nevetéstől és a köhögéstől –, merthogy egyiket sem bírtam abbahagyni –, a hasam is fájt már, mikor éreztem, ahogy a fiú ütögetni kezdi a hátam, hátha jobban leszek. Viszont mikor ez sem segített, inkább egy vízzel teli poharat nyújtott elém, amit prüszkölve hajtottam fel és máris jobb lett. Kimerülten dőltem hátra a székben, lehunyt pillákkal, majd mikor valami levegőt éreztem ki is nyitottam… és egyenesen szembetaláltam magam a gondviselőmmel. Nagy szemekkel pislogtam fel rá, ő pedig egy furcsán aranyos, de egyben idióta mosollyal az arcán szólalt meg, miután visszaült a helyére, hogy tovább egye a tésztáját.

- Mi volt ez a kitörésed?

- Nem csinálhatok ilyet? – kérdeztem vissza egyből, felhúzott szemöldökkel, majd számat megtörölve egy szalvétával, beraktam a mosogatógépbe a tányérom.

- De, dehogynem, persze csak… – kezdett azonnal ellenkezni, még a kezeit is felemelte, hogy azokat is rázza hozzá beszéd közben. Olyan gyerekes volt ilyenkor.

- Te mondtad, hogy próbáljak szabadon viselkedni – hangsúlyoztam direkt azt a szót, amit még ő használt nem olyan régen. Meg lett a hatása a visszabeszélésemnek, mert ugyan nem mutatta ki igazán, hogy meglepődött, azért tisztán láttam, ahogy ajkai egy egészen picit elválnak egymástól, egy pici o betűt formálva. Elégedetten elmosolyodtam, ahogy újabb reakciót tudtam kiváltani belőle, hiszen ez már haladás volt, de még hogy!

- Igazad van – bólintott végül, folytatva a spagettik felszívását ugyanolyan teknikával, mint az előbb. – Akkor mostantól nevess többet, mert el sem hinnéd, hogy mennyire jól áll – mosolygott rám, majd hirtelen megváltozott a mimikája, ahogy eszébe jutott valami. – Lehetőleg azért ne fulladozz többet így. Egyébként is elég sok problémád van – nézett félre, majd pár másodperc után vissza a szemembe. Megint olyan komolynak tűnt és valami teljesen ismeretlen csillogott a szemeiben, amit még soha nem láttam, mégis olyan ismerős volt valahonnan… mintha már láttam volna. – Menj el nyugodtan fürödni, már késő van, meg szerintem pihenned is kéne még… – sandított sebesült vállamra, mire grimaszolva felhúztam az orrom, és elindultam a lépcső felé. – JongIn! – szólt utánam, én pedig visszanéztem rá. – Csak szólj és rohanok is hozzád akár fürdetni, akár fürdeni – kacsintott rám kajánul, beharapott ajkakkal. Megforgattam a szememet, sietve tettem meg a többi lépcsőfokot, majd az ideiglenes szobámba érve előkaptam egy fehér pólót és egy alsót, amiben majd aludhatok.

A nadrágomat még csak le tudtam venni, de a felsőm már nem volt ilyen egyszerű eset. Mindannyiszor belenyilallt a fájdalom a vállamba, akárhányszor csak megemeltem kicsit, hogy ki tudjam bújtatni belőle a karomat. Összeszorított fogakkal végül jó pár perc elteltével sikerrel zártam próbálkozásomat és végre beállhattam a meleg víz alá, ami borzasztóan jól esett. Ellazította az izmaimat, talán még néhány görcsöt is kioldott a hátamból, aztán észbe kaptam, hogy talán le kellett volna venni a kötést, ami mostanra már teljesen szétázott. Gondolkodás nélkül téptem le a kötést, ami enyhén piros foltot hagyott maga után és csípő fájdalmat, azonban csak néhány másodperc erejéig, utána nyugodtan folytathattam a fürdést, így már meg is mostam a mostanra kissé megnőtt hajamat.

Nagyjából tíz perc elteltével felfrissülve, enyhén vizes hajjal és tiszta ruhában léptem ki a gőzölgő helyiségből, majd azonnal be is bújtam a puha ágyba. Amint a párnára helyeztem a fejemet, olyan álmosság tört rám, mintha legalább egy napja ébren lennék, így könnyedén adtam át magam az álmaimnak.

Valamikor talán hajnali kettő körül azonban arra ébredtem, hogy egy villám bevilágítja a szobát, majd közvetlen utána egy hatalmas dörrenés szelte át a csendet. Rémülten ültem fel az ágyban, ép kezemet azonnal a párna alá csúsztatva, ahol nem találtam a pisztolyomat. Ekkor jöttem rá, hogy nem pakoltam ki a revolvert; levert a víz, végigfolyt a hátamon, a hajam pedig egyenesen csurom víz volt és nem azért, mert hajat mostam és nem száradt meg azóta. A rémálmok, amik folyamatosan gyötörtek és a vihar együtt okozta ezt. Féltem, mindentől féltem az ilyen éjszakákon. Valaki idegen után kutattam, a szemeim végigcikáztak az egész szobán, de senkit nem láttam, ami valamilyen szinten megkönnyebbülés volt, mégsem nyugodtam meg. Nem akartam itt maradni, egyedül. Szükségem volt valakire, bárkire és akkor éppen nem érdekelt, hogy csak SeHunra számíthatok jelenleg. Remegve másztam ki az ágyból, olyan lassan, hogy mindent meg tudjak figyelni közben. A lábaim úgy remegtek, hogy attól féltem összecsuklanak és soha nem jutok el a folyosó végére, ám valahogy mégis sikerült. Lassan tolva be az ajtót léptem be a sötét szobába, ahol a szoba egyik végében egy franciaágyon szuszogott a paplan alatt a szöszi fiú. Elmosolyodtam a látványra, majd beljebb lépve indultam meg felé, mikor megreccsent alattam valami. Rémülten kaptam a fiúra a tekintetem, aki immár ülve nézett rám, kezében pedig csillogott valami.

- S-SeHun… – dadogtam rémülten, pedig nem láttam, hogy mi van a kezében; puszta reflex volt.

- JongIn! – sóhajtott fel megkönnyebbülten, majd lerakva a kezét nézett újból rám. – Mit csinálsz itt?

- Én f- – Nem tudtam befejezni a mondatom, mert egy újabb dörgés szelte át a csendet, én pedig teljes lényemben remegve estem össze a szőnyegen. – Félek, SeHun – sírtam fel, ráemelve tekintetemet, immár teljesen feladva mindent. Nem érdekelt, hogy lát ilyen gyengének, szükségem volt rá.

- JongIn, hé, ne sírj, kérlek – térdelt le hozzám, majd felsegítve egyenesen az ágyába tolt. Alaposan betakart, direkt úgy fektetett, hogy a jobb oldalamon feküdjek és ne a fájóson, majd magához húzott. A tarkómnál fogva húzott magához, másik karjával pedig hátamat ölelte. Elállt a lélegzetem, a szívverésem felgyorsult, mégis megnyugodtam és biztonságban éreztem magam. – Nincs semmi gond, mondtam, hogy megvédelek – suttogta a fülembe, közvetlen utána pedig homlokomra nyomott egy forró csókot, én pedig öntudatlanul mosolyodtam el, teljesen ellazulva a karjaiban hagytam magam újból az Álmok mezejére lépni ezúttal SeHunnal az oldalamon, minden zajt kizárva az agyamból. Csak ő és én voltunk ott. Csak mi ketten és ez mindennél boldogabbá tett akkor.

5. fejezet

Hatalmasra nyitott szemekkel bámultam azt az egyetlen mondatot, ami újból felforgatta az életem és emiatt, már csak a gondolatra is remegni kezdtem. Nem tudtam elképzelni, hogy mégis hogyan juthatott be valaki a lakásomba, ráadásul úgy hogy csak ennyi nyomot hagyott maga után szándékosan. Féltem, mert nem akartam még egyszer hasonló dolgokat átélni, mint amiben részem volt kőkemény három éven keresztül, mégis úgy éreztem, hogy bármennyire is nem akarom ez így is, úgy is meg fog történni. Belegondoltam abba, hogy SeHun esetleg megvédhetne, de ő sem lehet minden másodpercben mellettem, ráadásul, ha már a lakásomba bejutott az illető, akkor SeHunékhoz miért ne tudna. Hatalmasat nyeltem, ahogy végigpörgettem magamban minden lehetséges dolgot azok közül is, hogy ki írhatta ezt ide, de egyszerűen semmiben nem lehettem biztos. A világom újból összedőlni látszott és én semmit nem tehettem azon kívül, hogy végignézem. Mégis, ami ugyan kevésbé, de szintén aggasztott az az volt, hogy egyre többször kaptam pánikrohamot egyszerű dolgoktól, amiktől másnak semmi baja sincs. Valahol mélyen éreztem, hogy nincs rendben valami a szervezetemmel, mégsem tehettem ellene semmit. Minden egyes alkalommal arra fogtam, hogy túl sok bántalmazás ért engem a három év alatt és a fontosabb részeim kezdtek elgyengülni. Igazából tudtam, hogy ez így is van, mert a szívem egyre többször viselkedett furcsán; dobbanásokat hagyott ki, ilyenkor pedig szúrt a mellkasom és nem kaptam levegőt. Persze az orvos nem vett észre ilyen dolgokat…

Annyira elbambultam, hogy észre sem vettem, ahogy SeHun már egy ideje szólongatott, teljesen hasztalanul, hiszen a fülem nem hallotta abban a pár másodpercben a hangokat, ami egy újabb ok volt a betegségemhez.

- JongIn… Hé, JongIn! – Egész lényemben megrázkódtam, ahogy a szőke fiú megfogta a vállamat, és aggodalmas ábrázattal vizslatott engem különösen közelről, én pedig észrevettem felsője alól kilógva valami írást. Kapkodó mozdulatokkal rántottam le ruhája nyakát, hogy láthassam, mi van mellkasára írva, azonban egyáltalán nem erre számítottam.

Stay awake

Értetlenül néztem a két angol szót, aminek a jelentését ugyan értettem, csak azt nem, hogy ezt mégis miért tetováltatta magára. Összeráncolt szemöldökkel emeltem fel tekintetem egyenes SeHun huncutul ragyogó szemeibe nézve, ami miatt újabb értetlenség futott végig rajtam. Egyáltalán nem volt semmi félreérthető ebben a mozdulatban szerintem, habár lehet, hogy SeHun már ezt is incselkedésnek veszi.

- Ezt miért írattad magadra?

- Hogy mindig maradjak éber – mosolyodott el szemtelenül, mire csak megforgattam szemeim.

- Ezt én is felfogtam, de hogy érted?

SeHun hezitált, majd csak pillanatokkal később adott olyan választ, ami szintén nem elégítette ki kíváncsiságom. Fel kellett volna adnom a kérdezősködést, én mégsem tettem, hiszen makacsságomról is voltam ismert.

- Egyszerűen úgy, ahogy le van írva. Ébernek kell lennem! – SeHun kezdett ideges lenni, amit tulajdonképpen talán egyszer tapasztaltam a napok alatt, amióta ismertük egymást és ez újabb érdeklődést váltott ki bennem. Tudni akartam, hogy milyen a szöszi akkor, mikor nem csak gondoskodik rólam és felelősségteljesen viselkedik az emberekkel. Ismerni akartam SeHun minden egyes arcát és ezt csak úgy tudtam kideríteni, ha játszottam vele.

- Miért kell ébernek lenned?

- Az én dolgom, JongIn. Az enyém! – Szikrázó szemekkel nézett rám, ám nem volt a terveim között az, hogy meghátrálok egy ilyen pillanatban, hiszen a fiú eddig semmi okát nem mutatta annak, hogy féljek tőle.

- Nekem is jogomban áll kérdezősködni, nem gondolod, SeHun-ah? – Elégedetten vigyorodtam el, ahogy végre használhattam azt a jelzőt, amivel tudtára adhattam, hogy én vagyok az idősebb nála, ám látszólag egyáltalán nem zavarta a hirtelen váltás.

- Dehogynem, hyung – horkantott egyet a szó után –, de komolyan gondoltam, hogy nem fogom elmondani, mert nem akarom, oké?

- Azt hittem, idegesebb leszel ennél – mormogtam orrom alatt, hiszen csalódásként éltem át azt, hogy SeHun ilyen könnyen nyugodt lett. Talán nem is lehet rendesen kihozni a sodrából. Túl nagy a tűrőképessége, de majd egy-két nap együttélés után már nem lesz ilyen… – Igazából már annyira nem is érdekel a tetkód jelentése, csak a kifejezéseid – biggyesztettem le alsó ajkam és úgy néztem fel rá, mire éreztem, hogy egy pillanatra elakadt a lélegzete, majd hirtelen nyúlt át bal karom alatt, hogy tarkómra fogva húzzon magához, közben másik kezével szorosan ölelve hátamat. Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy megszólaljon, mert a testem nem akart mozdulni, bármivel is próbálkoztam, az agyam pedig lefagyott, és konkrétan feladta a gondolkozást, ami sosem volt jó dolog, főleg az én esetemben.

- Nem akarom a többi arcomat megmutatni neked, JongIn – suttogta a fülembe, miközben a felsőmbe markolt, mintha ideges lenne. – Kérlek… csak fogadj el így. – Mosolyogva tolt el magától, de mikor szemébe néztem; a barna íriszekben szomorúság csillogott, amit nem értettem. Zavartan pislogtam rá, időközben teljesen el is felejtve, hogy mit találtam a tükörre írva, így minden gond nélkül folytattuk mindketten a pakolást. SeHun már a cuccaim vitte le, de én utoljára végigjártam a lakásom, majd az egyik fiókból előkotortam az egyetlen dolgot; egy gyűrűt, ami megmaradt a családomtól és a mellette lévő bogyókat, amiket zsebre vágtam, és kimentem az ajtóhoz. Ökölbe szorított kézzel néztem rá egy vércseppekre a konyhapulton, amit még akkor hagytam ott, mikor meg akartam szabadulni az életemtől.

Hatalmas szemekkel néztem az előttem elterülő házat, amiben mindössze hárman éltek tudomásom szerint, mégis nagyobb volt, mint az a ház, amiben a családommal laktam, ráadásként mi öten voltunk. SeHun mosolyogva tolt előrébb hátamnál tartva kezét, majd kinyitva előttem a fekete kaput léptünk be a kövekkel kirakott útra, ami egyenes a ház ajtajához vezetett. Szótlanul sétáltam a fiú mögött mindenfelé kapkodva a tekintetem, hiszen az életben nem voltam még egy ilyen hatalmas házban. Amint SeHun kinyitotta a sötétbarna ajtót, és levettük a cipőnket, ő oda is adta valami öltönyös férfinek a cuccaim, hogy vigye fel a vendégszobába. Továbbra is döbbenten figyeltem a házat, hiszen belülről is hatalmas volt és iszonyatosan tiszta, mintha… mintha egyfolytában takarítanának.

- Ne ácsorogj ott, hanem gyere végre be – szólt rám SeHun vigyorogva, mire én megrázva a fejem ugyan, de továbbra is csendben odalépkedtem a fiúhoz, aki kedvesen rám mosolygott, ezt követően pedig csuklómat megfogva húzott be az egyik szobába, ami mint kiderült a nappalit rejtette.

- Anya – szólította meg a kanapén ülő nőt, aki a hangra felkapta a fejét, majd felállva sétált hozzánk, én pedig azonnal meghajoltam, amennyire csak engedte a vállam. – Ő itt JongIn, tudod, meséltem róla. Velünk fog lakni egy ideig és szeretném, ha figyelnél rá akkor is, mikor nem vagyok itthon, hiszen meg van sérülve…

- Persze, érezd jól magad nálunk, JongIn – mosolygott rám a nő kedvesen, én pedig megkönnyebbültem, hogy ennyire jól fogadta, hogy velük fogok élni egy jó ideig. – JiEun vagyok.

- Köszönöm, hogy itt lehetek – hajoltam meg újból, SeHun pedig csak megveregette a hátam jelzésképp, hogy nem kell ennyit hajlonganom.

- Ha bármire szükséged van, csak szólj nekem. SeHunnie édesapja nincs valami sokat itthon, úgyhogy rám támaszkodhatsz – mosolyodott el biztatóan a nő. – Éhesek vagytok már? Mert fél óra és lehet ebédelni.

- Igen – szólalt meg helyettem is a fiú, aztán maga után húzva indultunk fel az emeletre. – Fenn leszünk.

A lépcsőn felérve megpillanthattam a széles folyosót, amiből ajtók nyíltak, majd SeHun valahol a közepénél bal oldalt kinyitott egy ajtót, és oldalra lépve nézett rám, hogy bemenjek mellette. Szótlanul léptem át a küszöbön, majd rögtön el is tátottam a számat, ahogy megpillanthattam egy akkora szobát, mint a nappalim és a hálószobám egybevéve. Zavartan fordultam a szöszi felé, aki csak mosolyogva támasztotta az ajtófélfát.

- Biztos, hogy ez az én szobám lesz? Én… nem tudom, mit csinálhatnék egy ekkora szobában, amihez ráadásul saját fürdőszoba is van – pillantottam a fehér ajtóra, ami nyitva volt, így tisztán láthattam a világoskék falú fürdőhelyiséget.

- JongIn, itt fogsz lakni, törődj bele – jött beljebb a fiú és már nyúlt volna hozzám, amikor meggondolta magát, és inkább leült az íróasztalnál lévő székre. – Nem kell szerénykedned, próbálj meg szabad lenni, itt szinte bármit megkaphatsz. Próbáld ki ezt az életet, amiben még engem is ugráltathatsz, habár csak pár hét erejéig – kacsintott rám szemtelenül, közben szemével követve minden egyes mozdulatom. Vagyis éreztem a tekintetét rajtam, még háttal is, aztán meg is tapasztalhattam, ahogy a fenekemet bámulja a fiú. Alig észrevehetően elvigyorodtam egy pillanatra, aztán inkább helyet foglaltam a francia ágyon törökülésben, úgy nézve a szemben lévőre.

- Én a folyosó végén lévő szobában vagyok, szóval ha valami kéne, akkor csak kopogj. De tényleg, bármire szükséged van; szólj! – nézett a szemembe még pár méter távolságról is, ami kellemetlenül érintett, így zavartan fordítottam el tekintetemet, és inkább a szobát kezdtem felfedezni.

- Rendben, köszönöm – bólintottam, ahogy felállva kezdtem nézelődni az egyik polcon sorakozó könyvek között.

- Akkor most magadra hagylak, a szobámban leszek – állt fel halkan sóhajtva SeHun, majd még mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót megszólalt. – Majd szólok, ha megyünk enni.

Nagyot sóhajtva terültem el az ágyon, ahogy SeHun végre magamra hagyott. Lehunyt szemekkel feküdtem az ágy közepén, és próbáltam feldolgozni, hogy mit csinálok itt, amikor is hirtelen összeszorult a mellkasom, a levegő pedig bennrekedt a tüdőmben. Nem kaptam levegőt és ugyan csak pár pillanatra, én mégis sírni tudtam volna a rémülettől. Remegve kapkodtam levegő után, majd magzatpózba kuporodva próbáltam helyreállítani a légzésemet, ami korántsem ment olyan egyszerűen, mint ahogy szerettem volna, hiszen sejtettem, hogy miért történt ez velem. Amikor LuHant kapták el, akkor csinálta ezt a testem és én ugyan próbáltam bebeszélni magamnak, hogy ez emiatt is van, de nagyon jól tudtam, hogy velem van a gond, ugyanis már három évvel ezelőtt is történtek velem hasonlók, amik hol elmúltak, hol újból visszatértek. Keserűen mosolyodtam el, miközben szememből kicsordult egy szomorú könnycsepp, így végigszánkázva arcomon, majd a kék takarón landolt. Az életkedvem és az étvágyam is elment a gondolataimtól, legszívesebben bezárkóztam volna, hogy aztán a sötétben kisírhassam magamat, mint valami kisbaba. Féltem, még mindig iszonyatosan féltem mindentől. Bízni akartam SeHunban, mégsem tudtam teljesen rávenni magam, hogy oldódjak fel a közelében. Talán, ha örökre eltűnnének azok a mocskok, akkor sikerülne. Annyira szeretnék normálisan élni, barátokkal együtt suliba járni, tanulni és szerelmesnek lenni. Látni szeretném a családomat, akiket ott hagytam egy szó nélkül. A nővéreim gyermekeit is, akik most már felcseperedtek. Ki akartam nyitni az ablakot és kiugrani rajta, hogy véget vethessek a szenvedésemnek, ám amikor kitártam a hatalmas ablakot, mintha elvágták volna a bátorságomat. Pánikolva csuktam vissza az ablakot, ahogyan megláttam egy hidrogénszőke hajú férfit az utcán, akiben én automatikusan Taót láttam. Rémeket láttam a fiúval kapcsolatban egyfolytában, most mégis olyan valóságosnak tűnt, ahogy belépett az ablakon, és egyre közelebb jött hozzám, én pedig rémülten estem hátra a fehér szőnyegben, majd remegve próbáltam elmenekülni a fiú elől, aki egyre csak közelített és közelített, mígnem egyszerűen csak megfogta a lábamat, és maga alá rántott. Ijedten ordítva estem hátra a puha szőnyegre, amikor is kivágódott az ajtó, és berobbant rajta SeHun. Remegő ajkakkal fordítottam vissza a fiatalabbról a tekintetem az előbbi személyre, ám senki nem volt előttem, azonban az ablak még így is tárva nyitva volt, én pedig hallottam a dübörgő lépteket a fülemben csengeni.

- JongIn? JongIn, hé! Mi történt? – Hallottam SeHun hangját és érzékeltem, hogy előttem guggol, de nem láttam tisztán. Össze voltam zavarodva, féltem és semmit sem értettem abból, hogy hogyan találtak meg. Menekülni akartam innen bárhová, ahol nem találnak meg, ám ahogy a felállással próbálkoztam egyszerűen összecsuklottak a lábaim, és visszazuhantam a fehér szőnyegre. Vízhangzott minden. Hallottam, ahogy SeHun kiabál, és ahogy testemet felemelik, de nem volt erőm koncentrálni, engem pedig nem zavart. Zuhantam a sötétségben úgy, hogy többé ki sem akartam jutni, nem hogy megállni. Fejem hátrabukott, testem elernyedt, én pedig boldogan mosolyodtam el a semmiben zuhanva.